Nők és kereszténység: Krisztusban testvérek, egyházban szolgálók

2021. november 27. – 23:01

Nők és kereszténység: Krisztusban testvérek, egyházban szolgálók
Fotó: María Juárez / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

A nők és az egyház viszonya azon ellentmondás mentén ragadható meg leginkább, ami Jézus hozzájuk való viszonyulását jellemzi és ami a nők elnyomására, legalábbis kihasználására alapozó egyházi hagyomány és egyházszerkezet között feszül.

Mit keres az egyház a háztartásban és a hálószobában?

A kereszténység és magánélet kapcsolatáról indít publicisztikasorozatot a Szemlélek magazin a Telexen.

A Szemlélek szerzői arra vállalkoznak, hogy a sorozatban feltárják a család, a szexualitás, az örökbefogadás és a kereszténység összekapcsolódásának legkülönfélébb aspektusait. Itt találja az első cikket, amiben Gundel Takács Gábor arról ír, mennyire nem egyértelmű szerinte az, mit jelent a család.

Jézus szándéka, gesztusai, nőkhöz való viszonyulása, a nekik szánt szerepekkel kapcsolatos megnyilvánulásai egy mai embernek, több mint kétezer évvel később talán már elképzelhetetlenül patriarchális világban rendkívül merészek, olykor megbotránkoztatóak lehettek. Ott van a „bűnös nő”, aki megmosta Jézus lábát; a nő, akit nem engedett megkövezni; a vérfolyásos asszony, akit meggyógyított és még sorolhatnánk. Nők voltak, akik a kereszt lábánál a végsőkig csendes gyászukban kitartottak mellette és nők voltak feltámadásának első szemtanúi is – ők találták meg az üres sírt és hírt vittek róla. Végül, de nem utolsó sorban Jézus anyja is egy nő volt. Jézus a nők egyenjogúságát hirdette meg, nemcsak szélesebb tanítványi körének kiválasztásakor (Mária és Márta története Jézus női szerepekről alkotott elképzelésének egyik klasszikus és szép példája).

Ezek éppen azt támasztják alá, hogy Jézust tényleg csak az emberek érdekelték, a hitük – vagy kevésbé vallásos kifejezéssel élve: milyenségük – , nem a nemük, vagy a társadalmi státuszuk. Egy olyan világban, ahol a nők el sem hagyták otthonukat, Jézus pedig alapvetően vándortanító volt, gyakorlati okból sem alapozhatott rájuk elsődleges munkatársként. De ezt ugyanúgy a kor sajátosságaként könyvelhetjük el, mint a rabszolgatartást. Jézust szélesebb tanítványi körében kezdettől fogva kísérték nők, útjának egy-egy állomásán mindig vendégül látták, szolgáltak nők körülötte.

Egy olyan korban, amikor a közélet minden területét férfiak irányították és jegyezték le, egyáltalán nem lenne indokolt, hogy nők ilyen markánsan jelen legyenek a történetben, mégis nagyon sok erős női karaktert, ennyi szép történetet őriznek egy férfiak által uralt korból a férfiak által lejegyzett evangéliumok. Jelentősége van tehát annak, hogy ennyi írásos nyoma maradt fenn annak, ahogy Jézus a nőkhöz viszonyult, ahogy beszélt hozzájuk, amilyen szerepet szánt nekik, és hogy egyáltalán nyilvánosan közösséget vállalt velük. Ennek akkor és ott, a személyes találkozások alkalmával még nagyobb jelentősége lehetett, de a női szempontról, női történetmesélésről – Jézus korának említett sajátosságai okán – sajnos le kell mondanunk. Tehát

Jézusnak nem lehetett akarata és szándéka ellen való (sőt), hogy a nőknek szerepük legyen az ige értő hallgatásában és a hit terjesztésében.

Ha azonban kereszténység alatt nem a Krisztus-követés több évezredes csendes hagyományát tekintjük), hanem az intézményesült vallást, akkor sokkal szomorúbb képet kapunk.

Az intézményesült kereszténység több évszázados hagyománya inkább a nők elnyomását erősítette, semmint felemelésüket, és ma is a női erőforrások kihasználására alapoz sok szempontból, pontosan kijelölve a hitélet területeit férfiak és nők között, még ha már nem is annyira látható formában, mint korábban a férfiak és nők számára külön templompadok kijelölése során.

Az egyházi valóság – ha tudatosan ma már nem is, de szokásaiban jól kivehetően – feudális tulajdonjogra épülő rendszerre hajaz, amiben a nő nem önmagáért, hanem reprodukciós képességéért és a közösség működése szempontjából elengedhetetlen szolgálataiért – étkezések, sütemények biztosítása, gyerekek oktatása és felügyelete, éneklés, gyerekműsorok és más egyházi szolgáltatások szempontjából – fontos, illetve hátteret, státuszt, szabadidőt biztosít. Csodálatos dolog, ha ebben valaki meg tudja találni magát és erőforrást jelent számára a gondoskodás, az otthon, a közösség építése és szépítése ilyenformán. Ez a jelenség és helyzet nem azokat írja le, akik mindezt az értékes szolgálatot a gyülekezeti élet és az egyházak működése mögé teszik. Hanem azokat, akik természetesnek veszik, nem becsülik meg és más területen nem engedik előrébb a nőket.

Megnyilvánul ez a terhes örökség a tevékenységekben, a vezetésben betöltött szerepekben – hiszen amíg a gyülekezeti tagok nagyobb része nő, és protestáns egyházaknál nem ritka az az évfolyam, amelyikben ma már több lány jár a teológiákra, mint fiú, a lelkészi karban is egyre növekszik az arányuk, az egyházvezetés és a döntéshozói testületek alapvetően férfiakból állnak.

Ahol vannak nők vezető pozícióban – bármelyik egyházat is tekintsük –, az főleg az oktatás és a szociális munka (vagyis a diakónia) területe.

Betegeket ápolnak, időseket gondoznak, gyerekeket tanítanak, árvaházakat és anyaóvókat vezetnek, fogyatékkal élő gyerekeket gondoznak és hajléktalanokat látnak el. Ezeken a területeken valóban felülreprezentáltak a nők, de ez inkább az adott területek elnőiesedésének következtében van így, hiszen ezekben a szakmákban halászni kell a férfiakat (és ha meg is jelenik egy-kettő, egész biztosan vezetői pozícióig fogja vinni).

Mindezt megmutatja a még hazánkban is legfelvilágosultabb keresztény felekezetnek tartott evangélikus egyház statisztikája is: a lelkészi karban 325 főből 206 férfi (63,38%), 119 nő (36,62%), középvezetői szinten, vagyis az esperesek körében a 17 főből kettő nő, a püspöki kar 3 tagjából 3 férfi. A legfontosabb döntéshozói testületekben pedig így alakul a nemek aránya: a 77 tagú zsinatból 61 férfi (79,22%) és 16 nő (20,78%), a 13 fős országos presbitérium kizárólag férfiakból áll. Az intézményvezetésben látható a nemek arányának elmozdulása egyedül, olyan területeken, ahol alapvetően – és szinte kizárólag – nők dolgoznak: az evangélikus egyház intézményvezetőinek 41,54 százaléka férfi és 58,46 százaléka nő.

A református egyház százfős zsinatában (a zsinat hivatalos honlapjának aktuális névsora szerint) 4 nő ül, az esperesi és a püspöki karban egy nő sincs. Messze vagyunk tehát attól, hogy magyar püspöknővel készíthessünk interjút.

A katolikus papok esetében a nemek arányának kérdése nyilván fel sem merülhet (bár vannak mozgalmak, melyek szembe menve a katolikus egyház tanításával nemcsak hogy küzdenek a nők pappá szenteléséért, de – felvállalva az egyházból való kiközösítés következményét – el is kezdték annak gyakorlatát). Ugyanakkor a protestáns egyházakhoz hasonlóan komoly szociális és diakóniai munkát végeznek, vezetnek intézményeket, felelnek nagyon sok ember munkájáért és életéért, a jövő nemzedékének neveléséért katolikus nők, szerzetes nővérek is. Ha valamilyen irányba elmozdulás látható, az a női diakonátus lehetőségének tárgyalása (a diakónus egyházi szolgálatot teljesítő személy, hierarchiában a papság alatt helyezkedik el – az állandó diakónusok házasodhatnak).

Összességében elmondható tehát, hogy hiába emelt szót Ferenc pápa a nők kizsákmányolása ellen és nevezett ki női vezetőket (elsőként Francesca Di Giovannit Vatikán külügyminiszter-helyettesévé, így ő lett az első nő Vatikánban, aki vezető pozíciót kapott; nemrég pedig Raffaella Petrini ferences szerzetesnővér lett Vatikán Város Főkormányzóságának főtitkára lett), a katolikus egyházban is leginkább szociális és oktatási területen tevékenykedő nők és nővérek tudnak vezetői pozícióig emelkedni. Ennek a helyzetnek egyébként az a – feminista szempontól is érdekes – sajátossága, hogy

nem egyszer előfordul, hogy 70-80 éves nők vezetnek több tucat munkatárssal és több száz ellátottal operáló intézményeket, ami a világi berendezkedésben elképzelhetetlen lenne.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy nem egyszer tapasztalják az érintettek női szerepeket, női lelkészek, papok, vallási vezetők helyzetét körüljáró cikkek utáni reakciókban, valamint nyilvános vitákban, hogy így vagy úgy összemossák a nők helyzetét az LMBTQ közösség még számkivetettebb helyzetével. Az utóbbiakról szóló intenzív ellenállás diskurzusában azonban mintha az előbbiek teljesen láthatatlanná válnának: nem beszélünk bántalmazott, szegény, abortuszon átesett, szülés utáni depresszióval küzdő nőkről és az őket megbélyegzőkről, a hosszútűrésre és otthoni gondoskodásra száműzött nők helyzetéről. Nem látjuk őket mint egyház, és nem csak a perifériára szorult nők hangja gyenge, de a fenti számok azt mutatják, hogy messze vannak az asszertív, jó érdekérvényesítő képességgel rendelkező, szakképzett, megfizetett és megbecsült nők a döntéshozói pozíciótól minden hazai történelmi egyházban, nem csak a katolikusoknál.

Bár a teológiai megközelítésbeli különbségek miatt a protestáns egyházakban fel sem merül, hogy nők ne végezhetnének lelkészi szolgálatot, és helyi gyülekezetekben sok szép példát láthatunk női vezetésre vagy nemek arányát tekintve sokszínű, egymást támogató közegre, ezek a hagyománnyá szilárdult előítéletek mégis sokszor vakká tesznek bennünket az egyéni teljesítményekre, süketté a nők hangjára. Világi nyelven ezt diszkriminációnak hívják, vallási nyelven hívhatjuk Isten terve akadályozásának is, hiszen így mindaz nem tud valósággá válni, amit nőkön keresztül vinne véghez egyházában.

Az élet minden területén, beleértve a gyülekezeti életet is, érdeme és elhívása szerint kellene teret adni minden embernek, a reformált egyházak hagyománya szerint egyedül Krisztusba és az ő kegyelmébe vetett hite és elhívása alapján. Ha ezt bármi akadályozza, akkor azzal szemben teológiai és emberi jogi alapon is állást foglalhatunk. Férfi és nő teremtettségében, lényegében, méltóságában és képességeiben, Isten előtt állásában azonos és egyenlő értékű lény, amit számos igeszakasz is megerősít. Jézus bátrabban és egyenlőbben fordult a nők felé, mint a vallás, amelyik az ő földi tevékenységén (és persze: halálán és feltámadásán) alapszik.

Nemiségéből adódóan tehát sem a férfi, sem a nő nem jelent nagyobb értéket, ezért nem lehet alárendeltje egyik sem a másiknak. Ráadásul Isten minden ember számára – a föld többi élőlényétől eltérően – megbízást is adott: értelme miatt felelősséggel, feladatokkal, a döntés hatalmával ruházta fel. A nemek szerinti hátrányos megkülönböztetés tehát az evangélium szellemiségétől idegen, az egyenlőtlenség bármelyik nem kárára biztosan nem szerepel Isten tervében.

A szerző újságíró, evangélikus teológus, a Kovász közösség közösségszervezője és a Kovász blog alapító szerkesztője. Itt megjelent véleménycikke egyik történelmi egyház hivatalos álláspontját sem tükrözi.

Ez a cikk a Telex és a Szemlélek magazin együttműködésének keretében készült. Ha szívesen olvasna hasonló írásokat, kattintson a Szemlélek oldalára!

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Telex véleményét. A Telexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.

Támogasd a Telexet! Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogatom