Hova tűntek a gyerekek?

„Tudod, hogy hol vannak a gyerekeid?” – ezzel a mondattal ijesztgette az amerikai televízió évtizedeken keresztül a szülőket, hátha sikerül beléjük egy kis felelősséget is riogatni és jobban odafigyelnek a kölykökre. A Fegyverek című új amerikai film ennek a mondatnak a logikus folytatása: azt nem tudjuk, hol vannak, de azt tudjuk, hogy elhagyták a házat, és elfutottak a sötétbe.

Zach Cregger (Barbár) filmje azzal kezdődik, hogy az álmos kisvárosban kitárulnak az otthonok ajtajai, és egy osztálynyi általános iskolás gyerek, elég fura testtartásban, hajnali negyed kettő után pár perccel mérgezett egérként lohol valahova. A szomszéd veranda automatikus fényei felkapcsolnak, de nem veszi észre őket senki. A kamerás ajtócsengők rögzítik a rohanást, de csak pár méterig. Mindenki tanácstalan, főleg azért, mert egy komplett osztály tűnt el. Pontosabban mindenki, kivéve a szótlan, félénk Alexet. Ő marad egyedül Justine (Julie Garner) tanárnő osztályában, és ez a pedagógus lesz az, akit aztán kipécéz magának a teljes kisváros. Nem kell sok, és máris felfestik az autójára, hogy „boszorkány”.

A Fegyverek innentől aztán mindenféle kanyarokat vesz, a leginkább türelmet próbáló pedig az, hogy Cregger szándékosan fejezetekre bontva, bizonyos karakterekre összpontosítva, időben néha megkeverve mondja el a történetét. Ez a fajta történetmesélés sokáig tűnik inkább ballasztnak, mint bármi másnak, évtizedekkel ezelőtt a sok szerteágazó szálat összelapították volna egy slank nyolcvan percre, nem pedig két óra fölöttire. Külön fejezeteket kapnak mellékszereplők: Justine exe, a könnyen bemérgesedő járőr (Alden Ehrenreich), az egyik eltűnt gyerek édesapja (Josh Brolin), sőt, a városban lődörgő junkie (Austin Abrams) is, és így tovább, ezek pedig mind segítenek összerakni a Maybrookban történt részleteket.

Hogy szükség van-e ilyesmi, az ezredforduló Nagyon Komoly Drámáit (Magnólia, Traffic, Syriana) idéző mozaiktörténetre, az nem derül ki egyértelműen, hiszen a cselekmény nagyjából húszpercenként újraindul egy új szereplővel, új történetszállal, új információkkal, új titkokkal. Az viszont kiderül, hogy Cregger nem tudta teljesen maga mögött hagyni a múltját: az író-rendező ugyanis eredetileg tévés szkeccskomédiát készített még a kétezres években, ugyanúgy egy teljesen más közegből érkezett meg a horrorfilmek világába, mint két leginkább hasonló pályatársa, Jordan Peele (Nem) és Oz Perkins (Longlegs).

És mint ahogy azoknak a rendezőknek a filmjei, a Fegyverek sajátos, egyedi, nem való mindenkinek, és esetenként irtó hatékony és rémisztő. A rémisztgetés nem megy mindig: Cregger sokat nem fejlődött a Barbár óta a riogatásban, az esetek nyolcvan százalékában valaki ajtón vagy ablakon les be, hogy aztán meghökkenjen azon, amit a lyukon keresztül lát, és ebben kiszámítható (de biológiailag így is hatásos). Amiben viszont fejlődött, az a céltudatosság. Aki látta a Barbárt, biztos emlékszik rá, hogy mennyire elvált a két fele, az Airbnb-thriller és a föld alatti szörnyhorror, és mennyire nehéz volt fejben kibékíteni a kettőt.

A Fegyverekben viszont az epizódok, és a komédiával kacérkodás ellenére már nincsen ekkora zűrzavar, Cregger biztosabb kézzel tartja össze a filmjét, mint előző alkalommal. Különösen jól sül el ez az utolsó harminc percben, ami az utóbbi idők egyik legvagányabb mainstream horrorfináléja, csupa lendület, erőszak, vér, pánik és wtf, onnan visszanézni a kezdetre olyan, mintha a felhők között néznénk le a hegycsúcsról a tengerszintre: semmi sem látszik, és különben is, ki vagyunk fingva.

Mert a Fegyverek pont a szerkezete miatt baromi lassan indul: kapunk egy narrátort, aki gyorsan elmagyarázza azt, amit látunk, Cregger pedig viszonylag hosszú ideig csak hátulról mutatja az amúgy úgy is felismerhető szereplőket, mintha mindenki rossz irányba menne, vagy állna. A rossz irány, mondjuk, érvényes az egész történetre is, csak utólag lehet kuncogni azon, hogy mennyi, jelentősnek szánt pillanat lesz teljesen értelmetlen akkor, amikor szembesülünk a sztori okával és okozatával.

Az ok és okozat pedig annyira creepy, annyira sejtelmesen borzongató, hogy egyszerűen ellenállhatatlan. Az amerikai kisváros/kertváros a horrorfilmek nagy közhelye, az Elm utcától Haddonfielden át Derryig, de még 2025-ben is van benne valami nem e világi a hatalmas lakóházak, gyeptéglák, levesesládák és túl vékony ajtók világában. Ráadásul mint minden kisvárosban/kertvárosban, itt sem minden pont az, aminek elsőre látszik. Az emberek, akikre rábízhatjuk a gyerekeinket, azaz a rendőrök és a tanárok, mind önveszélyesek. A gyerekek könnyen valami megmagyarázhatatlannak a hatása alá kerülhetnek, aztán mindenki csak széttárhatja a kezét, hogy erre nem számíthatott.

De a Fegyverek elsősorban horrorfilm, és amikor horrorfilmként elengedi a sejtetést, a rejtélyes riogatást, végre az epizódok sem tűnnek csak a sakktábla felrakásának. Onnantól, hogy a Fegyverek szó szerint ordítva tör az életünkre, sok panaszra nincs okunk, csak ha a szervezetünk idegen testként taszítja ki a folklór fantasztikumot, vagy, mondjuk, azt gondoljuk, hogy a Grimm-meséket már gyerekkorunkban magunk mögött hagytuk. Ebben az esetben a Fegyverek fog maga mögött hagyni, azt pedig nem érdemes.

A Fegyverek augusztus 7-től látható a magyar mozikban.