A hidegháborús, atommeghajtású repülőgép-hordozó repülőszörny, ami sose jutott túl a tervezőasztalon

A 20. század hadiipara elképesztő tempójú fejlesztéseken ment át. A tömeggyártásnak hála sokkal gyorsabban készültek el az újabbnál újabb, pusztítóbbnál pusztítóbb fegyverek, és ez az innovációt is felgyorsította. Ez közben viszonylag laza szabályozással társult, így született meg a 86 tonnás tankszörny, a V–2-es rakéta, begyógyszerezett medvékkel tesztelt repülőgép-katapult, a fényképezőgépekkel kémkedő galambok, a levegő–levegő atomrakéta vagy az atombombás ejtőernyősök. Szerencsére ezek közül több is, mint például Teller Ede még pusztítóbb bombája, a tervezőasztalon maradt.

Erre a sorsra jutott az amerikai hadsereg egyik fő beszállítója, a Lockheed egyik nagyszabású, 1969-es elképzelése: az atommeghajtású repülőgép-hordozó repülőgép is. Ez a CL–1201-es volt, és bár elméletben jól hangzott, még a tervezői sem gondolták, hogy valaha meg fog épülni. Az egész inkább egy gondolatkísérlet volt arról, hogy mégis mekkora a legnagyobb repülő, ami még a levegőbe tud emelkedni; és arról, hogy ha már ez a monstrum fel tud szállni, milyen izgi, lehetőség szerint robbanós dolgokkal lehet megpakolni, hogy komoly fejfájást okozzanak az ellenfélnek.

Nem túlzás, hogy monstrumról van szó, ugyanis így néztek ki a tervek:

• Hossz: 170,7 méter,
• Szárnyfesztáv: 340 méter,
• Tömeg: 5375 tonna,
• Hajtómű: 4 fő, 182 kisebb a felszálláshoz,
• Atomreaktor: 1830 MW,
• Üzemidő: akár 41 nap.

Az elképzelés az volt, hogy – már ha lehetséges az egész – két típust gyártanának: egy hagyományosabb teherrepülőt, ami egyszerre tudna szállítani több száz katonát és a felszerelésüket, járműveket, páncélosokat; valamint egy repülőgép-hordozót, ami 22–24 vadászgépet és robotrepülőgépet tudna szállítani.

A projekt olyannyira nem valósult meg, hogy a Lockheed tanulmánya és tervei eltűntek a Föld színéről, még az amerikai védelmi minisztérium irattárában sem találhatók meg. Azonban több későbbi tanulmány, terv is hivatkozik a Lockheed elképzelésére. A fenti adatok például egy NASA-tervből származnak, bár az ő atommeghajtású repülőgépük inkább kereskedelmi célú volt, mintsem katonai.

Ahhoz, hogy egy ekkora repülő ilyen sokáig a magasban maradjon, nem elég egy-két hagyományos hajtómű. Épp ezért egy atomreaktor szolgáltatta volna a szükséges energiát. A reaktor által termelt hő a négy fő hajtóműbe juttatva felforrósította volna a beáramló levegőt, ezzel tolóerőt termelve. Alacsonyabb magasságban – fel- és leszálláskor – hagyományos üzemanyagot használtak volna, de a CL–1201-es olyan nagy lett volna, hogy a négy főhajtómű nem lett volna elég, ezért a tervek szerint kapott még 182 kisebb hajtóművet, amik az emelkedést segítették volna.

A tervek szerint a reaktort egy pajzzsal vették volna körül, és az egész szerkezetet ütéselnyelővé alakították volna ki, hogy minimalizálják az atomreaktor jelentette veszélyeket. Hogy még biztonságosabbá tegyék, a tervek szerint csak 16 ezer láb feletti magasságban lehetett beindítani és működtetni a reaktort, hogy ha a repülő valamiért elkezd zuhanni, legyen idő lekapcsolni.

Anyarepülő

Hogy nézett volna ki a CL-1201 bevetés közben? A teherrepülős konfigurációban kisebb szállítórepülők követték volna, amik a célpont közelébe érve a levegőben rácsatlakoztak volna a nagy szállítóra, a katonák átszálltak volna, és már csak ezek a kisebb gépek szállították volna őket a bevetésre, a CL–1201-es maradt volna biztonságos magasságban. Az elképzelés szerint a konkrét csatatértől több mint ezer kilométeres távolságban maradtak volna, és 30 ezer lábon.

A repülőgép-hordozós verzióra alulról dokkoltak volna a kisebb hatótávú vadászgépek, és gyakorlatilag pont úgy működtek volna, mint egy repülőgép-hordozó hajóról. Mivel az eredeti tervek már nincsenek meg, néhány kérdés azért még maradt. Nem tudni, hogy a vadászgépek hogy dokkolnának újra bevetés közben, ahogy azt sem, hogy hogyan töltenék újra az arzenáljukat. Az is kérdéses, hogy lecsatlakozáskor vajon milyen hatással lenne rájuk a turbulencia.

Arról nem is beszélve, hogy a repülő tényleg olyan óriási lett volna, hogy nem teljesen egyértelmű, hogy is emelkedett volna fel. A legnagyobb valóban megépített repülőgép az Antonov An–225 Mrija volt a maga 640 tonnájával, és hiába volt már az is hatalmas – amíg az oroszok a 2022-es ukrajnai inváziójuk során meg nem semmisítették – gyakorlatilag eltörpült volna egy 5375 tonnás CL–1201-es mellett.

Ha már a kifutópályát sem tudta volna elhagyni a gép, nem csoda, hogy a tervezőasztalról sem emelkedett fel. Bár persze ki tudja, lehet, hogy pár év múlva az USA nyilvánosságra hoz egy új repülőt, ami kísértetiesen hasonlít a CL–1201-esre. Vagy legalább terveket. Az azonban biztos, hogy nem teljesen engedték el a repülőgép-hordozó repülők ötletét.

Annyi változott, hogy a mérnökök megfordították a kérdést, és már nem olyan repülőt akarnak építeni, ami el tud vinni kisebb repülőket, hanem olyat, amit már létező repülők is el tudnak szállítani. A Pentagon kutatás-fejlesztéssel foglalkozó ügynöksége, a DARPA néhány éve indította el a Gremlins-projektet, amiben olyan drónokra vártak terveket, amiket a levegőben is össze lehet szedni.

Így született meg a Dynetics X–61A nevű drónja, ami pont így működik, és ami az elmúlt években egész jól szerepel a teszteken. A gyártó egy videóban mutatta be, hogy is működnek a gremlinek: