2024. október 20. – 13:11
1964 októberében rendezték a tokiói olimpiát, amin a magyar küldöttség tíz aranyérmet nyert. A nehézsúlyú birkózó, az akkor 25 éves Kozma István győzelmét éppen ma hatvan éve hirdették ki. A sikere nem volt váratlan, mert 1962-ben már világbajnoki címet nyert, a következő évben azonban fegyelmi problémái miatt csak ötödik volt a vb-n, az olimpiára pedig az utolsó pillanatban, bicegve érkezett, mert az egyik utolsó hazai edzésen megroppant a térde. A szumó hazájában a 130 kilós magyar óriás hatalmas sztár volt, de itthon is nagy népszerűségnek örvendett jámborsága és közvetlensége miatt.
Kozma pályájában jelentős szerepe volt egy sorsszerű véletlennek.
Tinédzserkorában a 198 centis magassága miatt ugyanis azt gondolták, hogy jó kosárlabdázó lenne belőle, mígnem a Ganz gyár előtti villamosmegállóban találkozott az 1928-as olimpia birkózóbajnokával, Keresztes Lajossal. Keresztesnek volt az a megérzése, hogy a „18 éves nagy lakli”, ahogy ő hívta, nagy birkózó lehet. Rábeszélte, hogy nézzen meg egy edzést. Kozma a megállóban bólintott. Aztán teltek a napok, és csak nem érkezett meg az edzőterembe. Nemsokára újra találkoztak a villamosra várva, Keresztes pedig lekevert neki egy pofont – nem tetszett neki, hogy a fiú nem állta a szavát, azt mondta, egy valamirevaló ember ilyet nem csinál. Maga a jelenet ma már komikus lehetne, hiszen az edző akkor már hatvan felé közelített, 75 kilós lehetett, a jócskán kamasz pedig legalább egy fejjel magasabb és vagy 20 kilóval több nála.
Kozma ezek után elment az edzésre a hozzá hasonló, robusztus termetű apjával. Keresztes itt azonnal felfigyelt a hajlékonyságára, a mozgékonyságára és a gyorsaságára is. Biztatta, hogy folytassa, mert akár olimpiai bajnok is lehet belőle. Úgy gondolta, hogy már egy év alatt magyar bajnok lehet az ifik közt, és ez a számítása be is jött. Kozma eleinte nem hitt benne, de a bajnoki cím után két üveg sört vásárolt a mesterének. Ekkor már 120 kilósra izmosodott.
1960-ban, a római olimpiára jutott ki eelőször, itt a bolgár Kaszabov kihasználta rutintalanságát, és legyőzte, ez volt az első és egyetlen veresége az olimpiák történetében. A pályafutása nem volt azonban mentes a hullámvölgyektől. Az első 1963-ban jött, amikor fegyelmi okokból egyszerűen kirakták a válogatott keretből. Azt igyekeztek vele megértetni Matura Mihály edző vezetésével, hogy neki nem itthon kell jól teljesítenie, mert – képletesen is és szó szerint is – kimagaslik a mezőnyből. A hazai pálya uralása helyett szorgalmasan kell edzenie, hogy a világon is a legjobb legyen. Kozma a 1963-as vb-n csak ötödik lett, és ez az eredmény kijózanító hatással volt rá.
Matura így indokolta, miért volt szükség erre a drasztikus lépésre: „Megértette és elfogadta, hogy ha neki itthon nincsenek méretben megfelelő ellenfelei, edzőpartnerei, akkor váltott partnerekkel kell csatáznia, de az intenzitás eközben nem csökkenhet. És amikor már mindhármat legyűrte, utána majd súlyt kell emelnie, mázsás terhekkel kell szaladgálnia, ha pedig azzal végzett, akkor jöhet a lábmunka – csak így kaphat olyan terhelést, ami ellenállhatatlanná teszi, és a nemzetközi mezőnyben is kijönnek a kivételes adottságai.”
Kozma megfogadta az intelmeket, szorgalmasan, nagy kitartással készült, de az olimpia egy átlagos edzésen történt baleset miatt mégis nagyon messze került tőle. Már az év elején is kínlódott a térdével, és egy ártatlan mozdulatnál, az utolsó gyakorlások egyikén megroppant a térde. Két napig lábra sem tudott állni, utána viszont kiengedték a Sportkórházból, nem volt értelme benntartani, mert már nem érzett fájdalmat. Így hát mehetett a konditerembe és a tornaterembe.
A vizsgálatok között fekve nyomott, a korabeli visszaemlékezések szerint öt tonnát mozgatott meg naponta, mert mindvégig hitt abban, hogy ott lehet a Komazava csarnokban a tokiói olimpián. A dunaújvárosi Nyers László csatlakozott hozzá az edzéseken, ha állásból nem is, de a szőnyegen fekve már gyömöszölhették és izzaszthatták egymást. Amikor nem volt fájdalma, és hajlítani is tudta a lábát.
Szeptember végén úgy döntött Balogh János főorvos, hogy a többiek után repülhet Japánba. A lelkére kötötték azonban, hogy óvakodjon bizonyos mozdulatoktól, nehogy rásérüljön a lábára, mert mégsem teljesen egészséges, és nehogy kárba vesszen az a munka, amit elvégzett a felkészülés alatt. Ha késve is, de csatlakozott a társaihoz, de amikor a kapitányt az esélyesekről kérdezték a japán újságok, nem beszélt róla. Azt ugyanis nem lehetett tudni, hogy a formájára milyen hatással lesz a kényszerpihenő, miközben az ellenfelei egészségesen érkeztek Japánba.
Akkor még nem egyenes kieséses rendszerben rendezték a tornát. Kozma a japán Szugijamát tussal, a török Kaplant és a négy évvel korábban ezüstéremig jutűott nyugatnémet Dietrichet pontozással verte, a csehszlovák Kmentet újra tussal, így az ötödik rivális, a szovjet Roscsin ellen elég volt a döntetlen is az aranyéremhez. Roscsin ellen már kezdtek hinni abban a magyar szakvezetők is, hogy Kozma nyerni tud. Kétszer lerántotta a meccs elején, de pontot nem kapott érte, ahogy a szovjetet sem díjazták, amikor a földre vitte a magyart. A tízperces, hatalmas energiát felemésztő küzdelem után a döntetlen aranyérmet jelentett. A csarnokban tartózkodó magyar sportolók megpróbálták a levegőbe dobálni a bajnokot, de Zsivótzky Gyula kalapácsvető bajnok és a súlylökő Varjú Vilmos és társaik sem boldogultak ezzel, ezért inkább csak önfeledten ölelgették.
Kozmáról tévesen alakult ki az a kép, hogy a 97 kilós súlycsoportot jó húsz kilóval átlépve könnyű dolga volt a nála kisebb termetű riválisokkal szemben, de valójában nem a puszta mérete és ereje, hanem éppen az akrobatikussága és a sebessége segített neki abban, hogy a csúcsra érjen.
Hazaérkezése után hatalmas szeretetben részesült, amiben az alkata is jelentős szerepet játszott. Itthon az is állandó téma volt, hogy egy ekkora óriás mennyit eszik, mitől a világ legerősebb embere. A sajtónak elárulta, hogy egy hétköznapi vacsorája hogy nézett ki: négy szelet rántott hús, tejfeles gomba, sovány pörkölt. „Kedvenc csemegém a madártej. Abból egy vajlinggal jöhet” – mondta.
Az 1968-as mexikóvárosi olimpiára már úgy utazott, hogy két világbajnokságon (1966, 1967) is győzött, toronymagas favorit volt, de az örök ellenfél, Roscsin is készen állt arra, hogy kihasználja az esetleges megingását. Kozma ekkor sem úszta meg sérülés nélkül, a hüvelykujját odacsapta a buszajtóhoz már kint az olimpia helyszínén, a sérülés gennyesedni kezdett, de aztán úgy-ahogy meggyógyult. Panaszkodott a ritkább, magaslati levegőre is: a szabadfogású birkózók közül több versenyző is kórházi ápolásra szorult, mert csak kapkodtak a levegő után a szokatlan környezetben.
Kozma sorra aratta a győzelmeit, és végül ő lett a magyar birkózók közül az első és máig az egyetlen, aki meg tudta védeni az olimpiai bajnoki címét. Roscsin ellen 25 másodperccel a vége előtt harcolta ki azt, hogy a bírók megintsék riválisát, ami neki ismét aranyérmet hozott.
A végzetes ütközés
Az 1969-es évet kihagyta, 1970-ben egy tüszős mandulagyulladás miatt az április 4-én (ez akkoriban ünnepnapnak számított) Budapesten rendezett barátság versenyt is lemondta. A társait azért megnézte, és amikor a nézőtéren észrevették, nagy taps fogadta. Ez volt élete utolsó vastapsa.
A versenyről autóval vitte haza a mesterét, aki mindig óvta a száguldástól. Akkor kapta bordó Renault-ját, amire nagyon büszke volt. Az alkoholt nem szerette, de az autókat szenvedélyesen, ez okozta a végzetét is. Az Alkotmány és a Honvéd utca sarkán összeütközött egy menetrend szerint közlekedő BKV-busszal. Noha tíz bordája eltörött, a roncsokat valahogy szétfeszítette, és kikászálódott az autóból, majd elájult.
A kórházban öt napon át küzdöttek az életéért, de végül nem bírta tovább a szervezete. Kiderült, hogy az egyik veséje működött csak, és a kórházban az is felmondta a szolgálatot. Edzője, Keresztes Lajos mindennap meglátogatta – ahogy a nagy ellenfél Roscsin is, aki a budapesti versenyre érkezett. Amikor ébren volt, neki mesélte, hogy az volt a baj, hogy fékezett, mert ha gázt ad, akkor el tudta volna kerülni az ütközést, elhúzva a busz elől.
Április 16-án temették el, ezrek kísérték el utolsó útjára, a Himnusz csendült fel, amikor a földbe eresztették a koporsóját. Társai nevében a szintén olimpiai bajnok Varga János mondott beszédet. Egyik legjobb barátja, a színészóriás Latinovits Zoltán, aki vacsorára várta a karambol estéjén, egy 1973-ban megjelent kötetében búcsúzott el tőle:
„Talán jobb lett volna, ha együtt megyünk, mert Melletted mindig biztonságban lehettem volna. Te erősebb voltál, mint a felnőttek. De úgy látszik, nekünk még van valami dolgunk itt. Mi még egy kicsit maradunk, hátha sikerül valami. Te úgy mentél el, hogy nem hisszük, hogy nem vagy. Itt maradtál nekünk erőnek, példának; szomorúak vagyunk, egyedül vagyunk.”
Latinovits három évvel később, 1976 júniusában halt meg.
