Egy alapvető feszültség húzódik a Longlegs – A rém alatt, ami sokat hozzátesz ahhoz, hogy Oz Perkins horrorja hatásos is legyen, de folyton egy karnyújtásnyi távolságra tartsa a nézőjét. A története egy szép keveréke mindennek, amiket egy horrorfilmben elvárhatunk: van benne démoni megszállás, parapszichológia, kódolt levelek, évtizedekig hideg nyomon tapogatózó hatóságok, egy bizarr kinézetű, a hetvenes évek glam rockjáért rajongó megtestesült gonosz (Nicolas Cage), egy látnoki képességekkel küszködő FBI-nyomozó (Maika Monroe), mintha egy True Detective-évad végre nem tökölne, és fejest ugrana a természetfelettibe.
Csakhogy ezt a furcsa, démoni világot, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk a kilencvenes évek Amerikájának, a legnagyobb komolysággal prezentálja, mint egy különösen szimmetrikus képeslap, vagy egy halloweeni turisztikai videó, amivel hipsztereket akarnának vidéki kisvárosokba csábítani. A film annyi eleme komolytalan, a felszíne pedig annyira komoly, hogy a Longlegs önkéntelenül is beállhat a sorba az utóbbi évek olyan érdekes, de tökéletlen horrorjai mögé, mint a Mosolyogj! vagy a Barbár, két film, ami ígéretes kezdés után belegabalyodik a saját szabályaiba és jelentésébe.
A különbség itt az, hogy Perkins még mindig nagyon hatásosan tud hangulatot teremteni, ha értelmet nem is feltétlenül. Ez már nyilvánvaló volt a 2015-ös Február (egyes piacokon: The Blackcoat’s Daughter) című horrorjával, amiben egy marék szereplővel is megteremtette a fagyos nyomorultságot egy benntlakásos lányiskolában, a Netflixre készült I Am the Pretty Thing That Lives in the House már kacérkodott a szellemvilággal is, egy ódon, gyilkosságokkal terhelt házban. A Juliska és Jancsi című Grimm-adaptációja már bebetonozta, hogy Perkins filmjei miről ismerszenek meg leghamarabb: a főhősök minden esetben nők, akik egy olyan világban próbálnak boldogulni, amik nagyon lehangolóak, de piszkosul jól néznek ki. Perkinsnek – akiről csak most mondom meg, hogy a Psycho főszerepét játszó Anthony Perkinsnek a legidősebb fia – tényleg nagy tehetsége van ahhoz, hogy a filmjei nyugtalanítóak legyenek, és áradjon belőlük valami páratlan nyomasztás. (Készítettünk vele egy interjút is, amit itt lehet elolvasni.)
A Longlegs első pár perce is ilyen. Amikor elkezdődik a film – egy T.Rex számból vett idézettel –, még nem is a teljes képet kapjuk meg, csak egy 4:3-as változatot arról, hogyan próbál meg a gyilkosunk becserkészni egy kislányt egy elhagyatott házban. A perspektíva miatt nem látjuk Cage teljes arcát, csak a természetellenesen nyitott száját, a furcsa fehér ruháit, és halljuk a teátrális, feminin hangját hozzá. Amikor egy pillanatra behajol a képbe, a snittnek vége is – elég csak érzékelni azt, mennyire groteszk, Perkins nem dörgöli az arcunkba rögtön.
A bevezetés után aztán a film teljes szélességű képarányt vesz, hogy benne még jobban elveszettnek tűnhessen a főhősünk, Lee Harker (Maika Monroe), aki csakúgy mint a film legismertebb előképében, A bárányok hallgatnak-ban, egy fiatal, tehetséges nő az FBI berkeiben. De mivel a Longlegs a 2020-as években készült, egy pillanatra sem tűnik úgy, mintha a férfi társadalom elnyomásában élne. Van neki saját, belülről fakadó elnyomása is – a stresszhelyzeteket nehezen kezeli, munkamániás, és folyamatosan a feje fölött lebeg vallásos édesanyja (Alicia Witt) természete is.
De leginkább az, hogy van egy sorozatgyilkos, aki valahogy úgy tud évtizedeken keresztül családokat gyilkolni, hogy láthatólag ott sincs a helyszínen. A Longlegs adná magát, hogy aztán egy nyomokat felgöngyölítő detektívtörténet legyen, de Perkins forgatókönyve másfelé kanyarodik inkább: a páratlan nyomasztás felé, ahol a zajos-torz hangkulissza aláfesti a néha pszichedelikus bevágásokat, és ahol egyik pillanatban valami rettenetesen erőszakos halál történik, a másikban pedig Cage úgy fakad dalra, mint egy démoni trubadúr.
Persze ez a fajta kettősség a Longlegs lényege, hogy sose érezzük magunkat biztonságban, sőt, a lehető legkényelmetlenebbül érezzük magunkat. Főleg akkor, amikor képen van Cage gyilkosa, aki annyira furcsa jelenség, mintha legalább egy operából lépett volna ki: az arcát Perkins jó hosszan titokban tartja, és amikor végre megnézhetjük magunknak, akkor is több kérdésünk lesz, mint amennyit kényelmesen elbírnánk. Szerencsére a forgatókönyv vele kapcsolatban nem válaszol meg mindent, Mással kapcsolatban viszont igen, az utolsó harmadára viszont a Longlegs nem hagyja, hogy a vibe és a nyomasztás beszéljen a hosszú-hosszú magyarázatok helyett, mielőtt a különösen súlyos fináléba bekanyarodnánk.
Mintha a Longlegs nem bízna teljesen a nézőben, hogy ezt a sok rémisztő sületlenséget be tudja fogadni, és minden egyes misztikus elemét el kellene magyarázni. Kár, hogy Perkins itt nem tudja visszafogni magát, mert így a filmjének a mindent összekutyuló varázsa tűnik el, és a veszélyessége párolog el – valahogy úgy, ahogy Cage figurája is, amint testet és arcot ölt, már egy megmagyarázhatatlan, de kézzelfogható entitás lesz.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a Longlegs nem hatásos, mert ha képesek vagyunk ráhangolódni a sátáni hullámhosszára, akkor nagyon is működik, mint egy megmerítkezés egy különösen rossz hangulatú horrorban, ahol nem feltétlenül megijeszteni, hanem kizökkenteni és zavarba ejteni akarnak. Perkins képei szinte mindig hatásosak, és hiába írtak arról többen is a korai bemutatók után, stratégiai pontokon el tud helyezni olyan riogatásokat, amivel tökéletes hatást tud elérni. (A korábbi filmjei is hasonlóak, az I Am the Pretty Thing-ben egy ijesztgetés van, de azon múlik az egész történet.)
És mivel mégis egy modern horrorfilmről van szó, egy olyan horrorfilmestől, aki nem volt rest a saját életének legdrámaibb időszakait is feldolgozni – édesapja AIDS-ben halt meg, miután titkolta a közvélemény elől a szexualitását, modell-fotós édesanyja az egyik szeptember 11-i eltérített gépen utazott –, a Longlegset is lehet úgy értelmezni, mint hogy egy alkotó a legnagyobb félelmeivel próbál szembenézni: hogy félti a gyerekeit, félti a jövőtől őket, és hiába tesz meg mindent, hogy egy biztonságos burokban tartsa őket, akkor is jön egy mániákus glam rock rajongó, és addig énekel, amíg muszáj neki behódolni. Elég specifikus félelem, de a Longlegs is elég specifikus – egy film, amitől egészen biztosan rosszabb hangulatban jövünk ki a moziból, mint ahogy bementünk, és nem véletlenül alakul így, hanem szánt szándékkal.
A Longlegs – A rém augusztus 1-től látható a magyar mozikban.
