2024. augusztus 5. – 05:00
A második világháborút máig a szuperfegyverek kifejlesztésének egyik, ha nem a legnagyobb katalizátoraként tartjuk számon, és ezek között is csúcsragadozónak számítanak az atomfegyverek, amelyek máig meghatározzák a modern had(nem)viselést. A náciknak is volt atomprogramjuk, de nagyon messze voltak az atombomba kifejlesztésétől, és még egy hajmeresztő szabotázsakció is hátráltatta őket. A háború vége felé viszont így is elköltöttek egy Manhattan-tervnyi pénzt
a V–2-es rakétára, amely a világ első hosszú távú, irányított ballisztikus rakétájaként az első ember alkotta eszköz lett, amely kirepült a világűrbe, és kiindulópontként szolgált az űrrakétákhoz is.
A nácik számára persze nem ez volt a lényeges a V–2-ben, hanem a puszta létezésén túl az, hogy minél több ellenséget öljenek meg vele, ez azonban végül nem igazán jött össze. A V–2 nemhogy nem befolyásolta a háború kimenetelét, de a gyártása során kétszer annyian haltak meg az üzemek mellé telepített fogolytáborokban, mint ahány emberrel végeztek a fegyver bevetési területein, azaz Londonban és Antwerpenben, ahová a rakéták nagy részét kilőtték.
A V–2-es rakéta fejlesztése jóval a háború előtt, az 1930-as években elkezdődött, miután egy Karl Becker nevű német tábornok rájött, hogy a versailles-i békeszerződés ezek fejlesztését pont nem tiltotta meg Németországnak. Becker keményen ki is vette a részét ebből a folyamatból, de a projekt atyja a rakéták iránt már fiatalon is erősen érdeklődő Wernher von Braun lett, akit egyetemistaként a német hadsereg is megtámogatott.
Von Braun csapata 1934-re több rakétával is fontos eredményeket ért el, 1936-ban pedig egy még nagyobb dobáson kezdett el gondolkodni az Aggregat-széria néven futó rakétacsaládban. Az A–3-as rakéta nem teljesített jól a teszteken, így a projektet elkaszálták, az A–4-es fejlesztését pedig elnapolták. Von Braun elkezdett dolgozni a kutatási célra fejlesztett A–5-ön, az itt elért eredmények pedig nagyban hozzájárultak az A–4 kifejlesztéséhez, amit végül V–2 néven ismerhetett meg a világ.
1941-ben a németek kifejlesztették a folyékony, etanol és víz keverékéből álló üzemanyagot használó hajtóművet, összekalapálták a giroszkópos irányítást, kidolgozták a stabilitást garantáló uszonyokat és megtervezték a szuperszonikus repüléshez szükséges formát is, így minden adott volt a V–2-es gyártásához. Hitlert ekkoriban nem nyűgözte le a dolog, úgy látta, hogy a rakéta nem más, mint egy drágább, hosszabb hatótávú tüzérségi lövedék.
1942-ben viszont mégis jóváhagyta a tömeggyártást, Von Braun pedig 1943-ban bejelentette, hogy lényegében le is zárult a fejlesztési szakasz. Ekkor már Hitlert is sikerült lenyűgözniük egy Farkasveremben tartott bemutatóval, olyannyira, hogy a diktátor elsődleges fontosságúvá tette a V–2-t a német fegyverprogramban, és azon lamentált, hogy ha 1939-ben lettek volna ilyen fegyvereik, nem is kellett volna háborúzniuk.
Hitler döntésében az is szerepet játszhatott, hogy Németország a korai sikerek után egyre szorultabb helyzetben volt, és égető szüksége volt egy olyan csodafegyverre, amellyel emelhette a német hadsereg morálját. A rakétákat ugyanott akarták gyártani, ahol kifejlesztették őket, de a Peenemündében létesített üzemekről a szövetségesek is tudomást szereztek egy osztrák ellenállócsoport miatt, és le is bombázták a helyszínt. A támadásban több százan haltak meg, és bár az infrastruktúra nem szenvedett túl nagy károkat, Hitler úgy döntött, hogy a föld alá kell vinni a gyártást.
Így kerültek végül a V–2-eseket összeszerelő üzemek Türingiába, a Kohnstein nevű domb alá, amely a korábban ott zajló gipszbányászat miatt amúgy is tele volt alagutakkal. A Mittelwerk nevet viselő gyárban nemcsak az volt a különleges, hogy a föld alatt működött, hanem az is, hogy a buchenwaldi koncentrációs táborból átvezényelt foglyok áthelyezésével hoztak létre ott egy új fogolytábort, amelynek lakói az alagutakban élve dolgoztak a rakéták gyártásán.
Ebből már sejthető, hogy a körülmények talán még a többi fogolytáborénál is rosszabbak voltak: az éhezés és a higiénia teljes hiánya miatt rendszeresek voltak a tífuszjárványok, az őrök pedig mindenkit lelőttek vagy agyonvertek, aki nem volt képes dolgozni. Néhány hónap alatt háromezren haltak meg a táborban, további háromezer, a halál küszöbén álló foglyot pedig más koncentrációs táborokba telepítettek át. A túlélőket 1944-ben áthelyezték egy barakkba, ami jelentősen javította az életkörülményeiket,
ezzel párhuzamosan viszont az auschwitzi gázkamrák megépítéséért is felelős Hans Kammler vette át a stafétabotot a Mittelwerkben, és rögtön elkezdett újabb gyártósoroknak otthont adó alagutakat ásatni a régióban.
Ezek a háború végéig sem készültek el, de újabb áldozatok ezreivel jártak. 1944 végén a németországi ellátási láncok széthullásával még tovább romlott a helyzet a térségben. Becslések szerint 60 ezer foglyot küldtek ide dolgozni, közülük nagyjából 20-25 ezer ember halt meg, ennek fele írható a V–2-program számlájára – a másik felük a menet közben pánikszerűen idehozott, vadászgépek gyártására fókuszáló projektben vesztette életét.
A V–2-es rakéták ráadásul eközben csodafegyverhez képest eléggé csalódást keltő eredményeket értek el. A szövetségesek az akkori technikával nem igazán tudták leszedni őket a levegőben, ezért egy idő után nem is fordítottak nagy erőforrásokat erre. Szerencséjükre a V–2 nem volt tökéletes – egyrészt rengeteg pénzbe került, így kevesebbet lehetett belőle kilőni, másrészt nagyon pontatlan volt, így csak sűrűn lakott területre tudtak célozni vele.
Amikor eltaláltak vele valamit, tényleg súlyos veszteségeket okozott, de a brit hírszerzés például sikeresen verte át a németeket olyan jelentésekkel, amelyek szerint a rakétákat túllőtték a célon, és Londonon kívül robbantak fel. A németek emiatt elkezdték előrébb célozni a rakétákat, mire a britek folytatták a játszmát, és rendszeresen nagy veszteségekről számoltak be, miközben a rakéták valójában a városon kívül, Kent megye kevésbé lakott területein csapódtak be.
A háború végére kicsivel több mint háromezer V–2-est lőttek ki, főleg Londonra és Antwerpenre, és nagyjából ötezer ember vesztette életét a csapásokban. Ez a rakéták költségét figyelembe véve elég karcsú eredmény volt, ha pedig a fogolytáborok áldozataival vetjük össze, látszik, hogy feleannyi embert sikerült megölni a V–2-essel, mint ahányan a gyártása során meghaltak. Hosszú távon viszont nagyon is volt értelme a projektnek, mert nemcsak a hidegháború interkontinentális rakétáinak lett az előfutára, hanem ebből következően az űrkutatáshoz is nagyban hozzájárult.
