2023. november 7. – 05:09
Novaja Zemlja. Aki egy kicsit is tanult oroszul, könnyen le tudja fordítani magában, mit jelent ez az összetétel: Új Föld. A Szovjetunióhoz tartozó sziget a 90 ezer négyzetkilométerével csak egy kicsit marad el Magyarország területétől, a legmagasabb pontja pedig 1070 méter. Ez a jeges-tengeri, jócskán a sarkkörön túli sziget különös rekorddal írta be magát a világtörténelembe, itt robbantották fel ugyanis a világ legnagyobb pusztítást végző hidrogénbombáját.
Mivel a szigeten nem élnek emberek, a Szovjetunió célja a presztízsen túl nyilvánvalóan az elrettentés, a megfélemlítés volt, és a jelzése annak, hogy a világuralmi státuszhoz nagyon fontos lépést tettek.
A történet 1954. szeptember 17-én kezdődött Novaja Zemlján, a kommunista párt ugyanis ezt a területet találta optimálisnak arra, hogy atomkísérletek sorát végezzék el. A szovjet állam már jóval a kísérleti telep megalakítása előtt jelentős fegyverkezésbe kezdett, 1949-ben például nekik is lett atombombájuk. Novaja Zemlján az ötvenes években három kutatási központot nyitottak, és ebben a térségben helyezték működésbe a világ egyik leghírhedtebb bombáját, amit a grandiózusság és az egyszerűség jegyében csak Cárnak kereszteltek el.
A bomba tömege körülbelül 27 tonna, a hossza közel 8 méter, az átmérője 2 méter volt. Négy kilométeres magasságban robbant fel, a Roszatom felvétele szerint a robbanást kísérő villanás óriási volt, még a több mint ezer kilométerre fekvő Finnország északi részén is látták. Nem csoda, 9 kilométer átmérőjű tűzgolyó keletkezett. A detonáció több mint egy percig tartott, a robbanáskor kialakult gombafelhő elérte a 67 kilométeres magasságot, a szélessége pedig az aljánál 40, a legszélesebb részén 95 kilométerre tehető. A szeizmikus lökéshullámok háromszor kerülték meg a földet.
A bomba létezéséről nem kellettek extra hírszerzési információk, mert Nyikita Hruscsov pártfőtitkár már a Szovjetunió Kommunista Pártjának nyári kongresszusán bejelentette a nukleáris fegyverkezés felpörgetését. Tíz, húsz, ötven és száz megatonna erejű hidrogénbombák fejlesztésébe kezdtek bele deklaráltan. A beszédét többször szakította meg viharos vagy éppen dübörgő taps. A bombákat Arzamasz–16 városában, egy lakóktól teljesen elzárt településen tervezték Nyizsnyij Novgorodtól 100 kilométerre. (Ez a város ma is létezik, a Szarov nevet viseli.)
Annak is volt üzenetértéke, hogy a bombát október 30-án dobták le, egészen pontosan a halloween, az oroszok ugyanis nem ünneplik, de pontosan tudták, hogy az ünnepnek a világ másik pólusán milyen hagyományai vannak.
Már a Cár-bomba bevetése előtt néhány nappal heves bírálatokat kapott a Szovjetunió a világ számos pontjáról, mert érezhető aktivitás volt ezen a területen, noha a bombaszörny felrobbantásáról akkor még csak sejtése sem lehetett senkinek. Az első tesztrobbantások vízfelszíniek vagy föld alattiak voltak, és lényegében csak előjátékai voltak annak, ami október 30-án jött. A Cár-bomba felrobbantása a visszaemlékezések szerint olyan benyomást keltett, mintha egy bolygó keletkezne, de az tűzből. „Valószerűtlen, földöntúli, hátborzongató látvány volt” – emlékezett vissza az az operatőr, aki biztonságos távolságból megörökítette a detonációt.
„Olyan volt, mintha megölték volna a Földet”
– állapította meg egy civil szovjet szemtanú. Egyes beszámolók szerint az iskolabusz méretű, 27 tonna súlyú bomba felrobbanása után még az azt szállító repülőgép is megsérült, ami kiengedte a levegőben, noha speciális tűzvédő réteggel vonták be.
A bomba hatóereje 50 megatonna volt. Ekkora energia egyetlen más bombától sem szabadult fel. Csak érzékeltetésül: Hirosimát 15 kilotonna tarolta le 1945. augusztus 6-án. A Cár-bomba 3300-szor nagyobb hatást váltott ki, mint a Little Boy a japán városban. A Szovjetunió joggal érezhette ezekben a napokban, hogy a nukleáris fegyverkezési versenyben jól kimutatható előnyre tett szert, és bármilyen kérdésről legyen is szó, a tárgyalási pozícióit érdemben javította.
Az amerikaiak már hónapokkal korábban elítélték a szovjetek energikus fegyverkezését, de eközben élénken foglalkoztatta őket, vajon ők képesek-e, illetve hogyan képesek egy hasonló bombára szert tenni. Ne feledjük, 1961-et írunk, a hidegháború legzordabb időszakát, amikor a berlini fal villámgyorsan megépült augusztusban, a kubai rakétaválság pedig egy évvel később tetőzött.
Az 1961-es, akkor szigorúan titkos iratok ma már részben elérhetők az Egyesült Államokban, és ezekből Alex Wellerstein újságíró sok érdekességet derített ki és írt meg. A magyar származású fizikus, Teller Ede, az addigi legnagyobb erejű bomba, az 1954-ben élesített Castle Bravo megépítője, 1961-ben az amerikai atomenergia-bizottság zárt ülésén úgy nyilatkozott, hogy sokkal nagyobb hatóerejű koncepciókon is dolgoznak, mint amit a szovjetek bevetettek. (A Castle Bravo egyébként 15 megatonnás erejű volt, és a Csendes-óceánban robbantották fel.)
Teller hidegvérű beszámolója szerint a Gnomon ezer megatonna, a Napóra névre elkeresztelt bomba pedig 10 ezer megatonna erőt is képes lett volna kifejteni. Teller meghallgatásának jegyzőkönyve még nagyobb részt pillanatnyilag is titkos, de az ott tartózkodó képviselőket megdöbbentette az előadása. Egy fizikus csak egyszerű reklámmutatványnak nevezte, egy másik viszont azt a konklúziót vonta le, hogy egy ilyen robbanás beszennyezné az egész földet.
A prototípus fejlesztését megkezdték Teller kutatási bázisán, Livermore-ban, de az első tesztekig már nem jutottak el, mert eközben felmerült számtalan ellenérv: például hogy több kisebb bomba hatékonyabb lenne, mint egy gigatöltet; vagy hogy stratégiailag nincs értelme nagyobb pusztításnak, mint amire már egy 100 megatonnás bomba is képes; nem utolsósorban, a B52-es bombázókra nem lehet akárhány tonnát aggatni, mert nem képesek felszállni vele biztonságos magasságba. Egy 1963-as tanulmány megállapította, ha valaha 10 ezer megatonna erejű robbanás történne bárhol a földön, akkor azzal meg lehetne semmisíteni például Franciaország teljes területét.
Az amerikaiak így aztán fokozatosan elengedték a lehető legnagyobb bummot, de ebben az is közrejátszott, hogy a Castle Bravo is váratlanul nagy mennyiségű radioaktív csapadékot generált.
Eközben a szovjetek sem tétlenkedtek, az 50 megatonna után még merészebb álmokat szövögettek, bár a bomba egyik atyja, Andrej Szaharov szerint is értelmetlen volt ennél nagyobbat építeni. Szaharov szembement Hruscsovval, és szerette volna leállítani, de legalábbis megfékezni az ilyen típusú fegyverkezést. Hruscsov ugyanakkor Kennedyt nem tartotta keménykezű elnöknek, ezért a bombafejlesztések mellett kardoskodott. Pláne, hogy voltak tudósok, akik úgy látták:
„Egy 100 megatonnás bomba Damoklész kardja lehetne a kapitalisták feje felett.”
A szovjet vezér emlékirataiban azt állította, hogy a tudósok és még inkább a hadsereg gyakorolt rá nyomást a fegyverkezés folytatásáért. Ennek ellentmond, hogy az egyik szovjet ezredes emlékei szerint amikor Hruscsov látta a kísérleteket és a terveket, olyan benyomást keltett az arca, mintha az egész világ sorsa a kezében összpontosulna.
Kennedy halála után a fegyverkezési verseny valamelyest csillapodott, különösen a hatvanas évek végére, és 1971-ben a két nagyhatalom aláírta azt a megállapodást, ami csökkentette egy nukleáris háború veszélyét. Aztán persze ezt hol megszegték, hol betartották, de tény, hogy a legnagyobb bomba tervei a fiókban maradtak.
