2024. november 28. – 23:46
A Black Fridayről ma már mindenkinek a – látszólag – hatalmas leárazások jutnak eszébe, amivel a kereskedők meg akarják tolni az év végét, és ami az online vásárlás korában már olyan vicces jelenetekhez sem vezet, mint amikor feltüzelt amerikai vásárlók szó szerint egymásnak estek a boltokban. Igen, mint szinte minden, aminek pénzhez van köze, ez a marketingünnep is az Egyesült Államokból ered, az 1950-es és 1960-as évekből. A kifejezést a karácsony előtti vásárlás kontextusában először amerikai rendőrök használták arra, hogy a hálaadás utáni pénteken és szombaton annyian indultak el shoppingolni, hogy teljesen bedugultak az amerikai városok.
A fekete péntek viszont azelőtt majdnem száz évig valami egészen másra utalt: arra, amikor 1869 szeptemberének egy péntekén pár pénzéhes befektető és egy átvert amerikai elnök bedöntötte az arany piacát, ami magával rántotta az egész Wall Streetet és az amerikai gazdaságot is.
1869-ben Ulysses S. Grant, a polgárháborúban az északiakat győzelemre vezető tábornok lett az Egyesült Államok elnöke, akinek egyik fontos feladata az volt, hogy a háború után stabilizálja az amerikai gazdaságot. Sajnos azonban egyáltalán nem értett a gazdasághoz, és, mint kiderült, elég hiszékeny is volt. Az amerikai állam nagy adósságokat halmozott fel a háború alatt, amit Grant pénzügyminisztere, George Boutwell úgy igyekezett csökkenteni, hogy időről időre amerikai államkötvényeket vásárolt vissza a kormány jelentős aranytartalékából. Ez viszont azt jelentette, hogy minden ilyen vásárlásnál arany került a piacra, ezzel viszonylag alacsonyan tartva annak árát. (Fontos tudni, hogy ekkoriban az amerikai dollár árfolyama nem volt aranyhoz kötve, ami szintén a polgárháború egyik gazdasági maradványa volt. A dollár most sincs már aranyhoz kötve, de ez akkoriban egyáltalán nem volt szokás, és a kormány idővel vissza is állította a dollár aranyfedezetét.)
Egy dörzsölt rablóbáró, vasútmágnás és pénzügyi spekuláns, bizonyos Jay Gould nagy lehetőséget látott ebben: azt gondolta, hogy ha sok aranyat vásárolna, és valahogy el tudná érni, hogy a kormány ne adjon el az aranytartalékból, akkor emelkedne az arany ára, ő pedig hatalmas profittal tudná eladni a készleteit. Üzlettársával, James Fiskkel együtt ki is eszeltek egy tervet, hogy hogyan tudnának az elnök közelébe férkőzni. Egy barátjuk, Abel Corbin, maga is kétes üzletekben járatos befektető, Grant elnök sógora volt, az elnök pedig hallgatott rá gazdasági ügyekben. Corbin elintézte, hogy Grant és Gould többször is találkozzanak, és Gould megpróbálhassa meggyőzni az elnököt, hogy a kormány ne avatkozzon be az aranypiacba.
Gould, akit kevés dolog érdekelt a világon a saját gazdagodásán kívül, az amerikai farmerek érdekei mögé bújt: akárhányszor találkoztak, hosszan magyarázta az elnöknek, hogy Nagy-Britannia rengeteg gabonát vásárol az Egyesült Államoktól, és ezért aranyban fizet, ezért az amerikai termelők jobban járnak, ha az arany ára emelkedik, és így dollárba átszámítva sokkal többet keresnek. Vagyis az amerikai farmerek érdeke azt kívánja, hogy a kormány ne dobjon több aranyat a piacra, és hagyja emelkedni az árat.
Grant először nem találta meggyőzőnek az érveket, de Gould és Corbin addig rágta a fülét, míg sikerült maguk mellé állítaniuk, és az elnök utasította a pénzügyminiszterét, hogy ne vegyen többet aranyért államkötvényeket. Gould azt is elérte, hogy egy bizalmasát nevezzék ki a pénzügyminiszter aranyeladásért felelős helyettesének, akinek a kormányzati bére sokszorosát fizette ki, hogy kellő időben megsúgja neki, hogy áll a kormány az aranyeladásokkal. Gouldék emellett Grant elnök személyi titkárát is megpróbálták lefizetni, sikertelenül, ami később hozzájárult ahhoz, hogy az egész kártyavár összeomlott.
1869 szeptemberében Gould és Fisk munkához is látott, és elkezdett elképesztő mennyiségű aranyat felvásárolni, ezzel felhajtva az árat.
Szeptember 22-re, ami egy szerdára esett, már több mint 100 millió dollár értékben halmoztak fel aranyat (elsősorban határidős ügyletek, nem aranyrudak formájában), ami háromszor annyi arany volt, mint amennyi New Yorkban elérhető volt egyáltalán. Az arany egységára eközben 130 dollár körüli árfolyamról 150 dollár fölé emelkedett, Gould és Fisk pedig minden dollárnyi emelkedéssel egyre többet keresett az üzleten.
Az aranyfelvásárlók mellett megjelentek azok a befektetők is, akik azt gondolták, hogy a kormány idővel biztos be fog avatkozni, újra elad aranyat és letöri az árat, így shortolni kezdték az aranyat, vagyis az ár esésére fogadtak. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy aranyat kölcsönöztek, és eladták a piacon, hogy aztán amikor az árfolyam összeomlik, sokkal olcsóbban visszavegyék és visszaadják a kölcsönt, zsebre téve a különbözetet. Az „aranymedvék”, vagyis a shortolók megjelenése arra ösztökélte Gouldot és Fisket és a többi „aranybikát”, hogy még több aranyat vegyenek, nehogy tényleg összeomoljon az árfolyam, még feljebb és feljebb hajtva az árat. A helyzet az arany piacán egyre feszültebbé vált.
Grant viszont tartotta magát és visszafogta a miniszterét attól, hogy közbeavatkozzon, egészen addig, míg el nem kezdte sejteni, hogy sógora miben sántikál. Corbin szintén nagyon sok aranyat vett, így nagyon is érdekében állt, hogy emelkedjen az ár. Amikor az aranyláz közepén levelet írt az elnöknek, hogy tartson ki az aranypolitikája mellett, az elnök titkára elmondta, hogy Jay Gould megpróbálta őt lefizetni azzal, hogy aranyszámlát nyit a nevére – és ekkor Grant végre összerakta, mi a helyzet. Szeptember 24-én, egy pénteki napon, amikor az arany ára már 160 dollárnál járt, Grant kiadta a parancsot, hogy a pénzügyminisztérium adjon el 4 millió dollárnyi aranyat.
A piac rögtön összeomlott, de Gould és Fisk, akik Corbinon és korrupt kapcsolataikon keresztül tudták, hogy hamarosan kidurran a lufi, még idejében ki tudtak szállni.
Rengeteg befektető viszont nem járt ilyen jól, mindenüket elvesztették, és mivel nagyrészt hitelre vásároltak rengeteg aranyat, a bankokat is magukkal rántották. Szeptember 25-én a befektetők és betétesek megrohanták a bankokat, és a pénzüket követelték, a Wall Streeten pedig elszabadult a pokol. Leginkább a farmerek szenvedték meg az egész esetet, azok, akiknek az érdekeire Gould hivatkozott az elnöknél: az arany árának esése miatt a búza, kukorica és más gabonák árfolyama is összeomlott, az elértéktelenedett áru halmokban hevert a raktárakban és kikötőkben. A fekete péntek idővel az egész amerikai gazdaságot érintő válsághoz vezetett.
Az egészet kiötlő spekulánsok és korrupt barátaik nagyrészt érintetlenül megúszták az egészet. Részben pont a korrupció miatt, Gould és Fisk befolyásos barátai ugyanis elintézték, hogy a hatóságok ne nyomozzanak az ügyben. A Fehér Ház sem volt igazán érdekelt abban, hogy mélyen utánamenjen az egész aranybandának, annyira megalázó volt, hogy az elnököt ilyen simán rászedték. A Gould zsebében lévő pénzügyminiszter-helyettes is bármiféle retorzió nélkül hagyhatta ott kormányzati állását.
A kongresszus vizsgálatot indított az ügyben, amit a későbbi elnök, Andrew Garfield vezetett. Ebben megállapították, hogy Grant tényleg nem tudott az egész spekulációról, Gould, Fisk és Corbin valóban megvezették. Gould a meghallgatásán váltig állította, hogy ő csak a farmerek érdekét tartotta szem előtt, és az csak szerencsés véletlen, hogy ezen pénzt is keresett.
Fisk és Gould ellen számos befektető is polgári pert indított, de ezek sem rázták meg őket igazán. Gould élete végéig befolyásos Wall Street-i befektető maradt, a családja még évtizedekig az amerikai elit egyik legbefolyásosabbja volt. Fisk kevésbé volt szerencsés, őt pár évvel a fekete péntek után agyonlőtte egy volt üzlettársa, egy színésznő kegyeiért folytatott, finoman szólva eldurvult harcban.
Ulysses S. Grant renoméja az 1869-es fekete pénteket még túlélte, 1872-ben újra is választották. 1873-ban aztán egy újabb tőzsdei pánik tört ki New Yorkban, ami két évtizedre gazdasági válságba taszította az amerikai gazdaságot. Ezt a pénzügyi válságot nem az amerikai, hanem a bécsi tőzsdén 1873. május 9-én kidurrant lufi okozta. És mit gondolnak, milyen napra esett május 9. abban az évben? Hát persze hogy péntekre!
