Kémfilmeket megszégyenítő módon lopott el egy orosz műholdat a CIA a hidegháború alatt

2021. október 14. – 05:12

Másolás

Vágólapra másolva

Filmbe illő körülmények között jutott fontos információkhoz a Szovjetunió rakétatechnológiájáról a hidegháború alatt a CIA. 1959. október 4-én lőtték fel a szovjetek az addigi legfejlettebb műholdat, a Luna–3-at. Három nappal később tucatnyi felvételt készített a Hold korábban ismeretlen oldaláról, és sikeresen továbbította azokat a Földre. Az elköltött dollármilliárdok ellenére az Egyesült Államok ekkor még vesztésre állt a hidegháborús űrversenyben, elég csak a Szputnyik–1 sikerére vagy Lajka kutya űrbe juttatására gondolni.

Az amerikaiak érthető módon szerették volna megtudni, mi lehet a szovjetek technológiai fölényének titka.

Kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy ellopják az egyik műholdjukat.

Más esetben igencsak kockázatos és veszélyes lett volna ezt megtenni, csakhogy a szovjetek szinte tálcán kínálták fel a lehetőséget: 1959-ben körbeturnézták a világot a Luna–3-mal, több nagyvárosban is kiállították a műholdat és az azt szállító űrhajót. New Yorkban is megjárt egy kiállítást, de az Egyesült Államok területén nem mert akcióba lépni a CIA. Arról viszont megbizonyosodtak, hogy a szerkezet valódi, nem csak egy modell.

A kiállítás következő helyszíne Mexikóváros volt, ami már ideális terepnek ígérkezett. A mexikói titkosrendőrség egyik emberét, Eduardo Diaz Silvetit is beszervezték az akcióba. Az volt a terv, hogy ellopják a műholdat, tüzetesen átvizsgálják és dokumentálják a felépítését. Silveti könyvet is írt az akcióról, Secuestro, azaz Eltérítés címen. Az ő testvére egyébként Adolfo López Mateos mexikói elnök titkára volt, tehát katasztrofális politikai következményei lettek volna, ha lebukik. Mexikó igyekezett mindkét nagyhatalommal jóban lenni, ezért sem volt mindegy, hogyan sül el a dolog. Visszaemlékezésében Silveti azt mondta: ha szovjetek rájöttek volna, hogy részt vett az akcióban, biztosan megölik.

A CIA-t nem is a műhold érdekelte igazán, hanem az űrhajó, amivel az űrbe juttatták a Luna–3-at.

Alig volt információjuk a működéséről, azt sem tudták, milyen üzemanyag hajtja. Nem véletlenül a rakéta izgatta elsősorban a titkosszolgálatot: a Luna–3-at ugyanaz a típusú rakéta szállította, mint amiket nukleáris robbanófejjel szereltek fel, hogy egy újabb világháború esetén csapást mérjenek az Egyesült Államokra.

A műholdat szállító szovjet hajó november 19-én érkezett meg a mexikói Tampico kikötőjébe, onnan vasúton szállították tovább a kiállítás helyszínére. Eredetileg itt akartak lecsapni a szállítmányra, de végül elvetették az ötletet, mert túl kockázatos volt. Új tervet eszeltek ki, a kiállítás végén akarták ellopni a műholdat, amikor visszaszállítják a vasútállomásra. A kiállítás alatt lehetetlen lett volna, mert a helyszínen folyamatosan fegyveres szovjet katonák őrizték az űrhajót. Hogy elaltassák a KGB figyelmét, prostituáltakat küldtek a záróbulira, egyes beszámolók szerint még LSD-t is csempésztek a katonák italaiba.

A CIA-ügynökök azt használták ki, hogy a vasútállomáson csak azt tudták az őrök, hogy hány szállítmánynak kell beérkeznie, azt nem, hogy pontosan mikor és milyen sorrendben. A CIA pedig úgy intézte, hogy a műholdat szállítsák el utolsónak a kiállítás helyszínéről, így sikerült eltéríteniük a teherautót a szovjet őrök orra előtt. Az nem teljesen tisztázott, mi lett az eredeti sofőrrel, de nem lenne meglepő, ha az ital és a nők ígérete is szerepet játszott volna a dologban. A lényeg, hogy a szovjetek semmit sem vettek észre abból, hogy a CIA kezébe került az értékes rakomány, gyanútlanul buliztak a hotelben.

Az amerikaiak egy csapat mérnököt küldtek Mexikóba, hogy feltérképezzék a rakétát, azzal a fedősztorival, hogy Acapulcóba jöttek nyaralni. Csak a legalapvetőbb információkat osztották meg velük, a műveletig nem hagyhatták el a hotelszobájukat. Kizárólag vizet és zabkását fogyaszthattak, nehogy felszedjenek pár kilót, mivel szűk helyen kellett dolgozniuk. A teherautó eltérítése után tizenhárom órájuk volt, hogy áttanulmányozzák a rakéta elektronikáját és hidraulikus rendszerét, és részletes dokumentációt készítsenek az alkatrészekről.

Minden egyes mozdítható alkatrészt kiszereltek az űrhajóból, hogy aztán úgy tegyék vissza őket, mintha ott sem jártak volna. Nagyon körültekintően kellett eljárniuk, mert a legkisebb nyom, egyetlen hiányzó alkatrész is lebuktathatta volna az akciót. Másnap reggelre terv szerint végeztek a művelettel, a teherautót pedig visszavitték a szovjetekhez, akiknek még ekkor sem tűnt fel, hogy az ellenséghez került a műholdjuk. A Luna–3-ról készült fotók és a kinyert üzemanyagminták néhány órán belül már az Egyesült Államokban voltak. Az így megszerzett adatok segítségével az amerikai mérnökök rekonstruálni tudták a szovjet rakéta lehetséges teljesítményét és működését. Silveti később az Egyesült Államokban, Kaliforniában telepedett le. 1964-ben el kellett hagynia hazáját, miután Gustavo Díaz Ordaz került az elnöki székbe, aki árulónak nevezte. Meggyőződése, hogy a szovjetek aztán rájöttek, mi történt Mexikóban.

A CIA sosem ismerte el, hogy az akciót Mexikóban hajtották végre. Máig sem tiszta, hogy pontosan melyik műholdat sikerült kölcsönvenniük pár órára. Silveti állítja, hogy a Luna–3-at lopták el, szakértők viszont valószínűbbnek tartják, hogy az egyik Luna–2-es típusú rakétáról volt szó, mivel az akció idején a Luna–3-as Föld körüli pályán keringett a világűrben. Hogy később mi lett vele, nem tudni, nagy valószínűséggel az egyik visszatérés során elégett a Föld légkörében. Mindenesetre az akció hasznosnak bizonyult a CIA számára, az információk segítségével azonosítani tudták a kémműholdak felvételein látható szovjet rakétákat, az űrverseny kimenetelét azonban érdemben nem befolyásolta a vakmerő művelet.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!