2023. február 27. – 23:30
Amikor Leif Tronstad, a norvég hadsereg ezredese valamikor 1943 elején kiosztotta a ciánkapszulákat a Gunnerside hadművelet hat kommandósának, ezekkel a szavakkal bocsátotta útjukra őket:
„Nem árulhatom el, miért olyan fontos ez a küldetés, de ha sikerrel jártok, Norvégia száz évig emlékezni fog rátok.”
A jól hangzó mondat valószínűleg nem utólagos hozzáköltés a történtekhez, mert Tronstad korábban a diákjainak is hasonló szavakkal mondta el, hogy történelmi időket élnek. A száz évből eddig nyolcvan telt el – a hadművelet akciója éppen ezen a napon, 1943. február 28-ra virradó éjjel zajlott le –, de Tronstad nem túlzott. A második világháború egyik legmerészebb küldetésében a kommandósok felrobbantották a nácik nehézvízgyárát, és így hónapokkal visszavetették az atombomba-fejlesztésüket.
D2O
A hadművelet egyik kulcsembere Tronstad volt, annak ellenére, hogy felettesei a kérése ellenére nem engedték a közvetlen akcióban való részvételét – túl értékesnek gondolták őt ahhoz. Az ezredes a háború előtt a szervetlen kémia elismert professzora volt a Trondheimi Egyetemen, és már a harmincas éveiben szaktekintélynek számított. Ő javasolta, hogy országa nehézvízgyárat építsen a Rjukan falucska közelében található Vemork vízerőmű mellett, és az 1934-ben megépült gyár tervezésében is részt vett. Vagyis rengeteget tudott a később célponttá vált létesítményről.
Ezen a ponton érdemes kitérni a nehézvíz szerepére. A maghasadást a harmincas évek végén, nem sokkal a második világháború előtt fedezték fel, és pár év múlva már az amerikaiak és a németek is megpróbáltak olyan fegyvert tervezni, ami ezt a reakciót használja ki. Azaz atombombát fejlesztettek a kor olyan tudósainak közreműködésével, mint például (a szövetséges oldalon) Einstein vagy (a náciknál) Heisenberg.
A két csapat különböző utakon indult el. Az atombombagyártás fontos eleme a moderálóanyag, ami a maghasadáskor keletkező gyors neutronokat lassítja le. Erre azért van szükség, mert a felszabaduló neutronok újabb atommagok hasadását idézik elő, és a lassabb neutronok hatékonyabban indítják be ezt a nukleáris láncreakciónak nevezett folyamatot. Moderálóanyag nélkül nehezen képzelhető el atomreaktor, az atombombák alapanyaga – jellemzően plutónium – pedig atomreaktorban készül. Az amerikaiak grafitot használtak neutronmoderátornak, a németek választása a nehézvízre esett. A nehézvíz attól nehéz, hogy az oxigénatomhoz nem hidrogénatomok kapcsolódnak benne, hanem a hidrogén egy plusz neutronnal nehezebb izotópja, a deutérium. A nehézvíz remek moderálóanyag, viszont a természetben igen ritka, ezért elő kell állítani.
Tronstad nem hadászati célokra javasolta a Vemork melletti nehézvízüzem létesítését. A vízerőmű közelében már állt egy gyár, amelyben műtrágyákhoz használt ammóniát állítottak elő. Emellett a nehézvízgyártás csak melléktevékenység volt, és a helyszín miatt került oda; a nehézvíz előállításához sok energia és sok víz szükséges, és a Vemorknál mindkettő adott volt. A részben Tronstad tervei szerint épült üzem volt a világ első olyan gyára, ahol ipari mennyiségben tudtak nehézvizet előállítani. És éppen egyedisége miatt volt a náci atombomba-fejlesztés gyenge pontja – hiszen ha sikerül kiiktatni a gyárat, az atombomba-kísérletek is leállnak.
Katasztrófával indult
Norvégia 1940 tavaszától a háború végéig náci megszállás alatt volt, ezalatt Tronstad a norvég ellenállásnak dolgozott, és többek közt azt is jelentette, amikor a nácik felpörgették a nehézvízgyártást. A professzor 1941 őszén lebukott, ekkor Nagy-Britanniába menekült, ahonnan az ellenállást irányították. A szövetségesek természetesen főleg a nehézvízüzem szabotálásában számítottak Tronstadra, és a Gunnerside hadműveletbe is bevonták őt.
De ez csak azután történt meg, hogy a professzor lebeszélte a briteket és amerikaiakat arról, hogy porig bombázzák a vemorki erőművet és környékét. Az első terv ugyanis ez volt, de amellett, hogy civil áldozatokkal járt volna, a sikere is kétséges is volt. A nehézvízgyártás legfontosabb egységeit ugyanis a föld alá telepítették, sziklás terepre, így valószínűleg egy bombázás nem sok kárt tett volna benne. Kifinomultabb módszerekre volt szükség. Norvég kommandósokra, akiket a brit különleges erők (SOE) képeztek ki.
A gond az volt, hogy az Oslótól 160 kilométerre nyugatra, Telemark megyében található Vemork környéke egy természetes erődítmény. Az erőműhöz egyetlen híd vezetett, amit a hegyi utakon eleve nehéz volt megközelíteni. Amúgy a komplexumot északról egy mély szakadék alján zúgó folyó határolta, délről pedig a Hardangervidda nevű hatalmas fennsík, ahol a legendák szerint olyan hideg van télen, hogy még a tűz lángnyelvei is megfagynak. Természetesen a nácik nagy erőkkel őrizték a hidat és a Vemork egész környékét, a fennsíkról levezető hegyoldalt pedig aláaknázták.
Még a második terv sem a Gunnarside hadművelet volt. 1942 októberében a britek ejtőernyővel ledobtak a Vemorktól nem messze négy norvég kommandóst. Az ő feladatuk a terep előkészítése volt egy később vitorlázórepülőkkel érkező brit csapatnak, különösen egy landolóhelyszín kijelölése egy közeli befagyott tavon. Egy hónappal később, november 19-én útnak is indultak a repülők: két vitorlázógépet vontatott egy-egy brit bombázó, de az érkezés katasztrofális volt. A rossz látótávolság miatt az egyik bombázó hegyoldalba csapódott, akárcsak az általa vontatott vitorlázógép. A másik vitorlázó repülő leszállás közben megsérült és lezuhant. A baleseteket nem sokan élték túl, de ők is német fogságba kerültek, ahol kivallatták, majd kivégezték őket. És ez megmagyarázza, miért kaptak a Gunnerside kommandósai már ciánkapszulát.
A legpompásabb merészség
A három repülőn utazó 41 brit meghalt, pedig a tervek szerint nekik kellett volna likvidálniuk a nehézvízgyárat. Az előkészítő csapat, vagyis a négy norvég kommandós életben maradt, de kénytelenek voltak a Hardangerviddán kihúzni a telet. Náciktól nem kellett tartaniuk, mert a németek kerülték a fennsíkot, de a hideg és az élelmiszerhiány megnehezítette a túlélésüket. Amikor sikerült rénszarvasokat elejteniük, még az állatok gyomortartalmát is megették, hogy semmilyen tápanyag ne menjen veszendőbe.
Közben a britek kidolgozták a Gunnerside hadműveletet, amely egy angliai falucskáról kapta a nevét, ahol a SOE vezetője szeretett vadászni. 1943. február 16-án a hat kommandóst ejtőernyővel ledobták a fennsíkra, 50 kilométerre a tervezett céltól. Nem sokkal ezután hóvihar csapott le rájuk, és napokba telt, mire sítalpakon végre csatlakozni tudtak négy társukhoz. Néhány napos felkészülés után egy rádióst hátrahagytak, és a 23 éves Joachim Rønneberg vezetésével kilencen indultak támadásra a gyár ellen.
A korábbi próbálkozások miatt addigra a nácik még jobban megerősítették a Vemork védelmét, a térségben közel háromezer német katona állomásozott. A norvégoknak így esélyük sem lett volna nyílt harcban, le is tettek arról, hogy a hídon jussanak be, és az aknamezőt is elvetették. Maradt a szakadék. Február 27-én éjjel lemásztak az erőművel határos szakadékba (korábban mindannyian kaptak alpinistaképzést), nagyjából százméteres mélységbe. Ott átkeltek a jeges folyón, majd a túloldalon felmásztak a sziklafalon. Százötven méter mászás után jutottak a komplexum hátsó részéhez, negyedórával éjfél előtt. Megvárták az őrségváltást, aztán drótvágóval átvágták a kerítést, és bejutottak.
A csapat megközelítette a nehézvízüzemet, majd kettévált. Öten őrködtek és fedezték a többieket, négyen pedig behatoltak a gyár föld alatti részébe. Bent csak egy norvég alkalmazott vette észre őket, aki nem fújt riadót. Tronstad pontos információkkal látta el a csapatot, a kommandósok fejében volt a gyár és Vemork térképe. Könnyen megtalálták a helyiséget, amelyben az elektrolízis berendezései kaptak helyet – ezeket felrobbantva az egész gyártást le lehetett állítani. Négy és fél kiló robbanószert szereltek fel, és a kanócot félpercesre szabták, hogy ne legyen idő a bomba hatástalanítására. Mielőtt begyújtották a kanócot, még szándékosan ott hagytak egy Thompson gépfegyvert, hogy a nácik ne a norvég ellenállásra, hanem a britekre gyanakodjanak.
A detonáció sikeres volt, de mélyen a föld alatt történt egy vastag falú helyiségben, így a felszínen kevés zajt csapott. A németek ezért csak akkor vették észre a szabotázst, amikor a kilenc norvég már eltűnt a környékről. A Gunnerside hadműveletben senki sem halt meg és egyetlen lövés sem dördült, de a gyár legfontosabb része és vagy fél tonna nehézvíz megsemmisült. A norvégiai német csapatok parancsnoka, Nikolaus von Falkenhorst tábornok is elismerően nyilatkozott később az akcióról, „a háború legpompásabb merészségének” nevezte.
Falkenhorst egyébként személyesen a helyszínre ment a szabotázs után, hogy kezelje a helyzetet. Az elkövetők után valóságos hajtóvadászatot indított, sikertelenül. A norvég kommandósok egy része svéd területre menekült, mások Norvégiában húzták meg magukat, és tartották a kapcsolatot a brit központtal.
Telemark hősei
A vakmerő akció csak három hónapig tartotta fel a németeket, május végére helyrehozták a károkat, és újraindították a nehézvízgyártást. Az amerikaiak ezt olyan veszélyesnek tartották, hogy még 1943 novemberében bombázni kezdték az erőmű környékét. Ez – közel két tucat norvég civil áldozat árán – megint beszüntette a nácik nehézvízgyártását sőt, a németek úgy döntöttek, hogy megmaradt készleteiket inkább Németországba szállítják. Erről tudomást szerzett a Gunnerside hat kommandósának egyike, Knut Haukelid, és csapatot szervezett, hogy megsemmisítse a készleteket. Ez 1944. február 20-án sikerült is: amikor a németek arra készültek, hogy a közeli Tinn-tó vizén kompon leúsztatják a nehézvizes tartályokat, a norvégoknak sikerült bombát csempészniük a járműre. A komp nem sokkal indulás után felrobbant, a tartályok a 460 méter mély tóba süllyedtek. 18 áldozatot ez az akció is követelt, összesen pedig 91-en haltak meg a „nehézvízháború” során.
Leif Tronstad nem érte meg a második világháború végét: 1945 márciusában, 41 évesen meghalt az ellenállók egy akciójában. A gyár felrobbantásában részt vett norvég kommandósok megérték országuk felszabadulását, de valamennyire mindannyiukra hatással volt a sok magányban és elszigeteltségben töltött nap és az állandó náci fenyegetés. Démonaival mindenki máshogy küzdött meg: volt, aki remeteéletet élt az erdőben, volt, aki alkoholhoz menekült, egyikük pedig később részt vett Thor Heyerdahl legendás Kon-Tiki expedícióján. A gyárat szabotáló csapat vezetője, Joachim Rønneberg rádiós újságíró lett, és a háború veszélyeire hívta fel a fiatalok figyelmét. Ő élt legtovább, 2018-ban halt meg, 99 évesen. Korábban arról beszélt a BBC-nek, hogy csak Hirosima és Nagaszaki után fogta fel a küldetésük fontosságát.
A Gunnerside hadművelet történelmi jelentőségét azóta többen vitatták. Ma már ismert, hogy a németek eléggé le voltak maradva az atombomba-fejlesztéssel, és valószínűleg akkor sem sikerült volna bevethető atomfegyvert építeniük a háború végéig, ha a Vemork melletti gyár zavartalanul tudja ontani a nehézvizet. De 1943-ban ezt a szövetségesek nem tudták, csak abban voltak biztosak, hogy a nácik egy extrém veszélyes fegyverhez szükséges anyagot állítanak elő nagy mennyiségben. Ha a norvég kommandósok végül nem is befolyásolták nagyban a háború kimenetelét, bátorságuk, történetük nyolcvan vagy akár száz év elteltével is tiszteletre méltó.
Nem csoda, hogy a hadműveletről több film és sorozat is készült. Az első 1948-ban, egy dramatizált dokumentumfilm, amiben a kommandósok többsége saját magát játszotta el. A legismertebb feldolgozás az 1965-ös, Kirk Douglas főszereplésével készült Telemark hősei, ami nagyobb változtatásokkal adta elő a sztorit. A norvég közmédia 2015-ben készült hatrészes tévésorozata jóval pontosabb volt.
A nehézvízüzem felszíni épületét 1977-ben lebontották, mert már nem használták semmire. Rønneberg később többször javaslatot tett egy látogatható emlékhely helyreállítására. Miután a Vemork és környéke 2015-ben a UNESCO Világörökségeinek listájára is felkerült, a helyi önkormányzatok nekiláttak annak, hogy turistalátványosságot csináljanak az egyébként ipartörténetileg is érdekes helyszínből. Az egykori nehézvízgyár helyét 2017-ben feltáró régészeket a lehető legkellemesebb meglepetés érte: a pincehelyiségek érintetlenül vészelték át az évtizedeket. Így pontosan be lehetett mutatni, hogy a hadművelet milyen úton történt. A Vemorknál kialakított múzeumséta és kiállítás tavaly nyár óta látogatható – csak éppen kicsit nehéz megközelíteni.
Források: Scientific American | Smithsonian Magazine | National Geographic | ScienceNorway | Visit Norway | Business Insider
