Az örökbefogadás nem pótszer meddőség esetére – belépés csak meghívóval

Örökbefogadó szülő vagyok. Ezt azért szeretném bevezetésként jelezni, mert nem csupán a pálya széléről szeretnék hozzászólni egy egyre több embert érintő témához, hanem magam is végigjártam a feleségemmel együtt a felkészülés útját, számos örökbefogadó családdal szoros kapcsolatban vagyok, folyamatosan tanulok, érzékelem az örökbeadó rendszer sajátosságait – a pozitívumokat és hibákat egyaránt.

A gyermek: áldás

Bár hálás vagyok, hogy – a 2020-as járványév enyhe visszaesése ellenére – mind több befogadásra váró gyermek talál szerető otthonra, azt tapasztalom, hogy amikor szóba kerül ez a téma, gyakran alapvető félreértés kíséri az örökbefogadás lényegét. Vannak, akik úgy tekintenek rá, mintha ez amolyan végső megoldás lenne, ha nem lehet egy párnak gyermeke, és a mesterséges megtermékenyítés általi próbálkozás(ok) sem járt(ak) sikerrel. Ha nincs más, marad az adoptálás, csak gyerek legyen a háznál…

Önmagában nem látom rossznak, ha valaki az előző utat végigjárva döntött az örökbefogadás mellett, de mindenképp szeretnék rámutatni arra a veszélyre, amelyet az a téves hozzáállás rejt magában, miszerint egy párnak „jár” a gyermek.

A keresztény házasságkötés – amely valamilyen szinten azokat is érinti, akik nem tartják ugyan vallásosnak magukat, mégis volt egyházi, templomi esküvőjük – egyik fontos pillére, amikor a házasulandók vállalják, hogy elfogadják azokat a gyermekeket, amellyel megajándékozódik a házasságuk. Az összeset. És ebben a számban a nulla is benne van.

Talán keményen hangzik, de tényleg azt mondjuk ki ekkor, hogy esetleg soha nem lesz gyermekünk. Nem a gyermekért házasodunk, hanem szeretetből, amiből gyermek(ek) is származhat(nak).

A dilemma, amit fel szeretnék hangosítani: mi a gyermek, akár vér szerinti, akár nevelt, akár örökre befogadott? Juss? Lehetőség? Előny? Hátrány? Öröm? Nehézség? Kis gond? Nagy gond? Befektetés a jövőbe? Anyagi teher? Egy kicsit talán mindegyik, illetve helyzete és gyermeke válogatja, de összességében szerintem egyik sem. A gyermek elsősorban és leginkább áldás, annak minden velejárójával. Egy nem tervezhető, meglepetésekben bővelkedő kaland, kihívás, közösség, életünk legkomolyabb játéka.

Miközben él bennem a remény, hogy sokan ugyanígy gondolkodnak, sajnos úgy látom, mind a sok gyerek vállalása, mind a gyermektelenség válhat öncélú, vagy éppen céltalan velejárójává valaki életének – mindkét esetben a család-nem-tervezés sajátos eseteinek lehetünk tanúi. Milyen élete lesz annak a gyermeknek, aki a támogatásért kell csupán, vagy hogy összetartsa a szülők ingoványos talajon süppedező kapcsolatát? És ugyanígy: milyen élete lesz annak a párnak, ahol a gyermek nem fér bele, mert „még élni kell”, mert a karrier fontosabb, mert „nem engedhetem meg magamnak”, bármi is legyen a kitalált indok...

Téged ki hívott?

Amikor végigjártuk az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamot, átestünk a pszichológiai teszten, jó pár szakértői elbeszélgetéssel a hátunk mögött már csak egyetlen kapun kellett áthaladnunk a feleségemmel, hogy papírunk legyen róla: alkalmasnak találtattunk arra, hogy egyszer akár örökbe is fogadhassunk. Itt sem ígérte senki biztosra, hogy nyugdíjassá válásunk előtt valaha összepárosít a rendszer egy befogadásra váró aprósággal – a titkos örökbefogadás útját járjuk, erre még kitérek később –, de az esély ajtajában álltunk. Itt azonban egy gordiuszi csomót voltunk kénytelenek átvágni. A „miért” kérdésre ugyanis azt feleltük mindketten, előre össze nem beszélve, hogy „szeretetből”. A gyámügyi munkatárs értetlenkedve nézett ránk, hogy érti ő, de valamit mégis írnia kell abba a mezőbe. Mondtuk, írja azt, hogy „szeretetből”, mert ez az igazság. De azt nem lehet. Végül megtaláltuk az áthidaló megoldást, de el is szomorodtunk. A valós indok nem érdekelte a rendszert, csak minden le legyen papírozva, a többi majd kialakul valahogy.

Mi a feleségemmel azért döntöttünk az örökbefogadás mellett, mert amikor elkezdtünk ennek lehetőségéről beszélgetni egymással, a sok kérdés felmerülése mellett béke és nyugalom költözött a szívünkbe. Elindultunk az úton, érdeklődve, kíváncsian nyitogattuk az újabb kérdőjelek mögött rejtőző válaszféleségek felé vezető ablakokat, mindeközben egyre inkább meggyőződésünkké vált: ezek mi vagyunk. A titkos örökbefogadás mellett is azért döntöttünk, mert megismerve és megértve a másik út –a nyílt örökbefogadás – adottságait, egyértelmű lett előttünk, hogy az egy kicsit másik hivatás, nem nekünk lett kitalálva. Ugyanígy együtt küzdöttük végig azt a listát, amely alapján eldőlt, hogy a befogadásra váró gyermekek tömegéből melyik az a halmaz, amelynek tagjai szóba jöhetnek esetünkben. És ez volt talán az egyik legkeményebb önismereti gyakorlat az egész folyamat során. Képzeld el, hogy egy ismeretlen gyermek áll előtted! Ha cigány származású, jöhet? Ha igen, miért? Ha nem, miért? Ha szellemileg sérült, jöhet? Ha testi fogyatékossága van, jöhet? És milyen mértékű és jellegű fogyatékosság fér bele, ha egyáltalán? És az miért fér bele? Nem tudom, más pár hogy volt vele, de mi beleizzadtunk.

Végül egy nagyon aranyos, akkor 2 éves, cigány származású kisfiúval ismertettek össze bennünket. Az is meglepetés lehet talán, hogy titkos örökbefogadás esetén nem a szülők „válogatnak”, merthogy a gyermekvédelem a gyermeknek keres szerető családot, nem a családnak gyermeket. Ma azt érezzük, hogy szó szerint áldott állapotban van a családunk, kitalálni sem lehetett volna jobb ajándékot egymás számára, mint amik vagyunk. Sokan meg is lepődnek, ha kiderül az örökbefogadás ténye, szinte hihetetlennek tartják, sőt, néhányan azt hiszik, viccelünk. A két gyermekünk markánsan eltérő hajszíne feltűnik ugyan sokaknak, de még így sem logikus, hogy miért fogadtunk volna örökbe bárkit. Hiszen van már „sajátunk”. Nekik is elmondjuk: szeretetből.

Mert erre éreztünk meghívást.

Ez ugyanis a kulcsa meggyőződésem szerint az örökbefogadásnak: van-e meghívód erre a különleges utazásra? Ha nincs, csupán valamiféle hősiességből, esetleg hiányérzet pótlásának szándékával terveznél elindulni, arra bátorítalak, hogy ne menj tovább! Neked sem lesz jó, a gyermeknek sem. El is mondom, miért.

Jogosítvány nélkül felelőtlenség volánhoz ülni

Megdöbbenve értesültem róla, hogy a kormányzat azt tervezi: feltételessé teszi az addig hosszú ideje kötelező örökbefogadói tanfolyam elvégzését a jelentkezőknek, olyasmire hivatkozva, hogy ezáltal lerövidülhet a várakozási idő. Miután néhány szakembernél tájékozódtam, hamar kiderült, hogy nem az én készülékemben van a hiba: értetlenül álltak a hosszú ideje ezen a területen dolgozók a szándék előtt, még tiltakozó akció is indult . Hiába állt azonban a kötelező tanfolyam mellé Grecsó Krisztián, Röhrig Géza és más hírességek: a politikusok nem hallgattak sem a szakma, sem a tapasztalt örökbefogadók vészjelzésére.

Hogy érthető legyen, mi ezzel a lazítással a gond, próbáljuk elképzelni, hogy „a mobilitás folyamatának felgyorsítása érdekében” eltörölnék a kötelező járművezetői tanfolyamot és vizsgát. Politikusi észjárással nyilván mindenki, aki autóba ül, netán kamiont, buszt tervez vezetni, csak el tudja dönteni, hogy szüksége van-e tanfolyamra...

Óriási felelőtlenség volt ez a döntés, ám az okozott probléma szakadéka nem áthidalhatatlan: a felelősség az örökbefogadni szándékozók vállára került. Ha bárki úgy érzi, hogy talán ez az ő útja, jól teszi, ha ad egy kis időt magának – meghallgatva a benső hangot, vajon békés választ ad-e a felvetésre –, majd igenis részt vesz a jelenleg épp nem kötelező tanfolyamon, ahol sokat tapasztalt, hozzáértő szakemberek segítenek még mélyebben feltárni, vajon tényleg erre az útra hívja-e az illetőt, az illető párt az élet.

Azért szükséges ezt a választ alaposan, sokrétűen átelmélkedni, mert még a vér szerinti gyermekünk esetében is millió kihívás, küzdelem, tennivaló tornyosul előttünk szülőként. Örökbefogadás esetén bizonyos szempontból akár meg is duplázódnak ezek a feladatok: ott van ugyanis egy gyermek, aki lelki sebekkel, kötődési nehézségekkel, ismeretlen közegből, mindenképpen létező hátrányokkal érkezik hozzánk. Még újszülött esetén is érvényes ez, hiszen a meghatározó magzati időszakban semmilyen befolyása nem volt a leendő befogadó szülőknek gyermekük fejlődésére, ő is elszakad, róla is lemond valaki. És vajon hogyan fogja fogadni az érkezőt a rokonság (esetünkben vér szerinti gyermekünk volt az elsődleges tényező ennek megfontolásában)? Mikor mondjuk el neki, hogy volt egy tőlünk független korábbi életszakasza, hogy vér szerint nem tőlünk származik? Ebben a dilemmánkban például hasznos támpontokkal segített az a bizonyos tanfolyam.

A katolikus egyház társadalmi tanítása is segítheti annak eldöntését, felismerését, vajon a mi utunk-e az örökbefogadás. Ráadásul épp most zajlik az a Ferenc pápa által meghirdetett különleges családév, aminek ugyanaz a kiinduló pontja, mint Gundel Takács Gábor Telexen megjelent cikkének: beszéljünk róla, mi a család, miért van rá szükségünk, mit ad nekünk, mit kaphatunk ettől az intézménytől. És amíg a világban és a történelemben egymástól jelentősen eltérő, emiatt némelyeket akár el is bizonytalanító válaszokat adtak és adnak vallások, szervezetek, egyének, a katolikus egyház közismert szempontokkal vesz részt ebben a párbeszédben (erről például itt lehet részeletesebben tájékozódni).

Magáról az örökbefogadásról így ír Ferenc pápa az Amoris laetitia kezdetű, a családban megélt szereteről szóló apostoli buzdításában, amelyet 2021 márciusa és 2022 júniusa között különösen is a társadalom figyelmébe ajánl a katolikus egyház: „Az örökbefogadás és nevelőszülőség választása a hitvesi kapcsolat különleges termékenységét fejezi ki, túl azokon az eseteken, amikor meddőség nyomja rá fájdalmas bélyegét a házasságra. A helyesen felfogott örökbefogadás és nevelőszülőség (…) segít felismerni, hogy a gyermekek, akár vér szerintiek, akár örökbefogadottak, mások, mint mi. Befogadni, szeretni, gondoskodni kell róluk, nem elég a világra hozni őket. A gyermek elsődleges érdekének kellene mindig inspirálnia az örökbefogadásról és nevelőszülőségről meghozandó döntéseket.”

Az örökbefogadás tehát keresztényi szempontból – amint fentebb leírtam, az állami gyermekvédelmi rendszerrel egyetértésben – gyermekfókuszú. A szülőknek is üzen ugyanakkor Ferenc pápa, még magyarul feliratozott videó formájában is:

„Örökbe fogadni azt jelenti, hogy családot adunk valakinek, akinek nincs családja. És ez a szeretet cselekedete, amellyel egy férfi és egy nő Isten szeretetének közvetítőivé válnak.”

Ha összességében béke van bennünk, mert meggyőződésünk, hogy örökbefogadásra hív az élet, induljunk el bátran! Akad majd bőven bizonytalanság az úton, nem írja fel senki az égre, mi a következő helyes lépés, de épp ez a szép a szülői létben – és onnantól, hogy lezárul az örökbefogadás folyamata, már tényleg a szülei vagyunk örökbefogadott gyermekünknek. Attól kezdve közös a jelenünk, egy család vagyunk, és bár a múltat nem tudjuk megváltoztatni, a jövőnket közösen írjuk.

Ez a cikk a Telex és a Szemlélek magazin együttműködésének keretében készült. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára!