A hidegháború évtizedeiben elég sok olyan fegyvert terveztek és építettek is meg az egymástól rettegő nagyhatalmak, amik mai szemmel nézve totális őrültségnek tűnnek, de akkor, a végzetesen paranoid légkörben mégis úgy gondolták az amerikai vagy szovjet fejesek, hogy jó lesz az a háznál elrettentésnek, még ha használni nem is fogják soha. Ennek az egyik legszebb példája az amerikai AIR–2 Genie nukleáris levegő–levegő rakéta. Nehéz elképzelni azt a lelkiállapotot, amiben jó ötletnek tűnt atomtöltetekkel lődözni harci repülőkre, mindenesetre a Pentagon vezetői támogatták a dolgot. Háromezret gyártottak le belőle, egyszer tesztelték élesben, és szerencsére sosem kellett bevetni harci szituációban.
A fegyver, ahogy a hidegháborús bizarr fejlesztések általában, félelemből született, a hátterét pedig az adta, hogy a szovjeteknek sikerült lemásolniuk a B–29 Superfortress stratégiai nehézbombázót. Ez a gép volt az egész második világháború legdrágább projektje, még az atombomba kifejlesztésénél is többe került, és létfontosságú is volt hozzá, ugyanis B–29-es dobta le az atombombát Hirosimára és Nagaszakira. A világháború alatt több B–29-es is lezuhant, illetve kényszerleszállást hajtott végre szovjet területen, ezeket a szovjet mérnökök az utolsó csavarig szétszedték, és aztán megépítették a saját verziójukat belőle, ez volt a Tupoljev Tu–4-es bombázó, ami 1947-ben repült először, és két évvel később már hadrendbe is állította a szovjet légierő. Ezzel párhuzamosan megépítették és sikeresen tesztelték az első szovjet atomfegyvert is.
Vagyis 1949-re az amerikaiaknak azzal kellett szembenézniük, hogy a szovjeteknek van atombombájuk, és van olyan nehézbombázójuk is, amiről le tudják dobni, gyakorlatilag bárhol a világon. Mivel ők ezt már megtették Japánban, pontosan tudták, hogy az akkori fegyverekkel gyakorlatilag lehetetlen kivédeni egy nagyobb atombombázóraj támadását. A kor elfogó vadászgépeinek gépágyúi nem voltak elég hatékonyak egy ilyen helyzetre, az irányított levegő–levegő rakéták fejlesztése pedig még nagyon gyerekcipőben járt (bár a németek párszor sikerrel alkalmaztak ilyeneket a világháborúban).
A megoldás tulajdonképpen adta magát: sárkány ellen sárkányfű, atomfegyver ellen atomfegyver. 1954-ben a Pentagon a Douglas Aircraftot (ami azóta már a Boeing része) bízta meg egy olyan levegő–levegő rakéta kifejlesztésével, amit repülőgépről lehet indítani ellenséges bombázók ellen, és
- elég nagyot robban ahhoz, hogy akkor is megsemmisítse a célpontot, ha nem céloztak vele tökéletesen; de azért
- elég kicsit ahhoz, hogy a repülő, amiről indították, ne legyen veszélyben, és a detonáció alatti területre se jusson túl sok radioaktív sugárzás.
Az AIR–2 Genie egészen hamar el is készült, a projekt 1955-ös indulása után másfél évvel már el is jutott az első (és mint ma már tudjuk: egyetlen) éles tesztjéig, aztán rögtön indult is a tömeggyártás és a légierő gépeinek felszerelése. A fejlesztés kódneve egyébként Ding Dong volt, és a pilóták is így nevezték később a hivatalos neve helyett. Ennek amúgy semmi köze Csonka Pici ötven évvel későbbi, ikonikus slágeréhez, bár annak is elég durva a tömegpusztító potenciálja.
A rakéta egy 1,7 kilotonnás nukleáris töltet köré épült (a Hirosimát elpusztító bomba ennél nagyjából kilencszer volt nagyobb energiájú), a robbanófejet egy hagyományos, szilárd üzemanyagos rakéta juttatta célba. Már ez önmagában egy kisebb mérnöki csoda volt: az üzemanyagot két másodperc alatt elégetve gyorsult fel a rakéta 3,3-szoros hangsebességre (négyezer kilométer per órára), majd további tíz másodperc után az időzítő automatika beindította a detonációt. Ezalatt a rakéta nagyjából tíz kilométert tett meg, és a repülőnek, amiről indították, volt egy kis ideje megfordulni és minél messzebb kerülni a robbanástól.
A rakétát a kilövés után már nem lehetett deaktiválni: ha kilőtték, már irányítani se lehetett, és tizenkét másodperc múlva, tíz kilométeres távolságban jött az atomrobbanás. Ez nagyjából háromszáz méteres körzetben mindent azonnal megsemmisített, de ha az ellenséges repülők ebbe nem estek is bele, a robbanás lökéshulláma akkor is végzetes lett volna nekik. A robbanás mérete és a rakéta sebessége miatt, hacsak nem lőttek nagyon-nagyon mellé, a célpont elpusztítása gyakorlatilag elkerülhetetlen és kivédhetetlen volt.
A Genie-t egyetlen alkalommal próbálták ki élesben, akkor is célpont nélkül, csak úgy a levegőbe durrantva. Ez volt a John kódnevű teszt a nevadai sivatagban, a titkos Plumbbob hadművelet részeként, 1957 júliusában. A rakétát egy F–89 Scorpion gépről engedték el, körülbelül hatezer méteres magasságban, a robbanás a tervek szerint zajlott le, a földfelszínen mért sugárzás sem volt jelentős utána. Ezt onnan tudjuk, hogy a légierő öt tisztje önként jelentkezett, hogy a tesztet a földről, közvetlenül a robbanás alatt nézi végig, bizonyítandó, hogy a fegyver akkor is biztonságos, ha esetleg lakott terület fölött kell bevetni. Az persze minimum kérdéses, hogy mennyire volt őszinte lelkesedés az önkéntes jelentkezés mögött, de a végeredményt tekintve mindegy is.
Pár éve a kísérletet dokumentáló videót is közzétette a hadsereg, és elég vérfagyasztó látni, ahogy a katonák vidáman integetnek, napszemüveg nélkül néznek bele az atomvillanásba és hasonlók. A hadsereg archívuma szerint mindannyian hetven-nyolcvan éves kort éltek meg utána, és nem dokumentáltak náluk az esetleges radioaktív terheléssel összefüggésbe hozható egészségi problémát.
A Genie rakétát csak 1962-ig gyártották, de egészen 1988-ig volt hadrendben az amerikai légierőnél és egy ideig a kanadainál is, de sosem kellett éles helyzetben bevetni. A leszerelése után a robbanófejeket atomreaktorok fűtőanyagaként hasznosították, pár tucat rakéta ma hadtörténeti múzeumokban van kiállítva. Pár hónapja nagy port vert fel az amerikai sajtóban, amikor Seattle egyik külvárosában egy garázsból került elő egy sok éve rozsdásodó (persze atomtöltet és üzemanyag nélküli) Genie rakéta. Sosem derült ki, hogy hogy került oda, mert a tulajdonos halála után fedezték csak fel.
(Források: National Museum of USAF, Air Force Armament Museum, Minot Air Force Base)