Az író-rendező Wes Cravennek egy különös halálesetről szóló újságcikk adta az ötletet a Rémálom az Elm utcában című, a világ egyik leghíresebb horrorfilmjéhez. A nyolcvanas évek elején nem is volt nehéz ilyen cikkbe belefutni, ugyanis pár év leforgása alatt több mint száz, többnyire a délkelet-ázsiai hmong népcsoporthoz tartozó menekült férfi halt meg az Egyesült Államokban, szinte ugyanúgy: ismétlődő rémálmok után, látszólag minden előjel nélkül, az éjszaka közepén, álmában.
Tudnak-e ölni az álmok, bele lehet-e halni az iszonyatos félelembe? – ideális alapfelvetések ezek horrorfilmes témának, de egy időben többek is voltak ennél. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulójának környékén olyan kérdésnek számítottak az Egyesült Államokban, amelyek nagyon is jogosan és valós téttel merültek fel az átlag-újságolvasóban épp úgy, mint az orvoslás vagy, mondjuk, a kultúrantropológia területén dolgozó tudósokban.
Ebben az időszakban amerikai újságcikkek és tanulmányok sora foglalkozott egy nyugtalanító jelenséggel, amelynek nevet is adtak, úgy hívták, sunds, vagyis sudden unexpected nocturnal death syndrome – hirtelen, váratlan, az éjszakai órákban bekövetkező halálesetek szindrómája. A sunds egy rendkívül jól körülhatárolható csoportot sújtott: délkelet-ázsiai, leginkább a hmong népcsoporthoz tartozó bevándorlókat, azon belül is a fiatal férfiakat.
A tragikus események kísértetiesen ismétlődő forgatókönyve úgy nézett ki, hogy a már amerikai földön élő áldozatot visszatérő rémálmok, éjszakai lidércnyomások kezdik gyötörni, mígnem egy éjjel, látszólag minden különösebb ok nélkül, egyik pillanatról a másikra meghal.
Fiatal, életerős férfiak
Az első dokumentált eset 1977-ben történt, és 1981–1982-ben volt a legrémisztőbb felfutás a sunds-halálesetek számában. Összesen 117 áldozatot tartanak számon. Ők egy kivétellel valamennyien férfiak voltak, az átlagéletkoruk 33 év. A családtagjaik úgy tudták róluk, hogy jó egészségnek örvendenek, a végzetes éjszaka előtt sem panaszkodtak betegségre vagy rossz közérzetre. Jellemzően kevesebb mint két évet, átlagosan 17 hónapot töltöttek a haláluk előtt az Egyesült Államokban.
A hmong népcsoporthoz tartozó férfiak körében különösen döbbenetes volt a helyzet. Ahogy a Kaliforniai Egyetemen oktató, a témát nagy alapossággal feldolgozó Shelley Adler 2011-es könyvében (Sleep Paralysis: Night-mares, Nocebos, and the Mind Body Connection) szerepel: a 25 és 44 év közötti hmong férfiaknál a sunds halálozási rátája 92 volt 100 ezer főre vetítve, ami megfeleltethető annak, mintha összeadnánk az adott korcsoportban a férfiaknál az öt vezető természetes halálok számait.
De hogy kerültek egyáltalán nagy számban hmongok Amerikába? A népcsoport eredetileg Kínában, Laoszban, Vietnámban, Thaiföldön élt. A második indokínai háború idején az amerikaiakkal, a CIA-val együttműködve gerillaharcokba bocsátkoztak Laoszban a kommunisták ellen. A History cikke szerint több mint 30 ezer hmong katona segítette az amerikaiakat, miközben súlyos veszteségeket szenvedtek el. A hmongok Vietnám után, az amerikaiak kivonulásával menekülésre kényszerültek a megtorlások elől. Így találták magukat végül sokan a hetvenes évek közepén az Egyesült Államokban – ahol ahelyett, hogy békében és biztonságban elkezdhették volna felépíteni az életüket, a háborús traumák után egy egészen új rettenettel találták szemközt magukat.
Furcsa egy ideggáz lenne
A sunds áldozatainak többségére reggel találtak rá holtan, de az éjszakai haláleseteknek egyszer-egyszer szemtanújuk is volt: a családtagok olykor felébredtek az áldozat zihálására, nyögéseire, és tehetetlenül nézték végig, ahogy egy-két perc leforgása alatt beáll a halál.
Ahogy sűrűsödtek az esetek, beindult a találgatás, hogy mi állhat a háttérben, sokféle hipotézist állítottak fel és vetettek el. Az egyik ötlet például az volt, hogy az áldozatok halálos ideggáznak lehettek kitéve még odahaza, Laoszban, és késleltetetten az okozta a halálukat. Ez azonban a jelenség több elemét is magyarázat nélkül hagyta: miért hatott volna az ideggáz kizárólag a férfiakra, és miért mindig éjszaka?
De vizsgálták a legkülönfélébb szóba jöhető orvosi magyarázatokat is, például hogy lehet-e a sundsnak köze genetikához, valamilyen, a hmongokat különösen sújtó örökletes betegséghez, szívritmuszavarhoz, esetleg táplálkozási sajátosságokhoz vagy alvási apnoéhoz. Az Adler-könyv szerint a leginkább épkézláb orvosi jellegű hipotézis a szív összehúzódásait vezérlő elektromos jelek zavaráról szólt, de még ennek a magyarázatnak is megvoltak a maga korlátai, ahogy az amerikai járványügyi központ 1988-as jelentése meg is jegyezte. Valamiért csak éjszaka, csak szokatlanul nagy stressz alatt és valószínűleg más, egyelőre feltáratlan faktorok egyidejű jelenlétében vannak kitéve ezek az emberek annak a veszélynek, hogy kialakulnak náluk a halálhoz vezető abnormális elektromos impulzusok.
Adler több mint száz, Kaliforniában élő hmong emberrel készített interjút, és rajtuk kívül még több tucat alannyal beszélgetett informálisan.
Arra a következtetésre jutott, hogy ha a halál konkrétan szívritmuszavar következtében állt is be, a hmong emberekkel bizonyos értelemben a saját, szellemvilágba vetett hitük végzett.
A hmongok hiedelemrendszerének alapjait az animizus, a sámánizmus és az ősök tisztelete jelentik. Utóbbi nem csupán egy elvont dolog, érzület, hanem rendszeresen ismétlődő cselekvéseket is megkövetel: bizonyos rituálékat végre kell hajtani, például ételt kell felajánlani az ősök szellemének. Az ősök jóindulatának megnyerése és megtartása alapvető fontosságú, ők gondoskodnak ugyanis az utódok biztonságáról, óvják őket az ártó szándékú szellemektől.
Az utóbbiakból több is létezik a hmongok hite szerint. Az egyiküket úgy hívják, hogy dab tsog, és őt tartják felelősnek azért a lényegében minden kultúrában felbukkanó jelenségért, amit mi, magyarok lidércnyomásként ismerünk. Az alvási paralízis állapotáról van szó: arról a rettenetes, és annyira nem is ritka tapasztalatról, amikor valaki arra ébred, hogy magánál van, de a szeme kivételével semmijét nem képes mozdítani, és közben hallucinál, valami félelmetes, ellenséges lény jelenlétét érzékeli, gyakran úgy, mintha az a valami a mellkasán ülne, azt nyomná. A jelenség hátterében az áll, amikor az álom és az ébrenlét határán összekeveredik agyunk kétféle állapota: REM-fázisban is vagyunk, meg nem is.
A hmongok abban hisznek, hogy ilyenkor a dab tsog látogatja meg őket.
A hitrendszer megküzdési módot is felkínál: ha a dab tsog feltűnik valakinél, akkor az illetőnek az a dolga, hogy segítséget kérjen egy sámántól, és derítsék ki, miért jelent meg a gonosz szellem. Amíg az okot feltárni és orvosolni nem sikerül, a dab tsog vissza-vissza fog térni, és bár a látogatása első alkalommal még nem szokott halálos lenni, előbb-utóbb megöli az embert – magyarázta Adlernek egyik hmong interjúalanya. Hogy odahaza, Délkelet-Ázsiában valaha ténylegesen idáig fajult volna a helyzet, arra – ha volt is ilyen – egyik interjúalany sem tudott konkrét példát említeni. Úgy tűnt, hogy sunds valamiért csak Amerikában végez a hmongokkal.
Miért számít, hogy férfi vagy nő?
Az öröklődő, a népcsoportra jellemző genetikai hajlammal kapcsolatos hipotézisek önmagukban erre a különbségre nem igazán tudnak magyarázatot adni, de Adler igen. Először is: az Amerikába menekült hmongok mentálisan eleve sebezhető, törékeny állapotban voltak, elvégre háborús traumákkal a hátuk mögött, a túlélők bűntudatával érkeztek egy távoli, idegen országba. Miközben új társadalmi viszonyok közt, a megszokottól eltérő szerepelvárásoknak megfelelve kellett helytállniuk, nem mindig jutott már erő, figyelem arra, hogy elvégezzék a hitük által megkövetelt rituálékat. Gondot jelentett a kellékek beszerzése is, például egy állatáldozatot nem olyan egyszerű egy amerikai nagyvárosban bemutatni, mint odahaza volt.
A rituálék elmaradása bűntudatot és intenzív félelmet generált: mit fognak most szólni a szellemek? És aztán elkezdődtek a rémálmok. Ezen a ponton sámánt kellett volna találni, de Amerikában ez sem úgy működött, mint régen.
Miért elsősorban a férfiakat sújtotta mindez? Azért, mert a hmong kultúrában tradicionálisan a férfiak, pontosabban a családfők dolga volt végrehajtani a vallási rituálékat, megadni az ősöknek, ami az ősöknek jár. A hmongok, akikkel Adler beszélt, azt feltételezték, hogy az egyetlen női áldozat valószínűleg maga is családfői pozícióban lehetett, talán mert özvegy volt.
Az elmélet szerint a rémálmok, illetve a dab tsogtól való rettegés az úgynevezett nocebohatáson keresztül okozhatta az áldozatok halálát. Az etikai okok miatt érthetően kevesebbet kutatott
nocebohatás mintha a placebohatás sötét tükörképe lenne: ahogy gyógyítani lehetnek képesek amúgy valójában hatástalan készítmények, ha az alany eléggé hisz az erejükben, úgy ennek az ellenkezője is bekövetkezhet. Az ártó hatalomba vetett hitt, a félelem kezd önbeteljesítő jóslatként működni.
A Rémálom az Elm utcában ötletét adó konkrét történet egy fiúról szólt, aki a családjával Kambodzsából menekült az Egyesült Államokba. Az író-rendező Wes Craven a Vulture-nek mesélt egyszer annak a Los Angeles Times-cikknek a tartalmáról, amivel minden elkezdődött: a fiúval látszólag minden rendben volt, mígnem váratlanul rettenetes rémálmai jelentkeztek, és a helyzet odáig fokozódott, hogy már félt elaludni, inkább megpróbált napokon át ébren maradni. Amikor végül mégis elnyomta az álom, a családja sikolyokat hallott az éjszaka közepén, és mire odaszaladtak hozzá, már halott volt.
A sunds nocebohatással összefüggő magyarázata arra a kérdésre is ad egyfajta választ, miért fogytak el, vagy legalábbis váltak sokkal-sokkal ritkábbá a nyolcvanas évek második felétől ezek a halálesetek. Ahogy a hmongok lassan adaptálódtak az új környezetükhöz, az évek során enyhült a rituálék nem tartásával összefüggő bűntudat és szorongás is.