Ha valami gigantikus hadigépezetről hallunk, nem nehéz megtippelni, hogy vagy a második világháború borzalmai, vagy a hidegháború állandó fenyegetése miatti fejlesztésről lehet szó. Ha hozzátesszük, hogy egy 86 tonnás, 11x4,4 méteres, 30 centis homlokpáncéllal ellátott tankról van szó, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a második világháború hívta életre a tankszörnyet, ami a T28 Super Heavy Tank, illetve a 105 mm Gun Motor Carriage T95 neveket viseli, és 1945-ben készült el a Pacific Car and Foundry üzemében.
Összesen két darab készült csak, ráadásul a közel 90 tonnás monstrum egyikét elvesztették, miután a másikat apró darabokra vágták.
Ahhoz persze, hogy el tudják veszíteni, meg kellett építeni, szóval kezdjük is ott, hogy mikor, miért és hogyan jött létre a T28-hoz vezető terv (fontos, hogy az amerikai tank nem összekeverendő az 1932-41 között 503 példányban készült T-28 szovjet tankkal).
A világháborús fejlesztések minden érintett országban őrültebbnél őrültebb méreteket eredményeztek. Elég csak a nácik 1350 tonnás, vasúti síneken mozgó erődítménypusztító lövegére, a Schwerer Gustavra, vagy csak a tervezőasztalig jutó 1000 tonnás tankra, a Landkreuzer P. 1000 Rattéra gondolni.
Hasonló gondolkodás mentén indult több projekt az amerikaiaknál is, csak ők arra keresték a választ, hogy mekkora löveget lehet még rászerelni egy tankra. Például a T30-as tank nevetségesen nagy, 155 mm-es löveget kapott, csak azért, hogy az amerikaiak elmondhassák, nagyobb löveget szereltek egy tankra, mint az oroszok (náluk a 152 mm-es löveg volt a csúcs akkoriban a SZU–152-esen). De nem elégedtek meg a nagyobbnál nagyobb lövegekkel, kellett egy minden korábbinál nagyobb tank is, ez lett a T28 Super Heavy Tank.
Mégsem küldték a frontra
A projekt több szempontból sem élvezett prioritást, leginkább azért, mert a gyárak már így is teljes kapacitással készítették a jól bevált tankokat. Mivel nem volt kiemelt feladat, hogy a T28-as Super Heavy Tank elkészüljön, nem kapott dedikáltan a hatalmas súly mellé fejlesztett motort, és maga a fejlesztés is lassan haladt.
Úgyhogy mire elkészültek a prototípusként megépített két T28 Super Heavy Tankkal, az Egyesült Államok és szövetségesei egyre jobban álltak a háborúban. Eredetileg a Németország nyugati határait védő Siegfried-vonal erődítményeit lőtték volna velük, de mire a tank átment a kötelező próbákon, a vonal elesett.
Sebaj, gondolták, majd jó lesz a bitangnehéz, félelmet keltő tank a tervezett japán invázió alatt, úgyhogy el is kezdtek felkészülni arra, hogy hajón Japánba szállítsák majd a tankokat. Csakhogy mire ez megtörtént volna, Japán is kapitulált, úgyhogy nem maradt hol bevetni a szupertankot, ami amúgy sem sikerült valami jól.
Erősnek erős volt, nem csoda, hiszen a tervezőasztalon a fő cél az volt, hogy hatékony legyen a Siegfried-vonal erődítményei és a Panzer VIII Maus ellen. Csakhogy a hatalmas löveg és a rettenetesen vastag páncél mellett elég sok hátránya is volt, a viszonylag gyenge motor miatt csak 13 km/h-s maximumsebessége volt képes. A kisebb talajnyomás érdekében dupla, oldalanként két lánctalp csökkentette a fordulékonyságát, a terepjáró képessége sem volt valami jó, a laposabb felépítés miatt pedig a lövegét menet közben csak maximálisan felemelve tarthatta, így egy váratlan harcszituációban azonnal hátránnyal kezdett volna.
A hadsereg így 1945-ben leállította a projektet – sok más egyéb fejlesztéssel együtt –, és végül némi plusz kísérletezés után 1947-ben parancsba adta, hogy szedjék szét az addig a Kentucky állambeli Fort Knoxban tesztelt tankot.
Nem elveszett, csak nem találták
Mindenki úgy tudta, hogy ez meg is történt – az egyik tankot valóban darabokra szedték, miután Arizonában egy gyakorlaton kigyulladt a motorja és használhatatlanná vált –, csakhogy 1974-ben egy, a virginai Fort Belvoir mellett vadászó férfi egyszer csak azzal jelentkezett a helyi támaszpont irodájában, hogy talált egy tankot az erdőben.
Nála talán csak a támaszponton lepődtek meg jobban, mert semmiféle tankról nem tudtak, bár kétségtelen, hogy a gigantikus fémszörny ott állt a virginiai földeken, némi növényzetbe burkolózva. Utóbbit persze inkább úgy kell érteni, hogy helyenként fák nőttek róla-belőle.
Eleinte még az azonosítással is gondban voltak, elsőre a páncélos erők központjában, Fort Knoxban sem tudták, milyen tankkal van dolguk. Ám amint megemlítették, hogy négy lánctalpa van a talált tanknak, hamar kiderült, hogy a kísérleti T28/T95-ösről van szó, amiről azt hitte mindenki, hogy már nem is létezik.
Hogy hogyan került Kentuckyból a majdnem 1000 km-re levő Virginiába, az rejtély. Egy 1979-2007 között szolgáló tiszt szerint jó eséllyel a Fort Belvoir-i mérnökiskola szerezhette meg a hadseregtől valamilyen céllal a prototípust, akár csak arra, hogy később ők bontsák le, akár arra, hogy valamilyen segítségükre legyen a főleg a háborús frontra készülő mérnököknek hídépítést oktató iskolában. Mivel az iskolát 1945-ben, röviddel a T28-as érkezése után bezárták, alighanem minden irat megsemmisült, ami a tank átadásáról szólt, az meg egyszerűen ott maradt, ahol hagyták.
A T28-as 1974-ben egészen jó állapotban került elő, úgyhogy nem volt sok munka vele, amikor helyreállították. Előbb a kentuckyi Patton Museumba került, majd 2011-ben a georgiai Fort Benningbe szállították át az új Patton Parkba. Mondhatnánk, hogy azóta is ott áll békés nyugalomban, de ez nem igaz, mert 2017-ben egy kisebb felújításra szállítás közben leszakadt a vontatóról, és egy árokba csúszott, de kisebb, javítható sérülésekkel megúszta a balesetet. 2020 októberében visszahelyezték rá a dupla lánctalpakat is, és a tervek szerint rövidesen egy kiállítás része lesz majd.
