Amikor a CIA galambokkal kémkedett az amerikai haditengerészet bázisa fölött

A hidegháború kellős közepén egy kém olyan képsorozatot készített az amerikai haditengerészet egykori washingtoni hajógyáráról, ami még a legfejlettebb műholdaknál is többet mutatott, miközben az üzemben dolgozók mit sem sejtettek arról, hogy megfigyelik őket. A történet előzménye, hogy 1977-ben a Központi Hírszerző Ügynökség, vagyis a CIA új, szinte észrevehetetlen ügynököket kezdett toborozni: galambokat.

Talán szokatlanul hangzik, de az ötlet, hogy a galambokat kémkedésre használják, nem volt új keletű. Az 1. században élt római történetíró, Plinius is feljegyezte a galambok alkalmazását a kommunikációban. Az első világháborúban a német hadsereg volt az első, amely felfedezte, hogy a galambok felderítésre és hírszerzésre is alkalmasak. A galambok ugyanis elképesztő képességekkel, már-már szupererővel bírnak: olyan helyekre lehet ledobni őket, ahol még soha nem jártak, és több száz kilométerről is képesek hazatalálni.

A CIA-nál a hatvanas évekig nem foglalkoztak komolyabban az állatokkal való hírszerzéssel, és elutasították az ilyen irányú kísérletezéseket. Ez az álláspont akkor változott meg, amikor az ügynökségnél valaki rájött arra, hogy a madarak megoldást jelenthetnek egy jelentős kihívásra: az érzékeny területek, például a leningrádi haditengerészeti üzem és dokk felderítésére.

„A Kutatási és Fejlesztési Osztály több éven át erőfeszítéseket tett különböző madárfajok kiképzésére” – áll egy közelmúltban nyilvánosságra hozott, 1976 szeptemberében készült CIA-dokumentumban. A titkosítás alól feloldott aktákból kiderült, hogy a hetvenes évekbeli művelet kódneve a Tacana volt, ez a hatvanas években megkezdett munkából nőtt ki, amely a különböző állatok felhasználási lehetőségeit vizsgálta. Több állattal, például hollókkal és delfinekkel is kísérleteztek, de a jelentések szerint a galambok bizonyultak a leghatékonyabbnak.

A kémgalambprojekt a hetvenes években gyorsan felduzzadt, és 1976 szeptemberére már 100 ezer dollárt költöttek a madarak kiképzésére, valamint a működésükhöz szükséges hámok és kamerák tervezésére. A kamera kétezer dollárba került, és mindössze 35 grammot nyomott, a hám pedig kevesebb mint 5 grammot. A tesztelés és a kiképzés az Egyesült Államok egész területén zajlott. A galambok szabadon engedésének különböző módszereit is próbálták, többek között egy Volkswagen Bogarat is átalakítottak a szállításukra. A CIA a bűvészektől inspirálódva lyukat vágott a Bogár padlólemezébe, így azon keresztül, kvázi titokban engedhették szabadon a galambokat. De azt is vizsgálták, hogy egy 80 kilométer per órával haladó kocsiból ki lehet-e lőni a galambokat.

1976 októberére a kémgalambok már a Washington melletti Andrews légibázis fölött repkedtek, és 1977 februárjában a CIA további tesztrepülést javasolt a Washington délkeleti részén, az Anacostia folyó partján fekvő Navy Yard városrésznél. Ez az Egyesült Államok haditengerészetének legrégebbi parti létesítménye, a szigorúan őrzött területen található a haditengerészet egykori hajógyára és üzeme.

A tesztek azt mutatták, hogy a filmtekercsen lévő 140 képnek körülbelül a fele jó minőségű. A képeken feltűnően tiszta részletek voltak láthatók a Navy Yardon sétáló emberekről és parkoló autókról, jól látszottak az épületek tetején lévő légkondicionálók, még a régi haditengerészeti fegyvergyár ablakait is meg tudták számolni.

A szakértők megállapították, hogy a fényképek minősége jobb volt, mint az akkoriban használt felderítő műholdak által készített felvételeké. Míg a kor legmodernebb amerikai kémműholdja, a GAMBIT–3 olyan volt, mint egy nagyító, addig a kémgalambok egy mikroszkóppal értek fel. „Az ugyanarról a célpontról készült GAMBIT–3-fényképekkel összehasonlítva, a madárprogram képértelmezési képessége, valamint a kisebb objektumok meglátásának képessége is magasabbra értékelődött” – olvasható egy CIA-jelentésben.

Az aktákból az is kiderült, hogy a tervezett küldetés az volt, hogy a galambokat a Szovjetunió kiemelt hírszerzési célpontjai ellen használják. A dokumentumok szerint a madarakat titokban szállították volna Moszkvába. Egy 1976. szeptemberi feljegyzés szerint a célpontok között szerepelt a legmodernebb szovjet tengeralattjárókat építő leningrádi hajógyár. Ekkor a CIA úgy döntött, hogy a művelet megvalósíthatónak tűnik. Egy hosszú, 1978. április 1-jei jelentés szerint a program megfelelt a „nagy felbontású követelménynek” és megvalósítható volt – feltéve, hogy további teszteket végeznek. Azonban mások a CIA-n belül nem értettek ezzel egyet, egy feljegyzés „zűrzavarnak” bélyegezte a programot, amely az irat szerint semmit sem bizonyított.

De kínzó módon itt ér véget a történet a feloldott titkosítású aktákban. Hogy hány tényleges küldetést teljesítettek a kémgalambok, és hogy milyen hírszerzési adatokat gyűjtöttek, az továbbra is titok.