RSS
Az Alan Wake folytatásában egymásnak feszül a finn humor, a bazári riogatás és a kőkemény horror, olyan pazar grafikával, hogy az ember indulna is kirándulni, ha az erdők nem lennének tele rémisztő...
A szerteágazó horroruniverzumból évek óta próbálnak filmet faragni. Az Öt éjszaka Freddy pizzázójában láttán még bőven lett volna mit.
A családvédelem a briteknél is fontos volt pár évtizede, az állam a horrorfilmeket regulázta meg, valószínűleg kamu statisztikák és a vadállatszerű bulvársajtó segítségével. Ez volt a „video nasty”...
Úgy nyiszálják a végtagokat és túrják az agyvelőt a horrorsorozat tizedik részében, mintha újra 2003-at írnánk. És ez nem feltétlenül rossz dolog.
Henry Cotton több ezer fogat húzott ki, és több száz szervet operált ki, önmagát és családját sem kímélte. Száz évvel ezelőtt még elfogadott gyógymód volt, ami ma már csak horrorfilmben menne el.
A horrorsorozat új részében a gyilkos emberrabló John áldozatai szélhámos orvosok, akik átvágják rákos betegeiket. Köztük Johnt is.
A Marfan-szindróma nevű genetikai rendellenesség különlegesen hosszú végtagokkal és ujjakkal jár. Az olyan filmekben, mint a Mama és a Rec, egy, a betegséggel érintett színész hozza ránk a frászt.
A Holt idény annyira durva volt, hogy több mint negyven évvel ezelőtt a kiadó kivágatta az író Jack Ketchummal az igazán szaftos részleteket. Most csonkítatlanul kerül a magyar közönség elé.
Ő alakítja a Renfieldben a vérszomjas Drakulát, de sajnos a film pehelysúlyú és vérszegény hozzá képest.
A magyar korhatárbizottság megbillogozta a rémisztő X-besorolással, pedig nyilván nincs benne semmi olyasmi, amit ne lehetne bármilyen más horrorban látni, mégis csak este tíz és hajnali öt között...