2020. november 15. – 10:12
Amerikában azóta nem csituló vita zajlik az egykori rabszolgák leszármazottainak kárpótlása körül, hogy 1865-ben a polgárháború vége felé az unionisták nyugati seregeit irányító William Sherman kijelentette, a felszabadított családoknak legfeljebb 40 hold földet kell adni a megszerzett földekből. Ebből azóta sem lett semmi, a kompenzáció kérdése örökzöld téma maradt az Egyesült Államokban, az egykori gyarmatosító országok pedig szintén a mai napig küzdenek az általuk egykor elnyomott népek múltjával. Ennek egyik legjobb példája a francia gyarmatosítók Haitival szembeni arcátlansága, ők ugyanis a 19. század elején
egy visszautasíthatatlan ajánlattal elintézték, hogy ahelyett, hogy ők fizetnének kárpótlást az általuk elkövetett sérelmekért, Haiti fizesse meg sokszorosan a rabszolgatartók elúszó bevételeit.
Függetlenségi törekvések
Haitit a 17. században hajtották rabigába a franciák, a 18. század végére azonban a rabszolgák fellázadtak, 1804-ben pedig kikiáltották a függetlenségüket. Az átállás nem ment zökkenőmentesen, két évvel később két részre szakadt az újonnan létrejött ország: délen Alexandre Pétion, északon Henry Christophe került hatalomra. A franciák nem tettek le arról, hogy visszahódítsák egykori gyarmatukat, a belső rivalizálás pedig kapóra jött XVIII. Lajos francia királynak, aki 1814-ben embereket küldött Haitira, hogy megtudja, mennyi esélye van annak, hogy valamelyik új vezető feladja az országát.
Christophe, aki 1811-ben királlyá koronáztatta magát, egyértelműen elzárkózott ettől, miután kiderült, hogy a franciák gond nélkül visszaállítanák a rabszolgaságot. A király kabinetjének egyik prominens tagja, a mulatt De Vastey báró kijelentette, hogy a függetlenségüket a bajonettjeik hegyével fogják megvédeni. Így egyértelmű volt, hogy háború nélkül az északiakkal nem lesz megegyezés. Pétion azonban hajlott a tárgyalásra, ő ugyanis reménykedett abban, hogy Haiti kivásárolhatja a függetlenségét a franciáktól. A déli vezető Napóleon korábbi üzletére alapozta a reményeit: a legendás hadvezér tíz évvel azelőtt 15 millió frankért adta át Lousianát az amerikaiaknak, és ennek mentén ugyanennyi pénzt ajánlott a császárnak Haitiért.
Az elképzelés nem volt rossz, XVIII. Lajosnak azonban esze ágában sem volt megegyezni az általa szökött rabszolgáknak titulált néppel, így kategorikusan visszautasította az ajánlatot. Pétion nem sokkal később meghalt, és bár utódja, Jean-Pierre Boyer nem adta fel a tárgyalások gondolatát, nem jutottak egyről a kettőre. Christophe közben határozottan ellenzett minden törekvést, ami az egykori gyarmatosítók kártalanításával járt volna, és ehhez haláláig makacsul ragaszkodott. 1820 októberében viszont ez az akadály is elhárult Boyer elől, aki újraegyesítette az országot. 1824-ben a protektorátussá válásra tett kísérletei kudarcba fulladtak az időközben trónra került X. Károly francia királynál, de az uralkodó egy évvel később meggondolta magát, és nagylelkűen felajánlotta, hogy
ha Haiti fedezi a rabszolgatartók kieső bevételeit, és 150 millió frankot, vagyis tíz Louisianányi összeget fizet a franciáknak, hajlandó lesz elismerni az ország függetlenségét.
Fordított logika
Ez természetesen teljes képtelenség volt, és egy sima diplomáciai találkozón valószínűleg senki nem is ment volna bele, ám az üzenetet szállító De Mackau báró tizennégy csatahajóval érkezett, finoman jelezve, hogy Haitinak nem igazán van más választása. Az egyértelmű zsarolás miatt Boyer 1825. július 11-én aláírta a szerződést, mely szerint országa öt részletben 150 millió frankot fizet a franciáknak kárpótlásul az elvesztett rabszolgákért. Ez durván a tízszerese volt az ország teljes éves költségvetésének, amivel X. Károly is pontosan tisztában volt. A világsajtó is egyetértett abban, hogy abszurd összegről van szó, de ez nem mentette meg Haitit attól, hogy már az első részletre 30 millió frankos kölcsönt vegyen fel francia bankoktól, aztán rövidesen bejelentse, hogy képtelen fizetni.
I. Lajos Fülöp, az új francia király persze nem hatódott meg ettől, és 1838-ban egy újabb, hadihajókkal megtámogatott diplomáciai küldöttség jelezte Haitinak, hogy a franciák továbbra is várják a pénzüket. Az ennek nyomán megszületett, általuk cinikusan baráti megállapodásnak hívott egyezségben nagylelkűen 60 millió frankra csökkentették a hátralévő kárpótlás mértékét, ám Haitinek ismét kölcsönt kellett felvennie, hogy fizetni tudjon. A gyarmatosítók szerint ez csak a töredéke volt az elvesztett tulajdonaik árának, beleértve ebbe a rabszolgákat is,
valójában azonban a 90 milliós összeg még Franciaország éves költségvetésénél is ötször nagyobb volt.
Az egész történetnek persze a Haitin élők itták meg a levét. Boyer csak rendkívül kemény adókkal tudta garantálni a kölcsön visszafizetését, és a korábban elindított projektek – például a Christophe által elkezdett oktatási rendszer kiépítése – is parkolópályára kerültek emiatt. Későbbi kutatások alapján egyébként nem csak az oktatás, hanem az egészségügy is az általános infrastruktúra is alaposan megszenvedte a hitelek visszafizetését, amiket végül 1947-re sikerült maradéktalanul törleszteni az országnak. A kamatok miatt végül több mint kétszer annyit kellett fizetniük, mint amennyit eredetileg követeltek tőlük.
Így aztán nem meglepő, hogy Franciaországban és Haitiben is a mai napig rendre előkerül a kárpótlás kérdése – pláne annak fényében, hogy ez az első és egyetlen példája annak, hogy egy korábban rabszolgasorba taszított népet ezen felül még arra is kényszerítettek, hogy kompenzálja az elnyomóit.
Thomas Piketty, a híres francia közgazdász korábban azt mondta, hazájának legalább 26 milliárd dollárt kellene fizetnie Haitinek, hogy jóvátegyék az egész történetet, az ország elnökeire viszont nem jellemző ez a hozzáállás. Amikor François Hollande 2015-ben az országba látogatott, elismerte, hogy tenni kellene valamit az ügyben, ám később, miután ráeszmélt, hogy csak olajat öntött a tűzre, rögtön visszakozott, és azt mondta, a „morális kölcsönt” akarja megfizetni az egykori gyarmatnak.
Forrás: The Conversation