Alighanem az olvasóink közül is sokan ismerik azt a gondolatkísérletet, ahol az ember 10 millió dollárt és örök életet kap, de cserébe egy elpusztíthatatlan, halálos érintésű csiga üldözi csigalassan az idők végezetéig. A feladat természetesen a túlélés, erre pedig sokan sokféle választ adtak már, az olyan egyszerű megoldásoktól, mint hogy rá kell tenni egy dobozt a csigára, egészen az olyanokig, amiknek a végén a Földet egy fekete lyukba taszítják a csigával együtt. Halhatatlan, örökké minket üldöző csigák persze (eddigi ismereteink szerint) nem léteznek.
Olyanok viszont igen, amik komoly, akár halálos megbetegedést tudnak okozni, az elképzelt szupercsigával ellentétben pedig még hozzánk se kell érniük ehhez.
Vízből csigába, csigából emberbe
Azt már régóta lehet tudni, hogy sosem azok az állatok a legveszélyesebbek, amik elsőre annak tűnnek. Elég csak arra gondolni, hogy a sokak által rettegett cápáknál még az italautomaták is több embert ölnek meg évente, vagy arra, hogy a Föld leghalálosabb állata nem egy nagy ragadozó, hanem a szúnyog. Esetleg arra, hogy bár Ausztráliában élnek a világ leghalálosabb állatai, mégis a méhek küldik a legtöbb embert kórházba. A kicsi, de halálos állatok listáján előkelő helyen szerepelnek az édesvízi csigák is, amelyek a szúnyogokhoz hasonlóan persze nem közvetlenül ölik meg az embert, hanem a bilharzia nevű trópusi betegség terjesztésével.
Ebben egyébként rendkívül hatékonyak is, a WHO becslései szerint a betegség az elmúlt évtizedek jelentős javulása után is több tízezer ember haláláért lehet felelős évente, ennél is több esetben pedig komoly egészségügyi problémákhoz vezethet. A betegséget a laposférgek törzsébe tartozó vérmételyek (Schistosoma) néhány fajának lárvái okozzák, melyek édesvízben kelnek ki, és az ott élő csigákba költöznek be, amíg nem találnak maguknak emberi gazdatestet.
A fertőzött csigákkal nem is kell érintkezni, ha az ember bemegy a vízbe, a paraziták ott is hagyják a csigákat, hogy a bőrön keresztül befúrják magukat az emberi testbe. Ott aztán a véredényrendszerben akár évtizedekig is élhetnek, ami önmagában is hátborzongató, de a betegséget nem ez okozza, hanem a nőstények által lerakott, tüskés peték, amelyek egy része vizelettel vagy ürülékkel távozik a testből, hogy elölről kezdje a ciklust, a maradék pedig ott ragadva roncsolja a szöveteket és a szerveket.
Sokkal jobb is lehetne a helyzet
A betegség az esetek durván 10 százalékában végződik halállal, de a tüskés peték ürülése alapjáraton is alhasi fájdalmakat, valamint véres ürítést eredményez, a testben maradt peték pedig különféle szervi problémákat, sőt húgyhólyagrákot is okozhatnak, vezethetnek vérszegénységhez és krónikus fáradtsághoz, a betegség melegágyának szolgáló elmaradott területeken – ami Afrika, Dél-Amerika és Ázsia egyes részeit jelenti – különösen érintett gyerekeknél pedig tanulási nehézségek és fejlődési zavarok is felmerülhetnek.
A gyerekek mellett a fertőzött vízben tevékenykedő halászok, illetve a házimunkát ott végző nők is kiemelten veszélyeztetettnek számítanak, de az ökoturizmus felfutásával a külföldi turistáknak is oda kell figyelniük, hogy hol mennek bele a vízbe.
Megijedni persze nem feltétlenül kell, a betegségre ugyanis a hetvenes évek óta létezik gyógyszer Praziquantel néven, és a súlyosan érintett területeken a megelőző kezelések is elterjedtek – beleértve ebbe a preventív kemoterápiát is –, amelyekre a WHO szerint 2019-ben 236,6 millió ember szorult rá.
Susanne Sokolow, a Stanford Egyetem betegségökológusa ugyanakkor néhány éve a Science Friday nevű beszélgetős műsorban azt mondta, a kutatók elkezdték átgondolni a kizárólag a gyógyszeres, terápiás kezelésre vonatkozó megközelítést: komoly eredményeket lehet elérni azzal is, ha a csigák természetes ragadozóival tizedelik meg a populációt. Szenegálban például az emberi tevékenység által lényegében teljesen elűzött rákok visszatelepítésével próbálkoztak akkoriban, aminek egyébként van is értelme, Japánban ugyanis hasonló módszerrel sikerült teljesen megfékezni a betegséget.
Az ázsiai országban a kezelésekkel párhuzamosan különböző módszerekkel igyekeztek csökkenteni a csigák élőhelyét, ez pedig végül a fertőzés eltűnéséhez vezetett. Sokolow akkor azt mondta, nem az a cél, hogy elpusztítsák a csigákat, egyszerűen csak az emberi tevékenység által kibillentett egyensúlyt akarják visszaállítani a helyi ökoszisztémákban, hogy komolyabb beavatkozás nélkül mentsenek meg rengeteg embert a szenvedéstől.
