Se kiköpni, se lenyelni – Ferenc pápa megakadt a NER torkán

A szerző katolikus hittanár, a Szemlélek magazin lapigazgatója.

Barát és ellenség, harmadik lehetőség nem létezik – nem is olyan bonyolult a Nemzeti Együttműködés Rendszere néven emlegetett koncepció lényege. Ez a rendszer napjainkra szervesen átjárja nem csupán a közélet, de a média, a gazdaság, a kultúra, a sport – ha létezik olyan, a „divatipar” – és életünk megannyi további területének ezernyi ágát és bogát. Rögtön szeretném is világossá tenni, hogy amikor a NER kerül szóba ebben a cikkben, nem a kormányra, nem is a Fidesz, avagy KDNP pártokra utalok. Ismerek ugyanis olyan személyeket, akik úgy politizálnak kormányzati színekben, hogy nem értenek egyet a NER totalitárius eszméivel. Hogy miként rendezik el az illetők magukban a nyilvánvalóan adódó ellentmondásokat, rájuk tartozik.

A libsi, akinek örülni kell

Itt van tehát a NER és itt van Ferenc pápa, adott továbbá egy szokatlan helyzet: a mindent hengerelő, a maga szempontrendszere alapján a világot jókra (együttműködők, tehát bajtársak) és gonoszokra (másként gondolkodók, tehát ellenségek) szeletelő militáns vezéreszme megbicsaklott. Miközben a bértollnokok kendőzetlen indulatossággal próbálták a vallási vezetőt az elmúlt években migránssimogatónak, demens vénembernek, libsinek, sorosbérencnek, a szabadkőműves páholyok beépített emberének címkézni, aki még arra sem méltó, hogy kereszténynek nevezzük, mégis „örömmel hallotta” ugyanezen szószólók megbízói köre az illető érkezésének hírét. Sőt, markáns – részben a nyilvánosság terepein, részben diplomáciai vonalon zajló – lobbioffenzívát indítottak azért, hogy ha már erre jár, jöjjön hozzánk hosszabb időre. Mármint az a pápa, aki migránsbarát, libsi, sorosista… Nem furcsa? Talán az, de létezik a paradoxon feloldására három indok is.

Egyrészt a NER elsősorban politikai/hatalmi érdekek mentén működik. Mióta kiderült, hogy Ferenc pápa egymást követően Magyarországra és Szlovákiába is ellátogat, ráadásul ide eredetileg csak pár órára jön, északi szomszédunknál viszont több napot tervez eltölteni, a NER célja nem elsősorban az volt, hogy elérje, akkor inkább ne is jöjjön, hanem maradjon tovább. Hozzáértők szerint azért egy kicsit arra is játszottak a megmondók, hogy a Vatikán megorroljon hazánkra egy pletyka habosítása miatt – miszerint a pápa politikai okokból nem kíván hazánk vezetőivel találkozni –, és az egyházfő esetleges távolmaradásával megint fel lehessen ülni a sorosozós kisvonatra. Ferenc pápa azonban nem ült fel a pártoskodó próbálkozásnak: Magyarországra és Szlovákiába is az eredeti meghívás mentén érkezik. Budapestre egy esemény, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséje miatt jön, ahogy arra meginvitálták, Szlovákiába pedig országlátogatásra megy, merthogy arra szólt a meghívás. Hiába igyekezett tehát a NER politikai játszmára kényszeríteni a pápát, ez a próbálkozás nem járt sikerrel.

Másrészt a NER előszeretettel próbálja önmagát a kereszténység letéteményeseként, mi több, elszánt védelmezőjeként feltüntetni. Ilyen megközelítésben többet hoz, mint visz egy olyan helyzet, amiből ügyesen kikommunikálható: még a katolikus egyházfő is hazánkba látogat, hogy elismerően rácsodálkozzon, mennyire elkötelezett hívek alkotják ezt az országot, amelynek lakosai amolyan utolsó végvárként életüket és vérüket áldozzák a kereszténység ügyéért, hős vitéz politikai vezetőkkel az élen. Ferenc pápa aligha fog rövid látogatása során konfrontatív üzeneteket megfogalmazni, hiszen egyetlen szentmisén fog beszélni, ott is bizonnyal Jézusra, egy szentségre irányulnak majd gondolatai. Ha így lesz, abból a NER igencsak jól tud majd utólag, a megmondói aktív közreműködésével kijönni.

A harmadik, mindent vivő tényező, amely felülírja az előző, nagyjából döntetlen állást: a NER lassan – és nyilván tudatos tervezés mentén – politikai termékből kezd vallási jellegű szerveződéssé formálódni. Egy ilyen rendszerben pedig a rációnak, a logikának alárendelt szerepe van a messianisztikus személlyel és a köré épülő dogmákkal szemben. Ha „odafent” örülnek, hogy jön a pápa, akkor jó nekünk. Ha prófétáink haragszanak, amiért a pápa – szerintük – nem akar találkozni vezéreinkkel, akkor haragszunk rá. Ha vezéreink boldogok, hogy „mégis” találkozik velük a pápa, akkor együtt örülünk vezéreinkkel.

Vérszegény felvezetés

Miközben személy szerint nagyon örülök, hogy ellátogat hozzánk, magyarokhoz – akik többségében nem a NER tagjai/hívei – a katolikus egyházfő, szeretnék is a családommal jelen lenni azon a bizonyos szentmisén, nehezen tudok elvonatkoztatni attól a megtörtségtől, amit a valóban keresztények, Krisztus követői számára okoz az előbb említett, vallási alapokra épülő verbális pofozógépesdi.

Eleve próbálom lelki szemeim előtt elképzelni, mi mindent ki lehetett volna hozni a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) megrendezését megelőző, 5 éven át tartó felkészülésből. Mennyi elszalasztott ziccer, mennyi fel nem hevített szív, a szervezői hiányosságokon túl mennyi politikai ármánykodás, sárdobálás, helyezkedés, amit olyan szolgai reakciótlanság övezett, amely jól példázza, mennyire független az egyházi vezetés a NER érdekszférájától.

Egyes híradások szerint legalább 30 milliárd forintba kerül ez a rendezvény, s bár nem ismerem a pontos költségvetést, ennek jó részét alighanem a magyar, esetleg uniós állampolgárok adták össze. Jól van ez így? Hűen összefoglalja sokak csalódottságát az augusztus utolsó vasárnapján egy vidéki templomban tartott szentmisén prédikáló plébános, aki próbált ugyan buzdítani a kongresszuson való részvételre, de őszintén hozzátette: a felvezetés „vérszegényre sikerült”.

Semmi bajom a maga terepén, a zenei piac világában érvényesülni igyekvő Tóth Gabival, Szikora Robival, Ákossal és a többi személlyel, de hogy épp róluk szóljanak a beharangozó hírek… Ennyi munícióból és ilyen sok idő alatt tényleg erre futotta? Az évtizedek óta hazánkban sokszínű szolgálatot végző, hiteles katolikus személyek, közösségek létét hogyan sikerült ennyire eltitkolni? Könnyű haragudni a nem egyházi kézben lévő médiumokra, amiért szinte csak a problémákról számoltak be, de azt már lassan megtanulhatnák a klerikusok is, hogy a valódi sajtó alapvetően az igazsággal, a valósággal foglalkozik, még ha sajátos érdekei, értékrendje mentén teszi is ezt. Az újságíró kivételes esetektől eltekintve abból tud főzni, ami van. A „közmédián”, pártmédián keresztül legfeljebb a NER már megtért híveit, a „neresztényeket” lehet elérni – őket pedig kár tovább buzdítani annál, amennyire a prófétáik megteszik.

Szájkereszténység kontra szívkereszténység

Vitathatatlan, hogy rendkívül nehéz egy olyan összetett valóságot, mint a magyar katolikusság ennyire tömören, néhány napban felmutatni, láthatóvá tenni. Volt viszont hozzá idő, pénz, paripa és egyéb eszköz, tehát nem vatikáni valutából („Isten fizesse meg”) kellett összehozni. És még az sem biztos, hogy nem fognak nagyszerű dolgok történni – akár még valami igazán jó is kisülhet az egészből.

Úgy viszont nehéz lesz, hogy az általam ismert, hiteles keresztény életet élő katolikusok sokasága ilyen előjáték és közbeszédbeli harciaskodás után messziről elkerüli majd a programok többségét – volt, aki felajánlotta, ha netán azokban a napokban a fővárosban járunk, beugorhatunk hozzájuk egy kávéra. Szomorú szívvel olvasom egyik Pécs környékén élő barátom közösségi médiában közzétett sóhaját, hogy összejöjjön valahogy egy busznyi ember legalább a pápai misére. Mint írja, sokan elhiszik, hogy Ferenc pápa rossz ember, visszasírják az elődjét. Honnan is olyan ismerős ez a gondolat? És mindezzel kapcsolatban miért nem tud olyan karakán lenni a hazai katolikus egyházi vezetés, ahogy például az olasz klérus számos prominens tagja felszólalt annak idején Matteo Salvini vallást és politikát összemosni próbáló ténykedése ellen?

Aki nem tartozik a neresztény vallás hívei közé, nyilván jól látja, hogy a NER a szájkereszténység útján jár – ott van például a kendőzetlen barátság Kína, Oroszország, Azerbajdzsán politikai vezetésével, a Fudan-ügy, élő trezor funkcióját betöltő személyek nem túl csodálatos vagyonszaporodása, szünet nélküli acsarkodás, módszeres karaktergyilkolászás a NER felületein, luxusjacht, luxusrepülő, hogy csak néhány példát említsek... Jézus szavaival élve ez maga a megtestesült képmutatás, amit leginkább a farizeusok gyakoroltak maguk előtt kürtöltetve, hosszúra engedett imaszíjjal, ám eközben mindennél fontosabb volt számukra saját kiemelt pozíciójuk bebiztosítása. Ők voltak azok, akiket felettébb zavart a valódi kereszténység, érthetően, hiszen a Názáretinek nem sok hízelgő szava volt hozzájuk – viperák fajzata, fehérre meszelt sírok –, míg a tévelygőkkel, keresőkkel, szegényekkel, a kor bűnöseivel, a vámosokkal, utcanőkkel, leprásokkal kifejezetten közvetlen kapcsolatot ápolt.

Ez a NER legfőbb baja Ferenc pápával: túlságosan Krisztus-féle ember, túlzottan hasonlít a viselkedése a kereszténység tanításához. Odahajol azokhoz, akiktől mások elfordulnak, nem keresi, sőt, kerüli a pompát, határozottan felszólal az igazságtalanság, hamisság ellen. Annyiban igenis emberi, hogy esendő, de képes tanulni a botlásaiból, így például a migrációval kapcsolatos, korábban akár jogos kritikával illethető megszólalásaiban is pozitív fejlődést tapasztalhatunk.

Az pedig a NEK legfőbb baja, hogy most, pár nappal a kezdés előtt sem világos, mi a célja, kikhez szól, mit üzen. Léteznek persze erre a célra kitalált kommunikációs panelek, írott szavak, de az emberek, katolikusok és „kívülállók” a szívükben érzik, hogy kell-e nekik ez az egész celebesített fesztiválosdi, vagy sem.

Csodára várva

Ferenc pápa személyisége, elkötelezett hitélete, határozott iránymutatása válaszút elé állít. Nem lehet két úrnak szolgálni: nem lehet hosszú távon egyszerre védeni és támadni a keresztényeket. A kereszténységet ráadásul azzal lehet éltetni, „megóvni”, ha megéljük. A politikának ebben a tekintetben morális szempontból mindenképp hasznos lenne leszállnia a kereszténykedés képzelt lováról, egyszerűen csak jól kellene tennie a dolgát. Az a sok feszültség, ami a NER és Ferenc pápa kapcsolata körül sűrűsödik, abból fakad, hogy a politikai érdekek alkalmasint nehezen egyeztethetőek össze a keresztény értékekkel. Ez egy adottság, kár lenne úgy tenni, mintha nem így lenne. Az a nagyon egyszerű – Fabiny Tamás evangélikus püspök által is hangoztatott – képlet oldaná fel a sokunk által érzékelt ellentmondást, ha a papok politizálás helyett prédikálnának, a politikusok pedig prédikálás helyett politizálnának.

Nincsenek túlzott elvárásaim Ferenc pápa budapesti látogatása kapcsán – ő talán nem is akkora motivátor, mint II. János Pál volt, aki azzal is lelkesíteni tudott milliókat, ahogy a karfát ütögette egy zeneszám alatt, vagy megeresztett egy huncut mosolyt a neki integetők felé. De ahogy végigtekintek képzeletben a dél-amerikai származású egyházfő eddigi aktivitásán, meggondolatlanság lenne részemről nem nyitva hagyni a lehetőségét valamilyen kedves meglepetésnek. Még az is lehet, hogy az a pár perc, amit személyesen eltölt hazánk politikai vezetőivel, az a pár óra, amíg Magyarországon tartózkodik, az pár szó, amit esetleg magyarul mond nekünk, sokak szívét megváltoztathatja. Akár azokét is, akik ma még a NER bűvkörében élik az életüket.

Persze, tudom, mindez csoda lenne. De hát milyen keresztény az, aki nem hisz a csodákban?

Ha szívesen olvasnál hasonló írásokat, kattints a Szemlélek oldalára!