2023. május 22. – 04:59
Az mára már közismert tény, hogy jó pár Magyarországon is élő madárfaj nem bírja a telet, és amikor hidegebbre fordul az idő, fogja magát, és délre indul. Így tesz a fecske, a gólya, a daru, a fülemüle, a sárgarigó, és még jó pár más faj is. Egyidőben viszont nem volt ennyire elfogadott tény, hogy bizony egyes madárfajok sok ezer kilométert megtéve költöző életmódot folytatnak, olyannyira, hogy
az 1800-as évek elején tartotta magát a hit, hogy a télre eltűnő madárfajok a víz alatt, hibernálva élnek túl, vagy esetleg télre más madárfajtává alakulnak át.
1822-ben viszont a németországi Klützben egy meglehetősen furcsa kinézetű gólyát találtak tavasszal. Na nem a téli átalakulás után maradt valami átmeneti hibridfaj, hanem egy jókora, 75 centis lándzsa állt ki a nyakából. Amikor a lándzsát megvizsgálták, kiderült, hogy az afrikai eredetű, az pedig csak akkor kerülhetett a gólya nyakába, ha az télire délre vonult.
A lándzsával átszúrt nyakú gólyát később kitömték, jelenleg a Rostocki Egyetem zoológiai gyűjteményét gazdagítja, és Rostocker Pfeilstorch néven vált ismertté – utóbbi szó a nyíl és a gólya német szavak összetétele, és az 1822-ben felfedezett példány mellett a többi, Afrikából a testében nyíllal, lándzsával visszatérő állatra szokás használni. Ilyenből egyébként legalább 25-öt jegyeztek fel Németországban, tehát gyakoribb a dolog, mint gondolnánk.
A költöző madarak dilemmájába belegondolva persze nem nehéz látni, hogy az 1800-as évek első felében miért is lehetett „tudományos” vita arról, mi történik télen egyes fajokkal: valamennyire érthető, hogy jó kétszáz évvel ezelőtt miért nem volt bizonyítékok nélkül teljes mértékben hihető az az elmélet, hogy pár száz grammos madarak képesek hatalmas hegyeken és tengereken átrepülve, ismert navigációs képesség nélkül Afrikáig repülni, majd onnan visszatalálni Európába.
Alternatív elméletből viszont volt elég. Homérosz például úgy tartotta, hogy a darvak télen délre repülnek, hogy harcoljanak az afrikai pigmeusok ellen; ezt a mesét a római természettudós, Idősebb Plinius (Caius Plinius Secundus) is megismétli. Szerinte ezek a pigmeusok kecskéken és kosokon ülve, nyilakkal harcoltak a darvak ellen.
Arisztotelész viszont úgy vélte, hogy a fecske például képtelen ekkora útra, így az minden bizonnyal inkább a földben telel át. Más madarakról pedig úgy gondolta, azok az évszakok múlásával más fajokká alakulnak át. A többnyire nyáron látható rozsdafarkú később vörösbeggyé lesz – holott a rozsdafarkú Afrikába költözik télre, míg az északabbra költő vörösbegy télire épp Görögországot veszi célba (többek között).
Olaus Magnus svéd érsek 16. századi, Historia de Gentibus Septentrionalibus (Az északi népek története és természete) című művében van egy szakasz a fecskékről, e szerint a madarak ősszel hatalmas tömegben gyűlnek össze, és a sárba és a vízbe süllyedve, szardíniaként tömörülnek. A szöveget kísérő fametszet azt mutatja, ahogy halászok egy tóban téli álmot alvó fecskékkel megrakott hálót húznak ki.
Egy századdal később sem álltunk jobban a madarak költözése ügyében: egy bizonyos Charles Morton harvardi professzor ugyanis azzal állt elő, hogy a madarak bizony a Holdra költöznek, amikor eltűnnek. Mondjuk, ő legalább már a költözéssel foglalkozott, nem a csodás átalakulásukkal.
(Források: Popular Science | Atlas Obscura | Amusing Planet)
