2022. augusztus 14. – 07:24
frissítve
A hidegháború egyik legfontosabb hozadéka az űrverseny mellett az ész nélküli fegyverkezés volt, ami sokszor egész bámulatos találmányokat szült, máskor meg olyan kudarcokat, mint a 170 méteres szárazföldi vonat vagy a repülő csészealjak. Az ehhez hasonló ballépések persze sem az Egyesült Államokat, sem a Szovjetuniót nem tántorították el attól, hogy újabb költséges kísérletekbe fogjanak, mert pontosan tudták, hogy lényegében a létük múlik azon, hogy tartsák az iramot a versenytársukkal. Eközben természetesen rutinszerűen lopkodták is egymástól a technológiát:
- a CIA ügynökei 1959-ben kémfilmeket megszégyenítő módon loptak el egy orosz műholdat,
- egy szovjet kém pedig 1967-ben besétált a Neuburgi Légibázisra, és egy kézikocsin kitolt onnan egy AIM-9 Sidewinder rakétát, berakta az autójába, aztán otthon darabokra szedte és elküldte Moszkvába postán.
Ez utóbbi akkor is őrületesen hangzana, ha a Sidewinder egy teljesen hétköznapi rakéta lett volna, de nem volt az. Olyannyira nem, hogy ez volt a legelső infravörös önirányítású légiharc-rakéta, pontosabban annak a továbbfejlesztett változata, melynek lemásolásával a szovjetek ismét ott loholtak az amerikaiak nyakán. A szemfüles olvasónak ebből talán már egyértelmű, hogy egyszer már sikerült megtenniük ugyanezt egy korábbi verzióval, akkor egy kínai MiG-17 vázába ékelődött rakétára tették rá a kezüket. Az ebből is látszik, hogy a Sidewinder története minden, csak nem hétköznapi, de az őrület már a rakéta fejlesztésekor elkezdődött.
Hobbiműhelyból ment a mennybe
Maga az ötlet az amerikai haditengerészetnél dolgozó fizikus, William B. McLean fejéből pattant ki 1946-ban, aki a csapatával együtt egy ideje már játszadozott az infravörös sugárzásra érzékeny, közelségérzékelős gyújtószerkezetek gondolatával. McLean azt gondolta, hogy ha infravörös jelek alapján tudnának működésbe hozni egy robbanószerkezetet, akkor követni is tudnák ezeket a jeleket. Máshogy mondva az ezzel felszerelt rakéta repülés közben képes lenne önállóan korrigálni a röppályáját a célpont által kibocsátott hőhullámok alapján. Ez akkoriban egészen forradalmi ötlet volt, de volt vele egy kis probléma: McLean dolga nem a fegyverek tervezése volt, a kollégái pedig időpazarlásnak érezték az infravörös önirányítású rakétákat.
A fizikust persze ez nem tántorította el attól, hogy megvalósítsa az ötletét, ahogy az sem, hogy az általa és a csapata által használt irodát hamar elkezdték „McLean hobbiműhelyének” nevezni, amivel erősen utaltak arra, hogy az ott töltött idő a valódi feladataiktól veszi el az időt. A Mojave-sivatag hobbistái viszont tényleg mindent megtettek azért, hogy komolyan vegyék őket, és rövidesen megalkották az első infravörös önirányító rendszert, amit az akkoriban rendszeresített levegő-föld rakétákba szántak. Ahhoz, hogy ez hatékony legyen, megbízhatónak kellett lennie, ehhez pedig a lehető legegyszerűbb dizájnt kellett megtalálni, a lehető legkevesebb mozgó alkatrésszel. McLean később azt mondta,
csak a lehetőségeken három évig gondolkodott, mert összetett dolgokat építeni könnyű, de leegyszerűsíteni őket sokkal nehezebb.
A rendszer 1950-ben megkapta a Sidewinder nevet az azonos nevű kígyó (magyarul szarvas csörgőkígyó) után, egyrészt mert ahhoz hasonlóan képes volt érzékelni a prédája által kibocsátott hőt, másrészt pedig mert az új rendszerrel felszerelt rakéták kígyókhoz hasonlóan mozogtak a levegőben. Egy évvel később pedig már olyan előrehaladott volt a fejlesztés, hogy William „Deak” Parsons admirálisnak is megmutassák, aki rögtön jóvá is hagyta a projekt hivatalos támogatását, 1953-ban pedig a Sidewinder lelőtte az első célpontját, és végérvényesen bizonyította, hogy megérte évekig foglalkozni vele. A végeredmény egy durván 274 centis rakéta lett, melynek irányítórendszere – amely egy giroszkópra szerelt parabolikus tükör segítségével állította magát folyamatosan irányba – az üvegből készült orrkúpban kapott helyet.
Az AIM-9 Sidewindert 1956-ban, az első infravörös önirányítású rakétaként állították szolgálatba, ekkoriban pedig nem volt olyan légi fegyver, ami felvette volna vele a versenyt. A rendszer még az amerikai pilótákat is meglepte, az akkoriban a haditengerészetnél szolgáló, később asztronautává avanzsáló Wally Schirra szerint a rakéta agya olyan volt, mint egy ember által készített szemgolyó. Csak ennek a szemgolyónak az ellenséges gépek levadászásán kívül semmi más feladata nem volt, ebben pedig tényleg utolérhetetlen volt. Az amerikaiaknak ráadásul sikerült is teljes titokban tartani, ami még inkább megnehezítette azok dolgát, akik szembekerültek az új rakétákkal. Az első éles bevetésre pedig nem is kellett túl sokat várni.
Nem sokáig volt szupertitkos
Kína és Tajvan (illetve inkább az Egyesült Államok) konfliktusa az amerikai kongresszus házelnöke, Nancy Pelosi látogatása után nemrég ismét a tetőfokára hágott, Peking nemrég huszonhat éve nem látott tengeri erődemonstrációt lengetett be emiatt. Ez a konfliktus kisebb-nagyobb megszakításokkal most már lassan száz éve húzódik, a Sidewinder bemutatkozásának idején pedig éppen elég komoly villongások voltak a régióban. Tajvan 1954-ben kölcsönös együttműködési és biztonsági szerződést írt alá az Egyesült Államokkal, amikor pedig négy évvel később kitört a második tajvani krízis, Eisenhower annak rendje és módja szerint oda is küldte a haditengerészet hetedik flottáját a térségbe, és a légierő több gépét is ide csoportosította.
Emellett pedig a haditengerészettől származó módosított Sabre gépeket is odaküldött, amelyek már Sidewinderekkel voltak felszerelve.
Ennek egyik oka az volt, hogy Kínának több repülője volt, a másik pedig az, hogy a tajvani légierő amerikaiaktól származó Sabre gépei egyébként is hátrányban voltak a szovjetektől beszerzett kínai MiG-15-ösökkel szemben. A Sabre fel tudta venni a versenyt ezekkel a gépekkel, a MiG-ek azonban több mint hatszáz méterrel magasabbra tudtak emelkedni, ez pedig akkoriban rengeteget számított. Manapság a vadászgépek lényegében úgy lőnek egymásra, hogy a pilóták nem is látják az ellenséget, akkoriban viszont még sokkal nagyobb jelentősége volt a közelharcnak, itt pedig rengeteget számított, hogy a kínaiak gépei magasabbra tudtak emelkedni. A Sidewinder ezt az előnyt tette semmissé – itt csak az számított, hogy be tudják fogni a célpontot, innentől már mindegy volt, hogy az milyen magasan van.
Az amerikaiak összesen negyven Sidewinder rakétát és húsz módosított Sabre-t küldtek Tajvannak, a pilótákat pedig kiképezték az optimális használatra – ami lényegében annyit jelentett, hogy kerüljenek az ellenséges gépek mögé, a többit pedig megoldja a rakéta. 1958. szeptember 24-én Kína egy impozáns, összesen 126 MiG-15-ös és MiG-17-es gépből álló flottát küldött át a Tajvani-szoroson, melynek elfogására mindössze negyvennyolc Sabre-t tudtak mozgósítani, a túlerőt azonban bőven ellensúlyozták az új rakéták. A tajvani pilóták olykor több kilométerről lőttek a MiG-ekre, és rövid idő alatt hat gépet szedtek le a rakétákkal, összesen pedig kilenc gépet semmisítettek meg. A kínaiak gyorsan visszavonulót fújtak, két héttel később pedig Kína békét ajánlott, az Egyesült Államok viszont nem sokáig örülhetett a sikernek.
A második másolás és az örökség
Az AIM-9 Sidewinder az első bevetésén bizonyította, hogy egymaga képes teljesen átalakítani a légiharcokat, az amerikaiak szerencsétlenségére azonban az egyik rakéta ugyan eltalálta a célpontját, de nem robbant fel, így az egyik kínai MiG-17-es egy rakétával a szárnya tövében repült vissza a bázisra. A kínaiak természetesen egyből szétszerelték a rakétát, és elküldték a Szovjetunióba, hátha ott képesek lesznek ez alapján csinálni valami hasonlót. Egy szovjet mérnök, Gennagyij Szokolovszkij később azt mondta, a Sidewinder olyan volt nekik, mint egy rakétaépítésről szóló egyetemi kurzus, ami új szintre emelte a gyártási technológiájukat és alapjaiban változtatta meg a hozzáállásukat a későbbi rakétáikhoz.
A szovjetek két évvel a fel nem robbant Sidewinder megkaparintása után már elő is álltak a Vympel K-13 nevű rakétájukkal, amihez az infravörös önirányító rendszertől a levegőben történő manőverezéshez szükséges mechanizmusokig mindent lemásoltak, két évre rá pedig előálltak egy még jobb verzióval, ami már eljutott a tömeggyártásig, és a Varsói Szerződés néhány országa mellett természetesen Kína is kapott belőle. Eközben persze az amerikaiak sem ültek a babérjaikon, folyamatosan fejlesztették a Sidewindert, és hamar vissza is szerezték az előnyt, a szovjetek mérnökök ugyanis egyszerűen nem tudták tartani a lépést velük. Egészen addig, amíg a Szovjetunió rá nem tette a kezét egy újabb rakétára.
Ahogy azt a bevezetőben is írtuk, 1967. október 22-én egy szovjet kémként dolgozó német építész, Manfred Ramminger sikeresen bejutott a Neuburgi Légibázisra, majd ott két társával együtt egyszerűen felpakolt egy Sidewindert egy kézikocsira, kitolta a futópályára, bepakolta a kocsijába, majd simán csak elhajtott a helyszínről. A közel háromméteres rakéta természetesen nem fért be a kocsiba, úgyhogy Ramminger bebugyolálta egy szőnyegbe, kitörte a hátsó ablakot, és hosszában rakta be maga mellé, a végére pedig egy vörös ruhadarabot kötött, hogy nehogy megsértse a német közlekedési szabályokat. Amint hazaért, a férfi szétszerelte a rakétát, bepakolta egy dobozba és feladta Moszkvába, majd maga is repülőre szállt, hogy rögtön fel is vehesse a különös csomagot.
Hogy még furcsább legyen az egész, a dobozt először rossz helyre szállították ki, úgyhogy Ramminger visszament Németországba, újból feladta a rakétát, és megint elindult utána.
Ezúttal sikerrel is járt, a szovjetek pedig megint sikeresen lemásolták a rakétát, és a ‘60-as évek végére előálltak a K-13M-mel, így megint ott loholtak az amerikaiak nyakán. A Varsói Szerződés országaihoz ez a verzió is eljutott, rövidesen pedig ez lett az egyik leggyakoribb fegyver, ami miatt az amerikai pilótáknak aggódnia kellett. Összességében 28 ország használta a szovjetek rakétájának valamelyik verzióját, az oroszok pedig a mai napig a Sidewinder általa lefektetett alapokra építik a legfejlettebb légiharc-rakétáikat is. Az AIM-9 Sidewinder sem tűnt el, sőt a mai napig szolgálatban van, de természetesen alig hasonlít az ’50-es években megalkotott elődjére. A legfrissebb aktívan használt változat a Block II, aminek be sem kell fognia a célpontját a kilövés előtt, sőt még földi célpontokra is ki lehet lőni bármiféle módosítás nélkül. Többek közt a szuperfejlett F–35-ösök is ezt a rendszert használják, ebből pedig jól látszik, hogy a legmodernebb technológia mellett is megállja a helyét.
Forrás: The Almost-Unbelievable True Story of the Sidewinder Missile (Popular Mechanics)
