Az igazi sorozatgyilkosok undorító férfiak, nem briliáns elmék

Minden évben van egy eredeti horrorfilm, ami elkapja a szélesebb közönség fantáziáját, ami nem remake, nem folytatás, nem előzmény, hanem valakinek kipattant az agyából, és a legjobb tudása szerint el is készítette. Idén ez a Longlegs – A rém, amiben egy rejtélyes és bizarr, minden jel szerint sátánista sorozatgyilkos (Nicolas Cage) a hatóságokat teljesen zavarba ejtő módszerekkel képes komplett családokat megölni évtizedeken át. Az FBI tanácstalan, amíg színre nem lép Lee Harker nyomozó (Maika Monroe), akinek mintha lenne egy hatodik érzéke, hogy merre kell keresgélnie a nyomokat.

A történet összefoglalása persze nem sokat ad vissza a Longlegs sajátos, nyugtalanító hangulatából, amit a film reklámkampánya az Egyesült Államokban rendesen ki is hangsúlyozott: az egyik legjobb részlet az volt, hogy amikor a főszereplőt játszó színésznő először találkozott egyetlen közös jelenetükben Cage-dzsel, akkor a pulzusa 170-re ugrott fel.

A helyzet, a karakter és a történet pedig nem más mint Oz, vagy teljes nevén Osgood Perkins fejéből pattant ki, akinek az első érintkezése Hollywooddal az volt, hogy édesapja fiatalkori változatát játszotta a Psycho második részében – az édesapja ugyanis Anthony Perkins, azaz a Psycho-filmek hasadt elméjű gyilkosa, Norman Bates megtestesítője. Perkins ismert hollywoodi színész volt, de nem élt szabadon, meleg vagy biszexuális volt, AIDS-ben halt meg 1992-ben. Felesége, Berry Berenson modell és fotós, utas volt az egyik repülőgépen, amit a merénylők a 2001. szeptember 11-i terrortámadásnál eltérítettek, és nekivezettek a World Trade Center északi tornyának.

Oz hébe-hóba feltűnt még filmekben (például a Doktor Szösziben is), de 2015-ben megrendezte az első horrorfilmjét a saját forgatókönyvéből. A téli szünet alatti leányiskola lakóiról szóló Februárt a Netflixnek készített I Am the Pretty Thing That Lives in the House című szellemtörténet követte, majd 2020-ban a Grimm-mese megbuherált változata, a Juliska és Jancsi. Mindegyik filmjében közös a természetfeletti, az okkult, és az, hogy egy nő a szereplője, és ezt a sort nem töri meg az eddigi legnagyobb anyagi és kritikai sikere, a Longlegs sem. Többek között erről is beszélgettünk vele egy online interjún.

A Longlegs a kilencvenes évek elején játszódik, Bill Clinton arcképe van a falon mindenhol. Miért pont abba a korba helyezte?

A kora kilencvenes évek volt az a kor, amikor én személy szerint jöttem kifelé a fiatalkorból, elvégeztem a gimit, elindultam a felnőtt lét felé, és elkezdett érdekelni a film és a művészet. Ekkor betegedett meg édesapám is, majd halt meg. Ez a korszak egy nagy próbatétel volt számomra. És ekkor jött ki A bárányok hallgatnak is, ami szintén hatással volt rám. Eredetileg amúgy 1992-ben játszódott volna a Longlegs, de rájöttem, hogy akkor George kibaszott Bush fejét kell kiraknom mindenhova. Úgyhogy inkább átírtam 1993-ra, hogy legalább Bill Clinton legyen, nem mintha ő akkora óriási hős lenne, de legalább egy fokkal jobb őt nézni.

Eddig az egyik filmje sem játszódott a jelenben. Miért?

Ezt sokszor kérdezik tőlem. Az a véleményem, hogy ha valakinek filmrendezőként van egy látásmódja, akkor azt használja. Legyen büszke arra, ha valamit szeret, vagy ha valamit nem. Én például nem szeretek mobilokat meg képernyőket nézni. Nézem azokat eleget. Most vágjuk a következő filmemet, ami egy Stephen King-adaptáció (A majom című novellából – KD), a fele a jelenben játszódik. Látszik benne egy telefon, amire az van kiírva, hogy „ismeretlen szám”. Ami oké, rendben van, abban a pillanatban működik. De van valami elegáns, valami játékos a régi korok iránti nosztalgiában, ami még jobban elemeli a filmeket a valóságtól. Mert ez nem a valóság. Mint ahogy attól, hogy egy sorozatgyilkosról szól, még nem azt jelenti, hogy sorozatgyilkosokkal foglalkozik. A Hetedik sem foglalkozik velük. Az igazi sorozatgyilkosok undorító férfiak, akik ráélveznek egy holttestre. Nem briliáns elmék.

A film egy idézettel nyit a Bang A Gong című T. Rex-számból, ami nem feltétlenül olyasmi, amit sátánizmussal meg horrorral azonosítunk, de a szövege mégis passzol. Honnan jött az ötlet, hogy ennyire fontos szerepet játszik a filmben az a dalszöveg és a zenekar?

Amikor elkezdtem írni a Longlegset, akkor tudtam, hogy egy sorozatgyilkosos, A bárányok hallgatnak-szerű történet lesz. Amikor írok valamit, akkor a hét öt napjában azzal foglalkozom, mintha ez lenne a küldetésem. Amikor ilyen tudatállapotba kerül az ember, bámulja az üres képernyőt maga előtt, és senki más nem tud rajta segíteni, csak saját maga. Én ezzel úgy tudok megküzdeni, hogy megnyílok. Egy nap néztem egy zenés dokumentumfilmet, és szerepelt benne a T. Rex. Ismertem az összes hasonló zenét, de pont azt az együttest nem, egész életemben elkerült. Hirtelen megütött, hogy milyen király dal a Ride a White Swan, vagy milyen menő karakter Marc Bolan. Úgyhogy fejest ugrottam és elkezdtem folyamatosan hallgatni. Vannak pillanatok, amikor meg kell bízni az univerzumban, a múzsákban, az istenekben, bárhogy is akarod ezt a jelenséget nevezni, amikor kapsz valamit, ami pontosan passzol abba, amiben dolgozol. Mert felszínesen nézve semmi köze nincsen hozzá. Hogy jön a T. Rex egy sorozatgyilkosos A bárányok hallgatnak-sztorihoz? Sehogy. Aztán elkezdesz kutakodni, elolvasol egy dalszöveget, ami nagyon hasonlít arra, ahogy a Bibliában írnak arról, hogy kiemelkedik a tengerből egy vadállat tíz szarvval és hét fejjel. De egyáltalán nem terveztem így előre. Ez az érdekes dolog az alkotásban, hogy néha az ember csak gépel. Bob Dylan az a művész, akit a legjobban tisztelek. Neki néha lövése sincs, mit miért csinál.

Miért mindig női főszereplőket használ?

Ez olyasmi, amit folyton kérdeznek tőlem, és nekem is el kellett gondolkoznom rajta, miért is van így. Azt hiszem, hogy azért, mert ha írok valamit, akkor egy olyan pozíciót veszek fel, amiben egyszerre vagyok szakértő, és kíváncsi érdeklődő. Nem akarom soha azt érezni, hogy én mindent tudok. Ha a főszereplő egy fiatal nő, akkor én arról nem tudok semmit. Kíváncsiságot, rejtélyt ébreszt bennem, miközben a saját korlátaimat is hangsúlyozza, és fel is emeli őket. Mert szerintem a nők jobbak nálunk, férfiaknál. Okosabbak, intuitívabbak, absztraktabbak, mint mi. Sokkal költőibbek, legalábbis a saját tapasztalataim szerint.

Volt olyan kvalitás, amit kifejezetten keresett a Longlegs főszerepénél Maika Monroe-ban?

Bárcsak azt tudnám mondani, hogy valamit kerestem. Én azt érzem, hogy az elsődleges feladatom az írás volt, én a szavakért feleltem, hogy azok tökéletesek legyenek. És ha a szöveg mindenkinek megfelel, akkor onnantól nincs más hátra egy filmkészítőnek, mint hagyni, hogy mindenki végezze a munkáját. Hiszen mindenki sokkal jobban tudja végezni a saját munkáját, mint én az övéket. Úgy éreztem magam, mintha egy kiállítás kurátora lettem volna. Sok színésznőt meghallgattam a szerepre, de végül úgyis egy megérzés döntött. Nincsen lista, amit ki kell pipálni.

Nicolas Cage még sosem hagyta ennyire eltorzítani az arcát, mint ebben a filmben. Hogyan dolgozták ki Longlegs karakterét?

A forgatókönyv a lényeg. Az egy komplett dokumentum. Minden, ami Cage száját elhagyja a filmben, szerepel a forgatókönyvben. Van az a jelenet, amikor énekli azt a furcsa dalt, ami a TikTokon már akkorát megy, mintha a nyár nagy slágere lenne – ahhoz csak a hangsúlyt találta ki. Ahogy kinéz a hófehér arcával, a túl sok plasztikai sebészet következményével, az is megvolt. Ezek az elemek voltak azok, amikre Nic azonnal rácuppant. Amikor először beszéltünk telefonon, megegyeztünk abban, hogy ebben a filmben nem fog hasonlítani magára. Ilyet tényleg nem csinált. Én is izgatott lettem, hiszen itt egy ember, akiből csak egy van a világon, és soha nem lesz még egy, és velem szeretne valami olyasmit csinálni, amit még soha.

Nem akart improvizálni?

Amikor először találkoztunk, mondtam neki, hogy mondhat bármit, nem kell a szövegkönyvet követnie. Ő erre elmondta, hogy az egészet pont a szöveg miatt vállalta, és nem érzi úgy egyáltalán, hogy a saját arcára kell alakítania az alapanyagot: ő a szöveg érdekében dolgozik, semmiképpen sem fordítva. Onnantól kezdve, hogy ezt tisztáztuk, már jól elvoltunk egymással. Együtt még sokat faragtunk a karakteren, az éjszaka közepén küldözgetett nekem hangüzeneteket arról, hogyan próbálja a hangot megtalálni.

Mit szólt a sminkhez?

A maszknak és a parókának nagyon örült. Amikor először felrakták rá, már akkor lehetett érezni, hogy mennyire felszabadult, pedig az még nem is a végleges változat volt, ahhoz képest sokat visszafogtunk a kinézetéből. Úgy érezte magát, mintha kapott volna egy új eszközt, amivel még jobban el tud veszni az őrületben.

A vizuális stílus sokat hozzátesz ahhoz, hogy a Longlegs nyugtalanító legyen. Ez hogy alakult ki?

Próbáltuk elkerülni a közelképeket emberek arcáról. Ha ettől eltávolodunk, akkor kialakul a nézőben egy kíváncsiság. Ahhoz tudom hasonlítani az érzést, mint amikor az ember a szoba túloldaláról látja, hogy a gyereke mindjárt lelök egy tányért a konyhapultról. És tudja, hogy sosem fog odaérni, nem tudja megakadályozni, csak nézni tudja. Nagyon nem akarod, hogy megtörténjen, de mégis megtörténik – az, ami olyan nyugtalanító. Az is egy hasonló megoldás, amikor több teret látunk a szereplők feje fölött. Ilyenkor azt a teret a nézők képzelete tölti ki. Nemrég néztem meg az 1931-es Drakulát, amiben az emberek fölött még vagy háromméternyi díszletet látni, közben pedig járt az agyam, hogy mi minden történhet még abban a térben.

Mi vonzza annyira az okkulthoz, a szimbólumaihoz, a nyelvezetéhez?

Vicces, mert nem vagyok egy gót típus, nem gyújtok gyertyákat és nem áldozom a sátánnak. Nekem ez egy barokk játszótér, egy vonzó mese. A szimbolikájában van valami elegáns, de valami nagyon mélyen bizarr is. Tetszik az esztétika, aztán amikor írni kell róla valamit, akkor általában csak kitalálok mindent. Mindig kérdezik, hogy mennyire ásom bele magam az okkult világába, a válasz pedig az, hogy semennyire, az én dolgom ilyesmit kitalálni.

Paul Schrader, legendás amerikai író és rendező azt írta önről, hogy „tehetséges rendező”, de korlátok közé szorítja „a horrorműfaj gettója”. Mi erről a véleménye? Tényleg korlátozza az, hogy csak horrorfilmeket készít?

Szerintem ez egy idejétmúlt gondolat, és megerősíti azt az előítéletet, hogy a horrorfilmek alapvetően rosszak. És? Hány rossz romantikus komédia van? Hány rossz háborús film? Hány western? Őrültség azt mondani, hogy a horror egy gettó, szerintem a lehetőségek és a művészi önkifejezés csodálatos édenkertje. Arról szól, amit nem értünk és nem érthetünk, amit nem láthatunk, és ami túl van az érzékeinken. Ez ne lenne egy bőséges forrás? De azt is el tudom képzelni, hogy Schrader csak a szart akarja kavarni egy kicsit ezzel, amihez minden joga megvan: óriási fazon és egy zseni is még hozzá.

A Longlegs – A rém augusztus 1-jétől látható a mozikban.