A Föld felé közeledő, katasztrófával fenyegető aszteroida óriási kedvenc témája a bulvársajtónak, annak ellenére, hogy az ilyen cikkek után az olvasóik rendre azzal szembesülnek, hogy a világvége már megint elmaradt. Egészen csodálatos például a Ripost vonatkozó alrovata, ahol közel kétszáz cikk figyelmeztet arra, hogy már nem érdemes tartós tejet venni, a NASA is megmondta. Kósza aszteroidák, üstökösök amúgy tényleg léteznek, és a NASA is valóban kiemelt figyelemmel kíséri azokat, amelyek közel kerülhetnek a Földhöz. Világszerte kismillió kráter őrzi annak az emlékét, hogy ezekkel néha bizony össze is tudunk ütközni. És néha előfordul, hogy utólag derül ki, mennyire közel voltunk egy ilyen ütközéshez.
1883 augusztusában egy mexikói csillagász, José Bonilla, fura jelenséget vett észre, amikor a Napot tanulmányozta Zacatecas város obszervatóriumának távcsövével: nagyjából 450 kisebb-nagyobb, az üstökösökre jellemző, ködös csóvát maga után húzó objektum átvonulását a Nap előtt. Két nap alatt több mint 400 felvételt készített róluk – itt persze nem nagy felbontású, jó minőségű fotókra kell gondolni, hanem a kor technológiai színvonalának megfelelő, úgynevezett nedves kollódiumos eljárással, többperces expozíciós időkkel készült képekre.
Bonilla megmagyarázni nem tudta ugyan a jelenséget, de a megfigyeléseit, mérési adatait és képeit beküldte a francia L’Astronomie csillagászati szaklapnak, amely 1886-ban meg is jelentette a tanulmányát. Nem kavart különösebben nagy vihart a kor csillagászai között, a legtöbben úgy vélték, egy magasan repülő madárrajt fényképezett le, esetleg csak koszos volt a távcső lencséje.
Bonilla ezután még 15 éven át vezette az obszervatóriumot, aztán egy mexikóvárosi egyetem igazgatója lett, 1920-ban halt meg, a felfedezése pedig közel száz évre feledésbe merült.
2011-ben aztán egy mexikói kutatócsoport újra megvizsgálta a felvételeket, és meghökkentő megoldással állt elő, amit tudományos körökben azóta is vitatnak, de még sosem cáfoltak, viszont rendesen bedurrantotta az ufóhívők fantáziáját is.
A képek elemzésével arra jutottak, hogy Bonilla egy sok darabra szakadt üstökös maradványait figyelte meg, 50–800 méteres darabokat, amelyek a Földtől mindössze 600–8000 kilométeres távolságban húztak el. Ez kozmikus kontextusban tényleg a hajszál kategóriája, és a kutatók szerint az összesen több milliárd tonnányi üstökös darabjai egy esetleges becsapódáskor egyenként okozhattak volna olyan katasztrófát, mint pár évtizeddel később a Tunguzka-meteor, ami 1908-ban becsapódva 2000 négyzetkilométernyi tajgát radírozott le Szibériában. A mexikói csillagászok úgy becsülték, ilyen üstökösdarabból több mint 3000 lehetett az 1883-as eseménynél.
Az elmélet kritikusainak legfőbb érve az, hogy bár 1883-ban még nem voltak napi 24 órában működő megfigyelőállomások, műholdak és űrtávcsövek, azért elég valószínűtlennek tűnik, hogy egy ekkora volumenű és aránylag sokáig tartó esemény csak egy csillagásznak tűnjön fel a világon. Erre magyarázat lehet a parallaxis jelensége. Kicsit leegyszerűsítve: az üstökösdarabok annyira közel voltak a Földhöz, amikor a Nap előtt átvonulva meg lehetett figyelni őket, hogy csak egy egészen szűk sávból voltak láthatók, máshonnan kitakarta őket a Föld saját görbülete. A mexikói obszervatórium pont beleesett ebbe a sávba, de ha megnézzük a térképen, hogy azon a szélességi körön milyen területek vannak még – a Szahara, az Arab-sivatag, India északi része, Délkelet-Ázsia –, hát, a 19. század vége felé azért nem hemzsegtek ott nyomasztó sűrűségben a csillagvizsgálók. Így minden kétséget kizáró cáfolatra vagy szélesebb körben elfogadott igazolásra is várni kell még.
(Források: Wired, MIT Technology Review, AAAS)
