Ha Magyarországon meghallja valaki azt a szót, hogy bikavér, alighanem a méltán híres egri bikavér jut róla eszébe, amely a legenda szerint az egri várat ostromló, a vörösbortól újult erőre kapó magyar vitézektől rettegő törököktől kapta a nevét. Az országban ekkoriban még nem termeltek vörösbort, szóval a történet szinte biztosan nem igaz, így a nevükön túl is rögtön lehet húzni egy párhuzamot a híres magyar bor és a bikák ereiben csörgedező vér között. Ez utóbbiról ugyanis szintén hosszú ideig tartotta magát egy legenda,
ennek megcáfolásához pedig az is kellett, hogy a híres francia filozófus, az állami lottó meghekkeléséből meggazdagodó Voltaire bikavért igyon.
Mármint egy valódi bika valódi vérét, amelyről az ókorban azt tartották, hogy halálos méreg, amelyet öngyilkosságokhoz használtak. Állítólag még Midász király is ezzel dobta el az életét, amikor Gordion kapui előtt megjelentek a kimmerek i. e. 800 környékén, és Themisztoklész is így ölte meg magát, hogy ne kelljen sereget vezetnie a honfitársai ellen. Voltaire amúgy a magyar bort is szerette, feljegyzéseiben és leveleiben a tokaji bort dicsérte a legtöbbször, de bikavért valószínűleg ő sem ivott, ennek legkorábbi említése ugyanis a 19. századból származik.
Ennyi elég is volt a borokból, mielőtt végérvényesen összezavarodik mindenki, térjünk vissza a valódi vérre, amelyet Voltaire megivott valamikor a 18. század közepén, majd az élményt le is írta az 1764-ben kiadott, Dictionnaire philosophique című művében. A francia polihisztor azért ivott vért, mert görög és római tudósok évszázadokon át tartották, hogy a bikák vére halálos méreg. Arisztotelész úgy vélte, a bikavér minden más állat vérénél gyorsabban alvad, Kolophóni Nikandrosz pedig az i. e. 2. században ismételte meg nagyjából ugyanezt az állítást.
Nikandrosz szerint a fullasztó vérrögök ellen ecetbe mártott friss fügékkel, esetleg egy nyúl vagy egy őz tejével lehet védekezni. A témával egy évszázaddal később foglalkozó idősebb Plinius még tudományos magyarázatot is igyekezett adni arra, hogy miért következik be ez a gyors alvadás, ő úgy vélte, minél bátrabb és vadabb egy állat, annál gyorsabban alvad a vére. A modern tudomány amúgy sem ezt, sem Arisztotelész korábbi állítását nem támasztja alá, Voltaire korában azonban kevésbé volt modern a tudomány, ezért döntött úgy, hogy a kezébe veszi a dolgokat.
„Gyerekkoromban annyira lenyűgöztek ezek a történetek, hogy végül a saját bikámat csapoltam le miattuk” – írta Voltaire a könyve mérgekről szóló fejezetében, ahol azt is kiemelte, hogy eleve szkeptikusan állt hozzá az egészhez, hiszen a francia falvakban mindennapos volt a bikavér fogyasztása véres hurkákban és egyéb ételekben. A friss vér persze kicsit más, de azt saját tapasztalatból írhatta le, hogy ettől sem esett össze habzó szájjal. Mint írta, a friss vér annyit ártott neki, mint a tatároknak a lóvér, amelyet a feljegyzések szerint ittak, vagy a franciáknak a véres hurka – semennyire.
A 18. századi fektcsekking tehát sikeres volt, Voltaire megnyugodhatott. Az viszont ezután is nyitott kérdés maradt, hogy mégis miért írtak évszázadokon át mérgező bikavérről az ókorban. Azóta ezt is többen próbálták megfejteni, a logikus megoldásnak pedig az tűnik, amit Kenneth Kitchell fogalmazott meg egy 1993-as tanulmányában. Az Kitchell szerint is nyilvánvaló, hogy az ókorban elterjedtek voltak a bikavérrel elkövetett öngyilkosságok, de mint írta, a bikavért nemcsak az afrikai maszájok fogyasztják rendszeresen,
konkrétan az ókori Görögországban és Rómában is használták szárított formában különféle gyógyszerekhez, és legalább egyszer előfordult, hogy frissen adták be egy embernek, aki vért hányt Néró császársága alatt.
Az ókori görögök és rómaiak azt is könnyen ellenőrizhették, hogy a bikavér nem alvad gyorsabban más állatok vérénél, és ha valaki megissza, meghalni tuti nem fog tőle. Kitchell szerint ez, azzal együtt, hogy a bikák véréből kiinduló magyarázatok nem túl meggyőzőek, arra utal, hogy a bikavér valójában egy növényi alapú méreg neve lehetett. Kitchell szerint nem tudni, mely növényt vagy növények kombinációját nevezhették el így, de egy valószínűleg perzsa méregről lehetett szó, amely keserű, talán vörös színű volt, és a keleti világban használhatták öngyilkosságokhoz.
Kitchell szerint az állati eredetű mérgek elfogyasztva kevésbé hatásosak, az ásványi eredetűek pedig, mint az arzén, szerinte nem konzisztensek a leírt tünetekkel. Az ugyanakkor nincs kizárva, hogy Themisztoklésszel a realgár nevű vörös ásvány végzett, amelynek a kémiai összetétele arzén-szulfid, és az ókori görög neve (Sandaráke) egy perzsa város neve is volt, szóval Perzsiához is köthető. Az mindenesetre simán lehetséges, hogy a bikavér egy valódi méreg elnevezése volt, csak a mögöttes tartalom az évszázadok során elveszett – ez amúgy nem lenne példa nélküli, egy hasonló félreértés miatt ették az európaiak évszázadokig az őrölt múmiákat is.
