A világ legdurvább filmjei sosem léteztek

2021. június 10. – 04:55

frissítve

A világ legdurvább filmjei sosem léteztek
Jelenet a Cannibal Holocaust című olasz horrorfilmből – Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Ilyen film csak Latin-Amerikában készülhet, ahol az élet olcsó

– ehhez hasonló reklámszlogenekkel mutattak be egy filmet New Yorkban 1976-ban, méghozzá a Times Square környékén, ahol akkoriban nem a turisták jártak, hanem azok, akik valami ocsmány filmet akartak látni, legyen az horror vagy pornó. Ez a film a Snuff volt, ami akkori és mai szemmel nézve is egy olcsó, igénytelen, cicik és gyilkosságok körül forgó sztori volt egy csapat hippiről, akik vagy Argentínában, vagy Uruguayban öltek halomra embereket (az ország a filmből nem derül ki). A lényege viszont nem ez volt, hanem egy jelenet akkor, amikor a cselekménynek már vége lett.

A sztori utolsó gyilkosságánál megváltozik a perspektíva, és a stábot látjuk, ahogy befejezik a forgatást. Egy stábtag odamegy egy másikhoz, és bevallja, hogy felizgatta őt, amit látott. Elkezdenek csókolózni, a többiek és egy forgó kamera szeme láttára, majd a férfi elkezd bedurvulni, elővesz egy kést, megszúrja a nő vállát, egy kisollóval levágja az egyik ujját, egy elektromos fűrésszel pedig a csuklójánál amputálja, miközben a stáb tagjai segítenek lefogni az áldozatát. Végül a nőt kibelezi a gyilkos, a belsőségeit a kamerának mutatja, aztán a filmszalag kifut a kamerából, a filmnek vége, miközben két férfi beszélgetését halljuk arról, hogy sikerült felvenni, és hogy ideje lelépni. A Snuff végén nincs stáblista.

„Amikor elővették az ollót és levágták az ujjait, én felvettem a kabátom. Mire begomboltam a kabátomat, már fűrészelték a lábát. Mire elhaladtam a sorok között egy lenyűgözött ember mellett, egy karnak is annyi volt. Nem fordultam meg, de azt mondták, hogy alapos munkát végeztek” – írta a New York Times kritikusa, Richard Eder, miután megnézte a filmet. Mellékes, de a hölgy kezét fűrészelik a filmben.

45 évvel ezelőtt emberek egy pillanatra elhitték, hogy amit látnak, az valóban megtörtént. Vagyis ha nem is hitték el, egyvalaki nagyon szerette volna elhitetni velük: Allan Shackleton producer, aki nem volt hajlandó egyértelműen elmondani, hogy a film végén látható jelenet igaz vagy sem. Mai szemmel nézve teljesen egyértelmű, hogy nem az, a trükköket könnyű kiszúrni, a jelenet tele van vágásokkal, azaz nem egy beállításban, spontán forgatták, és így valószínűleg jó előre megtervezték. A helyzet addig durvult, hogy 1976 tavaszán a manhattani kerületi ügyésznek kellett hivatalosan kivizsgálnia, hogy a jelenet valódi gyilkosságot tartalmaz, vagy sem. Természetesen nem volt az.

Sőt, a Snuff igazából a Slaughter című, 5 évvel ezelőtt forgatott film volt, ami a Manson-gyilkosságokat dolgozta fel nagy vonalakban, de a kutyát nem érdekelte. A hetvenes években viszont egyre jobban terjedt a pletyka, hogy Dél-Amerikából olyan filmeket vagy filmjeleneteket gyártanak megrendelésre, amikben embereket ölnek. Shackleton kihasználta a pletykákat, megvette a Slaughter jogait, és megkért egy másik rendezőt, hogy pár percet forgasson már le a végére.

A Snuff előzetese:

A snuff film, vagy snuff movie fogalma a hetvenes években bukkant fel, pont a Manson-család gyilkosságai miatt, a kifejezés onnan jön, hogy a snuff az a gyertya eloltásakor használt ige. Ed Sanders 1971-es The Family című könyvében egy név nélkül nyilatkozó, állítólag a család külsőbb körébe tartozó tag arról mesél, hogy látott egy olyan felvételt, amin a família kivégez egy 27 éves nőt. A felvétel létezésére sosem talált senki sem bizonyítékot, a legenda szerint Mansonék egy alkalommal kifosztottak egy tévés furgont, a benne talált eszközökkel pedig néha forgattak, állítólag Dennis Wilsonról, az egykori Beach Boys-tagról is forgattak, de ennek sincsen semmi nyoma, sőt, Sanders későbbi könyvének kiadásaiból ezek az utalások hiányoznak is.

Az amerikai közönség eddigre már láthatott igazi gyilkosságokat is, a JFK-merénylet vagy a vietkong fogoly kivégzése a hetvenes évek elejére már bőven bejárta a világot. A Gimme Shelter című Rolling Stones-filmben is valakit agyonvernek a Hells Angels tagjai, bár ez a filmből nem derül ki, csak ha később utánanézünk. A hatvanas években már megjelent ez a sajátos dokumentumfilmes vonal, amit az 1962-es Mondo Cane című olasz film testesített meg, amik bizarr, erőszakos, de sokszor megrendezett jeleneteket mutattak be az állat- és embervilágból. (Ezt a tradíciót éleszti fel a nyolcvanas években a VHS-korszak egyik notórius sorozata, a Faces of Death, vagyis A halál arcai.)

De olyan film, amit szándékosan azért készítettek, hogy a kamerák előtt megöljenek valakit, nem készült, hiába gondolták az utóbbi évtizedekben azt sokan. A Fangoria cikke megemlít két olyan filmet is, amiről rendszeresen elterjedt, hogy ilyenek: az egyik a Snake Feast, amiben egy óriáskígyó fiatal lányokat eszik meg, a másik pedig a Gator Bait Ten, amiben ugyanez történik, csak egy aligátor falatozik. Egyik film létezésére sincs bizonyíték.

Ruggero Deodato, a Cannibal Holocaust rendezője 2019-ben – Fotó: Nicole Kubelka / Geisler-Fotopress / Geisler-Fotopress / dpa Picture-Alliance

A snuff filmekkel kapcsolatos pánik odáig jutott, hogy emberek valódi filmeket gondoltak azoknak. A leghíresebb példa erre a Cannibal Holocaust című olasz horrorfilm, ami dzsungelben megtalált dokumentumfilmeknek álcázza magát, és azt mutatja be, micsoda önző pusztítást végez egy amerikai filmes stáb az őserdőben, és ezért hogyan lakolnak meg. Általában azzal, hogy karóba húzzák vagy megeszik őket. A Cannibal Holocaustban ugyan embereket nem bántottak, de állatokat igen, ráadásul a kamerák előtt, szóval alapból kell gyomor hozzá, de a francia Photo nevű újság 1980-ban felvetette, hogy a filmben látható gyilkosságok megtörténtek. Ruggero Deodato rendező ráadásul azt kérte az ismeretlen színészeitől, hogy a bemutató után ne adjanak jelet magukról – ezt az ötletet később, 1999-ben az Ideglelés készítői is jól ki tudták használni. Deodatót gyilkossággal vádolták, de hamar szétesett a vád, amikor a bíróságon elmagyarázták a speciális effekteket, aztán megjelentek a halottnak hitt színészek. 1981-ben egyébként Kő András, a Népsport párizsi tudósítója látta, és az újságban is írt róla pár mondatot:

Szörnyű film, álmomban se jöjjön elő. A cí­me: „Cannibal Holocaust’’. Nem ajánlom a Párizsba utazóknak.

Majd utána idéz egyet Ionescótól.

Kő András viszont a pár mondata alapján sosem gondolta, hogy a Cannibal Holocaust igazi film, ahogy például a brit köztudatban még a kilencvenes évek elején élt. Amikor egy birminghami képregényboltban razziázott a rendőrség, a britek híresen nagyzoló bulvársajtója azt írta le, hogy megtalálták és lefoglalták a világ első snuff filmjét – ez a Cannibal Holocaust egyik példánya volt. Az Empire filmes magazinban meg is jelent olyan olvasói levél, amiben a birminghami eset után azt kérték, tegyék már ugyan tisztába, mi az a snuff egyáltalán.

A kilencvenes években még volt egy híres, de valószínűleg szintén városi legendaként létező történet. Valamikor az évtized elején egy filmes újságíró odaadott egy kazettát Charlie Sheen amerikai színésznek. Sheen megnézte a kazettán lévő japán filmet, és elborzadt: a felvételeken egy szamurájnak öltözött férfi volt látható, aki módszeresen feldarabol fiatal nőket az otthonában. A színész az FBI-hoz fordult, akik a japán rendőrséggel karöltve megnyugtatták, hogy ez nem snuff film, hanem csak a Guinea Pig (Tengerimalac) című japán horrorsorozat második része, a Flower Of Flesh and Blood. A Sheen-esetről nehéz megmondani, hogy mennyi az igaz és mennyi a legenda, amit a snuff filmek körüli pánik keltett, de az biztos, hogy a japán film létezik. A kilencvenes években, amikor egy brit férfit azzal vádoltak, hogy snuff film van a birtokában, az valójában a Flower Of Flesh and Blood volt, a férfit 600 fontra büntették. (A horrorfilmek brit cenzúrája egy külön Észkombájnt érne meg.)

Ez csak egy nagyon cuki kép egy tengerimalacról, aki idáig eljutott a cikkben, megérdemli – Erwan Balança / Biosphoto / Biosphoto via AFP

A snuff filmek legendája viszont annyira erős lett, hogy konkrét filmek épültek rá: a Henry – egy sorozatgyilkos portréjában a főszereplő kegyetlen gyilkos videóra veszi az áldozatait, majd újra és újra visszatekeri, a Veled is megtörténhet című belga filmben pedig a főszereplő pszichopata veszi rá a vele riportot készítő stábot arra, hogy legyenek a gyilkosságainak cinkosai. Ezek a filmek, főleg az utóbbi, szándékosan elmossa a határt a valóság és a kitaláció között, már ami a kinézetét illeti. A kilencvenes évek végére aztán az Idegleléssel megérkezett az a trend, ami a horrorfilmeket valamiféle talált nyersanyagokként mutatják be, amiket ismeretlenek megtaláltak, és most vágatlanul bemutatnak, amiket biztonsági kamerák vagy számítógépek webkamerái rögzítettek, és amik kendőzetlenül mutatják be a valóságot.

Ez a horrortrend, de főleg az internet elterjedése a snuff filmek legendáját is lassan elporlasztotta, hiszen bárki két kattintásra volt attól, hogy olyan videókat nézzen, amiken emberek halnak meg – dróncsapások, lefejezések, balesetek, terrortámadások, utcai gyilkosságok voltak elérhetők könnyedén. Akár az elkövetők keze által: 2012-ben a kanadai Luke Magnotta egy olyan videót töltött fel, amin az áldozatát darabolja fel. A videót törölték, a rendőrség pedig csak azután kezdte el komolyan venni a felvételt, miután az áldozat testrészeit feladta postán általános iskoláknak és kormányzati hivataloknak.

A videó sokáig a LiveLeaken volt elérhető, ami 2021-ben, 15 év működés után végleg bezárt.

Felhasznált források:

Snuff: The Biggest Myth In Film (Fangoria)

‘Snuff’ Is Pure Poison (The New York Times)

Morgenthau Finds Film Dismembering Was Indeed a Hoax (The New York Times)

Snuff: Real Death and Screen Media (Google Books)