Túlélt egy repülőgép-balesetet, majd három hónapot vészelt át egyedül az alaszkai télben

Az alaszkai tél egyszerre lélegzetelállítóan gyönyörű és páratlanul könyörtelen. Minden lélegzetvétel küzdelem, és az életben maradás nem csupán a tapasztalaton múlik, hanem a felkészültségen és a hideg elleni makacs kitartáson is. Mit jelent mindez a gyakorlatban? Elengedhetetlen a csontig hatoló, fagyos széllökéseknek ellenálló, réteges öltözet, a tartós, energiadús élelmiszerkészlet és egy megbízható hálózsák, ami képes kibírni a dermesztő, -40 Celsius-fokos hideget a hosszú decemberi éjszakákon.

Leon Crane neve talán nem cseng ismerősen, pedig nem akármit vitt véghez: 1943 decemberétől 1944 márciusáig három hónapot élt túl az alaszkai tél jeges szívében, miután egy zuhanó repülőből volt kénytelen kiugrani. Az akkor mindössze 24 éves Crane története nem a profi túlélési technikákról szól, hanem a bátorságról, a gyors gondolkodásról és jó adag szerencséről is. A második világháború amerikai pilótája egy kényszerleszállás után szó szerint az ismeretlen közepén találta magát. Míg ma túrázók vízhatlan ruházattal, GPS-szel és energiaszeletekkel készülnek egy ilyen kalandra, Crane-nek puszta elszántsággal, találékonysággal és az életösztöne erejével sikerült átvészelnie 81 napot teljesen egymagában.

1943. december 21-én Leon Crane hadnagy egy rutin tesztrepülésre indult a fairbanksi Ladd Field légibázisról. A megszokott útvonalon haladt egy B–24 Liberator nehézbombázóval, és épp 7620 méter magasan, a fagyos Yukon-vidék felett repült, amikor a bázistól 209 kilométerre az egyik motor meghibásodott. A helyzet gyorsan súlyosbodott. A pilóták minden tudásukat bevetve próbálták visszanyerni az irányítást, de a hatalmas bombázó menthetetlenül pörögni kezdett, és irányíthatatlanul zuhant a zord alaszkai táj fölött.

Az utolsó esélyük az volt, hogy elhagyják a zuhanó gépet. Az ötfős legénységből azonban csak ketten tudtak időben kiugrani, Leon Crane hadnagy és Richard Pompeo főtörzsőrmester. A többiek a centrifugális erő fogságában maradtak, és a B–24-es bombázóval együtt csapódtak a fagyott alaszkai földbe. Crane később elmesélte, hogy amikor a nyitott bombatároló ajtón át kiugrott, hátán az ejtőernyővel, az arcába csapó jeges szél szinte leforrázta. Ereszkedése közben látta, ahogy a bombázó lángokba borul, majd pusztító robajjal elnyeli a hóval borított táj.

Végül egyedül Crane élte túl a katasztrófát. Bár ejtőernyővel sikerült megmenekülnie a lezuhanó bombázóból, ezzel egy másik életveszélyes helyzetben találta magát: egyedül az alaszkai vadonban, a tél kellős közepén, ahol – bár ezt akkor ő természetesen még nem tudta – a következő 84 napot kellett valahogy átvészelnie.

Mínusz 40 fokos pokol

Crane csípőig a hóba süllyedve landolt, és azonnal rádöbbent, mennyire egyedül van. Miután kiáltott, de választ nem kapott, a hóban küszködve indult a füstölgő roncs irányába, ami alig egy kilométerre volt tőle. A roncsok tüze és füstje akár jelzőfényként is szolgálhatott volna egy mentőakcióhoz, de Crane tisztán látta a helyzetét, hiszen az utolsó rádiókapcsolat a bázissal több mint egy órával a baleset előtt történt, és a gép azóta messze eltért az eredeti útvonalától. Sem ő, sem a hadsereg nem tudta, pontosan hol zuhantak le.

Egyetlen szerencséje az volt, hogy a hadsereg által tesztelt, pehelypaplanos kabátot viselte, ami melegen tartotta a közel mínusz 40 fokban. Emellett magával tudta hozni az ejtőernyőjét, két gyufásdobozt és egy kis kést is. Mikor elérte a folyót, elővett egy levelet, amit az apjától kapott, és azzal gyújtott tüzet, ami megmentette az életét az első éjszakán. Az ejtőernyőbe burkolózva vészelte át a decemberi sötétséget, ami arrafelé ebben az időszakban közel 20 óráig tart.

Egy hétig maradt a baleset helyszínének közelében, abban reménykedve, hogy érte jönnek. De sem élelme, sem menedéke nem volt, így hamar rájött, hogy egyedül kell megoldania a helyzetet. Elindult a Charley folyó mentén, bízva abban, hogy az elvezeti valami településhez.

Menedék a semmi közepén

Abban az időszakban Alaszkában a közhasználatú kabinok elterjedése szorosan összefüggött az állam hatalmas, érintetlen természeti területeivel. A kabinok menedéket nyújtottak a vadászoknak, az aranyásóknak és az alaszkai vadonban dolgozóknak, akik hosszabb időszakokat töltöttek ebben a természeti környezetben.

Crane összesen kilenc napig bandukolt egyedül, étlen-szomjan a dermesztő hidegben, mígnem egy ilyen kabinra bukkant, ami feltehetőleg egy prémvadásznak a kunyhója lehetett, és kulcsfontosságúnak bizonyult a túlélése szempontjából. A kunyhó valódi túlélőálom volt: konzervek, egy zsák cukor, tejpor és egy kályha, ami nemcsak meleget adott, de főzésre is alkalmas volt. A sarokban egy puska támaszkodott a falnak, az ajtó mellett pedig kesztyűk, hócipők és egy vászonsátor sorakoztak, mintha valaki szándékosan hagyta volna őket ott Crane hadnagynak.

Crane az első éjszakát a kunyhó biztonságában töltötte, eredménytelenül várva, hátha felbukkan a tulajdonos. Néhány nap elteltével világossá vált, hogy két lehetősége van: vagy ebben a kabinban pusztul el a vadon közepén, vagy megkockáztatja az indulást a túlélés reményében. A kályha melege és egy kiadós étel visszaadta az energiáját, így elhatározta, hogy másnap útnak indul. A kilencedik nap hajnalán végül hátat fordított a folyónak, és elindult a vadonba. Abban bízott, hogy vagy rátalál a legközelebbi városba vezető útra, vagy összeakad a kunyhó gazdájával. Nem sejtette azonban, hogy a legközelebbi település több mint 160 kilométerre van tőle, és az előtte álló út sokkal nehezebb lesz, mint ahogy ő azt elképzelte.

Egy egész napnyi reménytelen keresés után Crane visszatért a kunyhóba. Az itt talált élelem és a kályha biztonságot adott, a pihenés pedig időt, hogy erőt gyűjtsön, és más stratégiákat találjon ki az előtte álló ismeretlen leküzdéséhez. Ez a higgadtság és tiszta gondolkodás utólag a túlélése kulcsának bizonyult.

A következő hat hét során a kunyhó Crane otthonául szolgált. Az alig napi négy órányi világosság miatt ideje nagy részét alvással és csendes várakozással töltötte, miközben állandóan figyelt, hátha meghallja egy repülőgép motorjának zúgását vagy a szánhúzó kutyák távoli ugatását. Az idő végtelennek tűnt, a magány és a bizonytalanság pedig embert próbáló kihívás volt. Amikor ereje engedte, Crane többnapi élelmet csomagolt magának, és nekivágott a befagyott folyónak. Elindult, majd mindig visszatért a kunyhó biztonságába, amikor elérte fizikai és mentális tűrőképessége határát. Az idő előrehaladtával azonban az élelmiszerkészletei rohamosan fogytak. Végül kénytelen volt kreatív megoldáshoz folyamodni: egy fából készült mosdótálból rögtönzött szánkót készített. Erre jóval több élelmet és felszerelést pakolhatott, mint amit kézben vihetett volna, a vászonsátrat is hozzácsomagolta, és újra nekivágott a folyó jegének.

Két hosszú héten át haladt a fagyos vízi úton, miközben a szél, a hideg és saját kétségbeesett kiáltásai kísérték: kétszer is áttört alatta a jég, és mindkét alkalommal kis híján víz alá került. Kimerültsége és az élelemhiány ellenére tovább tudott menni, amíg egy újabb kunyhóra nem bukkant, ahol konzervek, liszt és más alapvető készletek várták, amiket az alaszkai vadászok hagytak hátra, arra az esetre, ha más utazóknak szükségük lenne rájuk.

Crane feltöltötte készleteit, pár napot pihent, és újult erővel indult tovább a civilizáció megtalálásának reményében. Bár a szánkó segítséget jelentett, a vékony jég miatt kockázatos is volt. Végül kénytelen volt hátrahagyni, amikor ismét eltört alatta a jég. Ezután minden élelmét és felszerelését egyetlen csomagba zsúfolta, amit gondosan becsomagolt nélkülözhetetlen pehelypaplanjába.

Fény az alagút végén

Több mint 160 kilométert tett meg, miközben térkép nélkül haladt, csak az intuícióira hagyatkozva. Március 9-én különös tisztásra érkezett, a fenyőágakkal szegélyezett, lapos mezőt azonnal felismerte: egy vadonbeli leszállópálya volt. Onnan egy kutyaszán nyomvonala vezetett a pályákra. Ezt követve egy kis tanyára bukkant, Albert Ames prémvadász és családja otthonára. Csaknem három hónap telt el, mire újra emberrel beszélhetett. Amikor Ames kilépett a kunyhóból, Crane így szólt: „Crane hadnagy vagyok az Egyesült Államok légierejétől, és mondhatni, egy kis bajba kerültem. Örülök, hogy látom magát.”

Ames döbbenten realizálta, hogy Crane több mint 160 kilométert gyalogolhatott a folyó mentén, egyedül, az alaszkai tél kegyetlen hidegében, mindezt szinte teljes vadontapasztalat nélkül. Ez a teljesítmény tapasztalt prémvadászként szinte felfoghatatlannak tűnt: ő, aki már számtalanszor szembenézett a kíméletlen természettel, pontosan tudta, hogy ilyen körülmények között a túlélés szinte a csodával határos.

Három hónapja nem csupán más emberrel nem találkozott Crane, de saját tükörképével is ugyanolyan hosszú ideje nem nézett már szembe. Egy 1944-es beszámolóban, amit Crane-nek tulajdonítanak, így írta le a kinézetét: „A hajam hosszú és kócos volt, a fülemet eltakarva, a homlokomnál pedig majdnem a szememig lógott, úgy festettem, mint egy ősember. Koszos voltam, nap- és szélégette, és a szemeim két mélyfekete karika közepéből bámultak vissza rám.”

Crane 81 napig bolyongott magányosan, bár egyes beszámolók szerint a kaland 84 napig tartott, beleértve az Amesszel töltött időt is. Rövid pihenő után Ames elvitte Crane-t a közeli Woodchopperbe, ahol találkozott Phil Beraillel, a férfival, aki megépítette a túlélést jelentő kunyhót. Crane hadnagy kifejezte háláját, amiért menedékként használhatta a kabinját, Berail pedig elmondta, hogy örömmel tölti el, hogy a kunyhója és a benne lévő készletek nagyban segítették őt a túlélésben.

Másnap Ames összeszedett egy csapat kutyát, és szánkóval elszállította Crane-t egy közeli repülőtérre. Március 14-én Leon Crane diadalmasan tért vissza a Ladd Fieldre, ahol immár hősként ünnepelték. Amikor megérkezett otthonába, még mindig az elnyűtt, decemberi repülőruháját viselte, így első útja a forró zuhany alá vezetett. Az orvosi vizsgálat előtt pedig betért a Post Exchange-be, és rendelt magának egy turmixot.

A következő hetekben Crane részt vett egy légi felderítő küldetésen, hogy azonosítsák a roncs helyét. Az általa gyűjtött információk alapján későbbi mentőcsapatok megtalálták két repülőn rekedt társa, Ralph Wenz és James Sibert maradványait. 2006-ban egy kutatócsoport Harold Hoskin csontdarabjaira bukkant a roncs közelében, Richard Pompeo nyomára azonban soha nem akadtak.

Leon Crane hadnagy, miután hazatért Philadelphiába, családot alapított, hat gyereke született. Repülőmérnökként kiemelkedő pályát futott be, hozzájárulva az első helikopterek megtervezéséhez, ezzel maradandó nyomot hagyva a repüléstechnika történetében. 2002-ben halt meg. Crane hihetetlen története nemrég ismét reflektorfénybe került Steven Rinella The MeatEater Guide to Wilderness Skills and Survival című könyvében, ami a vadonban való túlélés és navigációs készségek elsajátítását mutatja be.