A filmtörténet egyik sokat idézett jelenete Stanley Kubrick atomháborús filmje, a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni befejezése. Kong őrnagy a bombázóban kioldja a beszorult atombombát, majd vele együtt lezuhan, miközben úgy lovagolja meg a gyilkos fegyvert, mint egy cowboy egy betörni való musztángot. A bomba a becsapódáskor felrobban, kezdődik a harmadik világháború, a világ vezetői indulhatnak a föld alá, ha élni akarnak. Akármilyen bizarr is a jelenet, Amerika a hidegháborúban kiképzett Kong őrnagyhoz hasonló katonákat, akiknek az volt a feladatuk, hogy repülőkről leugorva juttassanak a célba kisebb nukleáris robbanófejeket.
Miután 1949-ben a Szovjetunió is felrobbantotta az első atombombáját, a hidegháború a nukleáris fegyverek terén is beindult. De miközben a világ két vezető nagyhatalma egyre nagyobb tesztrobbantásokkal licitált egymásra, Amerika komoly erőfeszítéseket tett a bombák miniatürizálására is. Az amerikai hadsereg vezetői ugyanis úgy vélték, hogy a kisebb nukleáris fegyvereknek kiemelt szerepük lehet a jövőbeli háborúk szárazföldi műveleteiben.
A munkálatok még Dwight D. Eisenhower elnök alatt kezdődtek meg az ötvenes évek második felében. Los Alamosban és a szintén új-mexikói Sandia kutatólaboratóriumban elkezdték csökkenteni a nukleáris robbanófejek méretét, ezzel egy időben pedig a hadsereg tervezőüzemeiben a töltetek célba juttatásának új módozatain ötleteltek. Új rövid hatótávolságú ballisztikus rakéták születtek, de ekkor készült a szinte csak egy állványból és egy csőből álló, apró M28/M29 Davy Crockett löveg is. E törekvés részeként hozták létre a nukleáris romboló tölteteket (atomic demolition munition, ADM) szállító különleges kommandókat is.
A hadsereg már 1954 óta kísérletezett ADM-ekkel, és eleinte az volt az elképzelés, hogy ezekkel a kisebb bombákkal a terepet fogják módosítani egy háborúban az ellenfélnek kedvezőtlen módon. Aztán a hatvanas években újabb ADM családokat fejlesztettek ki, köztük az SADM-eket (special atomic demolition munition). Ezeket már olyan kicsire tervezték, hogy egyetlen ember is képes volt hordozni egy robbanófejet. 1964 és 1966 között körülbelül 300 SADM-et készítettek, amelyek alapjául a W54 taktikai nukleáris robbanófej szolgált.
Az SADM-eket ellenséges vonalak mögötti műveletekre szánták, hadászatilag fontos létesítmények, utak kiiktatására. Elsősorban a Varsói Szerződés országaiban és a Közel-Keleten tervezték bevetni a kompakt atombombákat. Az SADM-eket nagyon pontosan kellett célba juttatni, ezért a haditengerészet különleges alakulatainak tagjaiból egy még különlegesebb alakulatot képeztek ki. A kommandósok feladata volt az észrevétlen belopakodás, a bomba élesítése, aztán a lehető leggyorsabb visszavonulás, érthető okokból.
A nukleáris alakulat tagjai kemény kiképzést kaptak, ami egy átlagos napon reggel nyolctól éjfélig tartott egy háromórás pihenővel. Terepen általában két–három fős csapatokban gyakorlatoztak, mert az éles bevetésekre is ilyen kis létszámú kommandókat terveztek. Az alapvető harctéri tudnivalókon túl mérnöki ismereteket sajátítottak el, pszichológiai teszteken kellett jól teljesíteniük, és a vezetői képességeiket is felmérték. Tevékenységük szupertitkos volt, még a szeretteiknek sem mesélhették el, mi a feladatuk. Az egységek álnevek alatt dolgoztak, és jelzések nélküli egyenruhát viseltek.
A kiképzés a felszerelés miatt sem volt könnyű: a leggyakoribb SADM egy 46 centi hosszú, 30 centi széles, 26,5 kilós robbanófej volt, az alapfelszerelés mellett ezt is cipelni kellett, és persze vigyázni rá. A kommandósok egy részét víz alatti bevetésre képezték ki, hogy szükség esetén vízben is robbanthassák a bombát, de olyan is volt, aki sítalpakon is képes volt szállítani a nukleáris fegyvert. És persze mindenki kapott ejtőernyős kiképzést, mert úgy gondolták, a küldetések nagy része úgy fog kezdődni, hogy ellenséges területen ledobják a kommandósokat – akiknek persze Kong őrnagy módjára egy 26 kilós bombával a lábuk között kellett ugraniuk.
Legalább kétfős különítményre azért is volt szükség, mert az Egyesült Államok nukleáris doktrínája szerint egyetlen személynek sem volt szabad egyedül nukleáris fegyvert bevetnie. A kommandósok így az élesítéshez szükséges kód egy-egy felét tudták, és a célpontnál együtt üzemelték be a robbanószerkezetet és annak időzítőjét. Szükség esetén két-három méter mélyre is le tudták ásni a bombát, és arra is kiképezték őket, hogy gyorsan megrongálják a szerkezetet, ha az ellenség lefülelné őket.
A bomba élesítése után a kommandósoknak azonnal menekülniük kellett, előbb a robbanás elől, majd az ellenséges területről. Az előbbi tűnt nehezebb feladatnak, mert az időzítő szerkezet megbízhatatlan volt, akár nyolc perccel is a kívánt időpontnál előbb robbanthatta fel a bombát, vagy éppen tizenhárom perccel utána. Az egyik volt kommandós, Louis Frank Napoli később így fogalmazott az esélyeikről: „kamikaze pilóták voltunk, repülőgépek nélkül”. Mindenki úgy kalkulált, hogy egy sikeres bevetésben a kommandósok halála a valószínűbb forgatókönyv, nem a túlélésük.
Szerencsére sosem kellett az SADM-kommandósoknak éles helyzetben robbantaniuk. Néhányuk a hetvenes években megjárta Közép-Európát, de nem vittek magukkal bombát, hanem a nyugatnémet erőknek adtak mérnöki támogatást. A hidegháború annyira sosem mérgesedett el, hogy a szemben álló feleknek nukleáris robbanófejeket kellett volna használniuk egymás ellen, az atomsorompó-egyezmény, majd a későbbi nukleáris leszerelési egyezmények pedig jelentősen lecsökkentették egy nukleáris konfliktus esélyét. 1984-ben már a közvélemény is tudomást szerezhetett az atombombákkal ugró kommandósokról, 1988-ban pedig végleg kivonták az SADM-eket az Egyesült Államok arzenáljából.
