2022. április 12. – 05:00
Európában már javában tartott a második világháború, amikor az Egyesült Államok 1940-ben nagyszabású fegyverkezési programba kezdett. Elsősorban a repülőgépek gyártására fókuszáltak, a háborús években 200 ezernél is több vadászgépet állítottak elő. A légierő legnagyobb részét a B–17-esek alkották, amiket Flying Fortress, azaz Repülő Erőd névre kereszteltek el. Az amerikaiak szerint azonban ez a modell nem volt megfelelő a csendes-óceáni hadszíntérre. További fejlesztésekre volt szükség, hogy a megerősített gépek nagyobb távolságra legyenek képesek repülni, illetve még több bombával legyenek képesek felszállni és azokat célba juttatni. Így született meg a Superfortressnek, azaz Szupererődnek elkeresztelt B–29-es.
Az Egyesült Államok 1941. december 8-án, a Pearl Harbor elleni támadás másnapján üzent hadat Japánnak, és lépett be a háborúba. A B–29-esek sorozatgyártása nem volt egyszerű feladat. Négy-négy összeszerelő üzemből (a Boeing gyáraiból Rentonban és Wichitában, illetve a Bell és a Martin egy-egy üzeméből Mariettában és Omahában) kerültek ki az alkatrészek, a projektben több ezer alvállalkozó vett részt.
Már majdnem egy év eltelt a hadba lépés után, amikor 1942 szeptemberében kipróbálhatták a prototípust. Két hónappal később a hajtóműve kigyulladt, ezért változtatni kellett rajta. 1943. február 18-án a második gép lezuhant, a pilóta, Edmund Allen és a tízfős legénység is meghalt, az oltásban segédkező tűzoltó is életét vesztette. 1943 végére már nagyjából 100 gépet gyártottak le, de ezek közül csak 15 működött megbízhatóan. A legtöbb hibát gyártáskor elsősorban a nagy sietség okozta.
A repülőgépet az akkori legmodernebb technológiával szerelték fel, a tervezés és a gyártás 3 milliárd dollárba került, ami átszámítva napjainkban 43 milliárd dollárt (15 ezer milliárd forint) tesz ki. Összehasonlításként: maga a Manhattan-terv, vagyis az atombomba előállítása ennél kevesebbet, 1,9 milliárd dollárt emésztett fel. (Az atombomba szót egyébként gondosan kerülték, a bevetésen részt vevő katonák sem tudták, hogy pontosan mit visznek Hirosimába, csak azt, hogy egy különleges bombát.)
A négy, egyenként 2200 lóerős motor hajtotta B–29-es a súlya miatt alulmotorizált volt. A 30 méter hosszú, 8,5 méter magas, 43 méter fesztávolságú gép végsebessége elérte az 575 kilométer per órát, és csaknem hatezer kilométert tehetett meg egyvégtében, tankolás nélkül. 9100 kilónyi bombát bírt el, maga a Little Boy nevet kapó atombomba 4400 kilót nyomott. A B–29 kabinja hermetizált volt, nagy magasságú bevetéseket végezhetett akár nappal is. Géppuskatornyait távvezérlésű rendszer irányította. A gép 9700 méteres magasságban tudott repülni, a japán gépek ezt a magasságot nem tudták elérni, így megsemmisíteni sem tudták, a földfelszínről pedig esélytelen volt a kilövése.
Az első bevetésre 1944. június 5-én került sor, amikor Bangkokot bombázták. Akkor Indiából szálltak fel, és vasúti csomópontokra mértek célzott és pontos csapásokat. Ellentmondásosak a források, hogy a Japán elleni első támadásban mennyi gép vett részt, arról nem született feljegyzés, honnan indultak el, azt viszont jegyzőkönyvezték, hogy civilek nem kerültek veszélybe, amikor katonai egységeket pusztítottak el Japánban. Amikor egy hónap múlva, júliusban támadták meg és bombázták az országot, akkor Kínából szállt fel 14 B–29-es. Volt olyan, a főváros ellen irányuló légitámadás, amelyikben 90 gép vett részt. A nagy távolság miatt azonban közelebbi támaszpontot kellett keresni, ahonnan hatékonyabb légicsapások mérhetők Japánra. A csendes-óceáni Ivo Dzsima szigetének 1945. februári elfoglalása azért volt kulcsfontosságú, mert ezzel közelebb kerültek Japánhoz.
Az a B–29-es, amit az egész világ megismert
A leghíresebb B–29-es természetesen az volt, amelyik 1945. augusztus 6-án, Tinian szigetéről 1 óra 15 perckor indulva atomcsapást mért Hirosimára 8 óra 15 perckor. A gép az Enola Gay nevet kapta, a kapitánya, Paul Tibbets, az édesanyjáról nevezte el, aki mindig mindenben támogatta, míg az édesapja jobban szerette volna, ha orvos lesz, és nem pilóta.
Tibbets legfontosabb feladata az volt, hogy a bomba eleresztése után a terhét vesztő gépet azonnal kormányozza 159 fokos szögbe – teljesen mindegy, hogy melyik irányba –, mert úgy garantált, hogy nem sérülnek meg. A kiengedés után 43 másodperccel jött a robbanás, és a bomba által okozott légnyomás így is többször meglökte a B–29-est, ami végül sértetlenül tért vissza a kiindulási helyre. Ezt a gépet 2003-ban felújították, és a Virginia állambeli Smithsonian Nemzeti Légi- és Űrmúzeumban állították ki. A másik leghíresebb a Bockscart nevet kapta, ami augusztus 9-én Nagaszakira dobta le a Fat Man nevű atombombát.
A német lapokban megjelent ugyan, hogy az amerikai légierő a B–29-est Európában is használni fogja, erre végül nem került sor a háború alatt, május elején Németország kapitulált. A Berlin feletti légihíd kialakításakor (1948–1949) viszont már akcióban voltak ezek a repülők, ahogy a koreai háborúban is 1950 és 1953 között. A szovjetek próbálták lemásolni ezt a technikát, és ennek nyomán készítették a Tupoljev 4-est.
A B–29-esek gyártását 1946-ban fejezték be, az utolsó darab május 18-án jött ki a gyárból. Ezeket a gépeket a B–52-esek (Stratofortress) váltották fel, amiket még az 1990-es öbölháborúban is használt az Egyesült Államok.