Egy hippi és egy pingpongozó nyitotta ki Kína kapuit

A versenysport mindig is a politika és a diplomácia egyik fontos eszköze volt. Ahogy az ókorban az egymással hadban álló népek az olimpiák idejére letették a fegyvert, úgy több ezer évvel később, a hidegháború kellős közepén szintén a sport hozta egymáshoz közelebb a világ két szemben álló szuperhatalmát. Ötven évvel ezelőtt, 1971 tavaszán asztalitenisz-világbajnokságot rendeztek Japánban, amely számunkra főként Klampár Tibor és Jónyer István első páros világbajnoki győzelme miatt marad emlékezetes, ám a világtörténelembe inkább azzal vonult be, hogy itt vette kezdetét az úgynevezett pingpongdiplomácia.

Az Egyesült Államok és Kína között épült falból az első téglát látszólag egy apró pingponglabda ütötte ki, ami aztán pár hónappal később Richard Nixon amerikai elnök kínai látogatásához vezetett. A legenda szerint egy amerikai hippi és egy világbajnok kínai asztaliteniszező „váratlan” találkozása és barátkozása segítette elő a kapcsolatok javulását, noha a színfalak mögött húzódó érdekek szövevénye ennél azért összetettebb volt.

Így lett Kína pingpongnagyhatalom

A történtek megértéséhez érdemes azzal kezdeni, hogy Kínában mikor és hogyan lett nemzeti sport az asztalitenisz. Furcsának tűnhet, de az országba egy brit nemes közvetítésével jutott el a pingpong. Anglia egyik legbefolyásosabb nemesi dinasztiája a Montagu-ház, amelynek tagjai évszázadok óta grófok, bárók és hercegek. A család egyik leszármazottja volt az 1904-ben született Ivor Montagu, akinek felmenői közt a híres bankárcsaládok, a Goldsmidek és a Rotschildok tagjait is megtalálhatjuk.

A nemesi származása ellenére erősen baloldali nézeteket valló Ivor Montagu élete valódi kalandregény: egyik úttörője volt a brit filmiparnak, többek között társalapítója volt a Filmegyletnek (Film Society), forgatókönyveket, kritikákat írt, rendezett, Alfred Hitchcock több klasszikus filmjének, például a 39 lépcsőfoknak és a Titkos ügynöknek is ő volt a producere. A kémek világa Montagutól sem állt távol, már fiatalkorában belépett a brit Kommunista Pártba, rajtuk keresztül pedig megismerkedett a szovjet filmesekkel és értelmiségi körökkel. 21 évesen, cambridge-i hallgatóként Moszkvában járt, ahol előkelő származásával és kapcsolataival hamar felkeltette a szovjet vezetés érdeklődését, Trockijjal is barátságot kötött.

Montagu másik nagy szenvedélye a pingpong volt, olyannyira, hogy 1926-ban ő alapította a Nemzetközi Asztalitenisz‑szövetséget (ITTF), melynek 1967-ig volt az elnöke. A második világháború éveiben a brit hírszerző szolgálat, az MI5 jelentéseket készített róla, mert azt gyanították, hogy szovjet kém, aki csak fedősztoriként használja a sportvezetői szerepét. Különösen annak fényében tartották őt kockázatosnak, hogy bátyja, Ewen Montagu eközben az MI6 magas rangú hírszerző tisztje volt, fontos szerepet játszott a szicíliai partraszállás előtti elterelő hadműveletben. Az 1959-ben Lenin-békedíjjal is kitüntetett Ivor Montaguról azonban minden kétséget kizáróan sosem bizonyosodott be, hogy valóban a szovjetek kémje volt-e.

Az mindenesetre biztos, hogy az ötvenes években ő vette rá Mao Ce-tungot, a Kínai Népköztársaság teljhatalmú vezetőjét és Csou En-laj miniszterelnököt, hogy országuk kezdjen el komolyabban foglalkozni az asztalitenisszel, ezt elősegítendő meg is hívta őket tagnak az ITTF-be. A világbajnokságok kezdetén, a húszas és harmincas években még a magyar asztaliteniszezők uralták a sportágat: 1926-tól 1939-ig Mednyánszky Mária 18-szoros, Barna Viktor 22-szeres világbajnok lett, hogy csak a két legeredményesebb magyart említsük.

Kína kevesebb mint egy évtized alatt felzárkózott az asztalitenisz élvonalához. Az 1959-es dortmundi világbajnokság döntőjében Zsung Kuo-tuan legyőzte Sidó Ferencet, ezzel megszerezte Kína első vb-aranyát a sportágban. Az ITTF a következő, 1961-es világbajnokság rendezési jogát Pekingnek ítélte, a kínai pártvezetés pedig presztízskérdést csinált az eseményből. Mao Ce-tung 1958-ban hirdette meg a nagy ugrás politikáját. Az erőltetett iparosítás, az irracionális elvárások és a hozzá nem értés elegye katasztrófához vezetett. Az 1959 és 1962 közötti „három nehéz évben” a gabonahiány olyan méreteket öltött, hogy több tízmillió ember halt éhen. Az asztalitenisz-vb pont kapóra jött, hogy némileg eltereljék a figyelmet a belső gondokról, a külvilág felé pedig pozitív képet sugározzanak az országról. A versenyre egy hatalmas, 15 ezer férőhelyes új sportcsarnokot húztak fel a fővárosban, a kínai pingpongosok pedig hozták is az elvárt sikereket. A férfiak versenyében csak kínaiak álltak a dobogón, az aranyérmet Csuang Cö-tung nyerte meg, aki aztán 1963-ban és 1965-ben is megvédte világbajnoki címét, és Kína egyik első sztársportolójává vált.

A kulturális forradalom a sportolókat sem kímélte

A kiváltságos helyzet azonban nem tartott sokáig, a hatvanas évek második felére megváltozott a légkör Kínában. Mao Ce-tung a nagy ugrás kudarca után elindította a kulturális forradalmat, lefejezte a Kínai Kommunista Párt elitjét, és megszilárdította a hatalmát. A forradalom vesztesei közé tartoztak a pingpongozók is, akiknek alighanem a legkisebb gondjuk volt, hogy az elszigetelődő Kína évekig nem engedte őket külföldön versenyezni.

Több hongkongi születésű játékost és edzőt revizionizmus támogatásának vádjával bebörtönözték, és válogatott kínzásoknak tették ki őket. A szerencsésebb sportolók megúszták annyival, hogy vidékre száműzték őket. Az első kínai asztalitenisz-világbajnok, Zsung Kuo-tuan a sorozatos meghurcolások után 1968-ban öngyilkos lett, mert nem bírta tovább elviselni, hogy kémkedéssel vádolták. A világnak öt évig fogalma sem volt arról, hogy Csuang Cö-tung egyáltalán még életben van-e, vagy sem.

Ekkorra Mao Ce-tung viszonya annyira megromlott a sztálinizmust maga mögött hagyó Szovjetunióval, hogy 1969-ben áldozatokat is követelő határincidens tört ki a két ország között az Usszuri folyó mentén. Kína ebben a geopolitikai helyzetben csak attól az Egyesült Államoktól remélhetett támogatást, amellyel a koreai háború óta semmilyen hivatalos diplomáciai kapcsolatot nem tartott fenn. Ennek ellenére az új amerikai elnök, Richard Nixon partnernek mutatkozott a kínai közeledésben, és úgy gondolta, Kína közbenjárásával rendezheti el a vietnámi háború ügyét.

Azt azonban Mao Ce-tung és Nixon is tudta, hogy nem lesz egyszerű felmelegíteni a több évtizeden át fagyos diplomáciai viszonyt, és hogy a politikai szándékuk önmagában még semmit sem ér, ha nem párosul kellő társadalmi támogatottsággal. Mao Ce-tungnak és Csou En-lajnak egészen konkrét elképzelése volt arra, hogy mivel javíthatnák a két ország kapcsolatait: a pingponggal.

A nagojai világbajnokság

1971-ben tíz év után tért vissza az asztalitenisz-vb Ázsiába, a nagojai rendezés pedig jó lehetőség volt arra, hogy Kína picit nyisson a világ felé. A japánoknak így is több hónapnyi lobbizásukba telt, mire február 1-jén bejelenthették: sikerült rávenniük a kínaiakat, hogy újra vegyenek részt a világbajnokságon. Csou En-laj március 11-re Pekingbe hívatta az asztalitenisz-válogatott tagjait – köztük a száműzetése után rehabilitált Csuang Cö-tungot –, ahol közölték velük: Japánba fognak utazni.

Eközben a világ másik felén szintén készültek a világbajnokságra. A legjobb amerikai asztaliteniszezők válogató tornáját az atlantai kongresszusi központ néhány félreeső edzőtermében, mostoha körülmények között rendezték. A pingpongot csak amatőr szinten űzték az Egyesült Államokban, a vb-szereplésről döntő versenyen alig pár tucat játékos indult. Az amerikai szövetség lehetőségeit jól mutatta, hogy csak három pingpongos útiköltségeit tudták fedezni, a többieknek saját zsebből kellett fizetniük a nagojai utat.

A vb-re érkező szinte összes csapatot a Nagoya Miyako Hotelban szállásolták el, ahonnan félóránként indultak buszok a világbajnokságnak otthont adó Aichi-arénához. Csak egy csapat volt, amelyik külön szállodát, külön buszt és saját testőröket kapott: a kínai. Mao Ce-tung és Csou En-laj attól tartott, hogy a diplomáciai tervük kudarcba fullad, ha valamilyen nem várt esemény vagy atrocitás történik a küldöttségükkel. A csapatnak naponta háromszor kellett jelentenie Pekingnek, hogy mit láttak és kivel léptek kapcsolatba.

Az amerikaiak a tőlük elvárható módon szerepeltek: Hong Kongtól 5-1-re, Dél-Koreától 5-0-ra kaptak ki, és végül a 28. helyen zárták a csapatversenyt. A kínai játékosok pontosan Peking utasításai szerint cselekedtek, ennek volt az eredménye, hogy Csuang Cö-tung az első meccse előtt bejelentette: visszalép az egyéni versenytől, mert nem hajlandó játszani a kambodzsai ellenfelével, aki a kínai álláspont szerint a Nyugat által támogatott kormányt képviselte. Ez a lépés egy hónapokkal korábban kidolgozott terv része volt, Csou En-laj ezzel a gumicsonttal akarta leszerelni a kulturális forradalom radikális híveit, és demonstrálni, hogy nem barátkozni mentek Japánba. Ugyanakkor a csapatversenyt nem adták föl, sőt magabiztosan meneteltek a japánok elleni döntőig, amit aztán meg is nyertek.

Amikor nem volt meccsük, akkor többnyire az edzőteremben vegyültek a velük barátságos országok játékosaival, például az észak-koreaiakkal. Az egyik ilyen edzésen azonban váratlan dolog történt: egy hosszú hajú, fejpántos hippi bukkant fel a teremben. Ő volt Glenn Cowan, az amerikai csapat legfiatalabb, 18 éves tagja. Cowan egy kínai játékost magához is intett, mert szeretett volna vele gyakorolni, amitől a kínai fiú kissé megrémült, mert tudta, hogy az amerikaiakkal való közvetlen kapcsolatot akár ellenforradalmi magatartásként is értelmezheti a hatalom. Ezért előbb kikérte egy kínai tisztviselő tanácsát, és csak az ő jóváhagyása után ment oda az amerikaihoz, akivel ütögetett egy keveset.

Egy gyönyörű barátság kezdete

Cowan ekkor még alighasejtette, hogy pár nappal később a kínaiak hogyan fogják őt konspirálni. A torna csúcsdiplomáciai pillanata egy olyan esemény volt, amely látszólag a puszta véletlenek egybeesésnek volt köszönhető. Annyi bizonyos, hogy amikor április 4-én Cowan kisétált az edzőteremből, odakint egy autóbusz várakozott. Az anekdoták innentől eltérően mesélik el, hogy hogyan keveredett fel arra a buszra, ami történetesen pont a kínai csapatot szállította. A kínaiak szerint csak véletlen volt, hogy az amerikai rossz buszra szállt, megbotlott a lépcsőn, az ajtók hirtelen záródtak, majd a sofőr elindult a buszon ragadt Cowannal. Később ő maga azt nyilatkozta, a kínaiak invitálására szállt fel a buszra.

A lényeg: a 18 éves amerikai hippi ott találta magát egy csapat kínaival összezárva egy olyan országban, ahol még az utcanévtáblákat sem tudta elolvasni.

A beszámolók szerint percekig néma csend volt a buszon, a kínaiak furcsán méregették Cowant, aki a kínai tolmács segítségével próbált beszélgetést kezdeményezni. A kínai játékosok is zavarodottan pillantgattak egymásra, hiszen tudták a szigorú parancsot: az amerikaiakat udvariasan köszönthetik, de kezet már nem nyújthatnak feléjük. Végül a busz hátuljában a csapat rangidőse, Csuang Cö-tung állt fel és ment oda Cowanhez, akivel nemcsak hogy kezet fogott, de még ajándékot is adott neki. Milyen szerencse, hogy pont volt nála egy Huang-hegyet ábrázoló selyemfestmény! Cowan szerette volna ezt valamivel viszonozni, de a felszerelésén kívül csak egy fésű volt nála.

Amikor az Aichi-arénánál leszálltak a buszról, egy fotóscsoport várt rájuk, és másnap minden japán újság a kézfogásról készült képékkel volt tele. A fotó a kifejezetten a Kínai Kommunista Párt vezetői szármára szerkesztett kínai pártlapba is belekerült. Csuang Cö-tung gesztusát kétféleképpen lehet értelmezni. Az egyik lehetséges magyarázat szerint az aznapi cselekedeteit a konfucianizmus, a nyitottságba és a megbékélésbe vetett általános hite vezérelte, amellyel felülemelkedett a félelmein.

Bár mindig is állította, hogy ez a pillanat spontán volt, később elismerte, hogy az utazás előtt a külügyminisztérium diplomáciai ajándékokat tároló raktárában járt, onnan szerezte a selyemfestményt, amelyet egy amerikainak kellett átadnia. Cowant nagy valószínűség szerint azért választották ki, mert korábban az edzőteremben megpróbált kapcsolatba kerülni a kínaiakkal, ezért szinte biztosra vették, hogy egy váratlan szituációban is barátságosan fog viselkedni.

Pár nappal később Cowan lepte meg egy ajándék pólóval a kínai világbajnokot, mire az amerikai riporterek azonnal nekiszegezték a kérdést, hogy szeretne-e a közeljövőben Kínában játszani. „Természetesen” – felelte némi hezitálás után. A Kínai Kommunista Párt kapva kapott a lehetőségen, és Japánból egyenesen Pekingbe hívták meg az amerikai asztaliteniszezőket, edzőket és a velük tartó néhány újságírót.

Több mint húsz év után ez volt az első alkalom, hogy hivatalos amerikai delegáció kínai földön járt.

A történelmi látogatásról a magyar sajtó is beszámolt, a Magyar Hírlap az április 14-i számában azt írta, „a pekingi sportcsarnok falain ilyen jelmondatok voltak olvashatók: »Éljen a világ népeinek nagy egysége!; Köszöntjük az Egyesült Államok asztalitenisz-csapatát!«️ Eltűnt viszont a »Le az amerikai imperializmussal és láncos kutyáival!«️ feliratú szöveg. Nyugati hírügynökségek szerint a nézők kedvence pillanatok alatt Glenn Cowan lett, aki vörös szalagot font vállig érő hajába, és a meccs kezdete előtt akrobatamutatványokkal szórakoztatta a közönséget. A sporttalálkozó végén a kínai és az amerikai játékosok kéz a kézben vonultak le a porondról a nézők szűnni nem akaró tapsa közepette. Az eseményeket kínai és amerikai tv-társaságok is megörökítették.”

Ez a látogatás teremtette meg a lehetőségét, hogy Nixon elnök tanácsadója és későbbi külügyminisztere, Henry Kissinger elkezdje megszervezni az amerikai elnök kínai útját. Az Egyesült Államok és Kína közötti csúcstalálkozó végül 1972. február 28-án jött létre Sanghajban, fél évvel azt követően, hogy az amerikaiak több kereskedelmi embargót is feloldottak Kínával szemben. Egy évvel a pingpongdiplomácia kezdete után az amerikaiak is viszonozták a meghívást, és vendégül látták a kínai csapatot.

Ezekkel a pillanatokkal Montagu álma teljesült, a pingpong egy olyan diplomáciai eszközzé vált, amely képes volt megváltoztatni a hidegháború menetét, és enyhülést hozott a két ország kapcsolatában. Glenn Cowanből később sem lett korszakos játékos, fiatalon, 52 éves korában hunyt el 2004-ben. Csuang Cö-tung Mao halála után ismét kegyvesztett lett, börtönbe került, ahonnan 1980-ban szabadult, ezután edzőként dolgozhatott. 2013-ban, 72 éves korában halt meg.