Jó ideje próbálom meggyőzni a laptopot, hogy nem vagyok robot. Egyelőre annak hisz, márpedig robotot nem enged az emailfiókom közelébe. Képtelen a nagyvonalúságra, hogy mondjuk elfordul egy pillanatra – „Lehet, hogy robot vagy, basszus, de tudod, mit? Csináld, emailezgess, nem nézek oda!” –, nekem meg nincs eszközöm rá, hogy a tudtára hozzam, mekkora bajban vagyok, mennyire fontos lenne, hogy hozzáférjek a leveleimhez; van köztük egy fizetési felszólítás tizenkét jegyű referenciaszámmal, azt a számsort kéne kinyernem és ráírnom a banki utalásra. Egyébként nem rosszindulatú a gép, bízik bennem, máskülönben nem kínálna fel újabb és újabb lehetőséget a bizonyításra, tulajdonképpen drukkol, hogy ne legyek robot. Tudna könyörtelenebb is lenni, ha akarna: mindjárt az első kör után lezárhatná a kérdést – „Még hogy ön nem robot? Hahaha. Hát kurvára az! És még hazudik is?! A tetves robotja!” –, kidobhatna indulatból, szórakozzak mással, nem ér rá efféle hülye játékokra; aki most robot, öt perc múlva is robot; aki robotnak születik, robotként hal meg, satöbbi. Leszid, lefagy, letilt. Ha ilyesfélére vetemedne, kulloghatnék le megint a földszintre segítséget kérni a kettes ajtó mögött élő fiatal, jámbor informatikushallgató sráctól, bár nem szívesen zargatnám, már eddig is kellemetlenül sok szívességet kértem tőle: míg az új routerünk bemelegedett (ami nagyjából fél évig tartott), sűrűn rakoncátlankodott, akadozott, kihagyott, magától kikapcsolt, folyton állítani kellett rajta valamit, és hát saját próbálkozásaim enyhén szólva sosem végződtek dicsőségesen – megjegyzem, kétszer egymásután sosem volt ugyanaz a baja –, csak ostobán néztem, forgattam a szerkentyűt, aztán lementem a sráchoz, újra és újra, háromhetente biztosan; a srác minden alkalommal kefirbe mártogatott müzliszelettel fogadott, nem úgy értve, hogy ezzel kínált, hanem ő mártogatott, ő evett, és mivel ez kétkezes művelet, könyökkel nyitotta és csukta az ajtót, bravúrosan, rutinnal.
Na még egyszer.
„Nem vagyok robot.”
Beikszelem, jön a zöld pipa, eddig el szoktunk jutni, itt még picit hisz, de azért osztja a feladatot: „Jelölje ki az összes olyan négyzetet, amelyen motorkerékpár látható. Ha egyet se lát, kattintson a Kihagyás gombra.”
Hárommal ezelőtt hidakat kellett látnom, megbuktam. Utána jelzőlámpákat, megbuktam. Utólag rájöttem, az egyik jelzőlámpa oszlopának külső pereme, annak legkülső rétege, amit valószínűleg utólag kentek fel rá (nyilván nekiment egy autó, elgörbült a vas, kiegyenesítették, lekenték, több festékkel a kelleténél), szóval így lekent állapotban átlóghatott az oszlopszél a szomszédos négyzetbe; esküszöm, megfordult a fejemben, hogy arra a mezőre is rákattintsak, néztem sokáig, néztem, mérlegeltem, végül nem kattintottam rá. Az olvasószemüvegem a hálószobában volt, az éjjeliszekrényen, megtehettem volna, hogy átmegyek érte, de lusta voltam, nem mentem. Beküldtem a megoldásomat. Kockáztattam: nem jött be. Furcsamód az se jutott eszembe, hogy belenagyítsak a képbe, amely lehetőségre a családom hívta fel a figyelmem, miután kétségbeesett felkiáltásomra – „Megint robot vagyok, bazmeg!” – berontottak a dolgozószobámba. Libasorba rendeződtek mögöttem életkor szerinti csökkenő sorrendben, majd egyenként megsimogatták a fejemet. Mindannyiuk simításában éreztem az üzenetet: „Dehogy vagy robot, papa, tudjuk, hogy nem vagy az!” És bár a vigasztalás, az együttérzés, a figyelem, a lágyság jólesett, nem kerültem közelebb a tizenkét jegyű referenciaszámhoz.
Nézem az új ábrákat. Motorkerékpárokat kell látnom. Két négyzetben ott van, azokat kapásból kiszúrom, mégsem kattintok azonnal. Már az sem biztos, ami biztos: idáig jutottunk. Nem hiszek magamban. Idegesen csettintgetek az ujjaimmal, mint a hipnotizőr, aki a felgyülemlett elektromosságot adja le.
Az élet zaja közben elhalkult: a gyerekek a szobájukba vonultak, az ajtót behajtották maguk mögött, gondolom, leültek házi feladatot írni, legalábbis ez lehet a szöveg, persze nem írják, rám gondolnak, az apjukra, beszélgetnek is rólam, suttogva tanakodnak, milyen mértékben ment el a papa esze, teljesen vagy részlegesen, merthogy elment, ebben egyetértenek; találgatnak, mi van, ha visszafordíthatatlan az iránya annak a dolognak, ami a papa agyában útnak indult, és ha az, visszafordíthatatlan, akkor vajon elválnak-e az anyuval. A feleségem abbahagyja a konyhai munkálatokat, rájön, hogy később is pakolászhat, leül a nappaliban a kanapéra, előveszi a telefonját, játszik egy menet BlockDokut, profi játékos, pillanatok alatt komplett sorokat rak ki, máskor ezekért bónuszpontokkal és üdvözlődallammal jutalmazza a program, most csak pontokat kap, dallam nincs, levette a hangerőt a feleségem, attól tart, hogy a legkisebb nesz is kibillentene engem a megfeszült, koncentrációs állapotból.
Hogy éppen ki mit csinál, arra a kinti fojtó csendből következtetek, tudniillik máskor mindig nagy a lárma nálunk, de most, most csend van... igaz, nem sokáig: fémes zúgást kezdek hallani, nem kintről jön, bennem szólal meg, a koponyaüregemben képződik, aztán hullámozni kezd odabent; nemegyszer hallottam már ehhez hasonlót, mindig akkor, amikor valami váratlan dologra számítottam, ami hát ellentmondás, ugye, hiszen a váratlan attól váratlan, hogy váratlan, nem lehet rá számítani, nálam azonban ez a hang eddig mégis mindig megelőlegezett valami olyasmit, ami nem passzolt a helyzethez, kontextushoz; ritkán fordult elő, de volt rá példa, még ha konkrét eset nem jut is az eszembe; valahogy úgy kell elképzelni, hogy mondjuk az ember olvas egy könyvet, vegyük a Bogyó és Babócát, lapozza, olvassa, kellemesen, kiszámíthatóan nem történik benne semmi, aztán elindul a zúgás a fejben, ez a „valami lesz”-féle hang, és csakugyan, Bogyó minden előzmény nélkül, fényes nappal a homokozónál tíz késszúrással kivégzi Babócát, hidegvérrel leszámol vele.
Van időm ilyeneken töprengeni, elereszteni a gondolataimat, ugyanis várok – a saját kattintásomra. Két motorkerékpárt már megjelöltem, és látok még kettőt, de arra számítok, hogy a várakozás alatt megszilárdul bennem az elhatározás, és lesz merszem valóban kiválasztani őket. Vagy azok nem motorkerékpárok? Hanem furcsa japán kétkerekű kabrió autók? Közelebb hajolok a képernyőhöz: összemosódnak a négyezetekben megjelenő képek, mintha alkoholos befolyásoltság alatt állnék. Ha még egy percig a monitort bámulom, fél dioptriát romlik a szemem. Egy másik négyzetre téved a tekintetem: az ott például egy kipufogóvég? És akkor az motorkerékpárnak számít? Ha akarom, igen, tudom úgy látni, hogy az egy képen kívüli motorbicikli belógó kipufogója.
Családtagjaim néma együttérzése rettenetesen nagy nyomást tesz rám. Jobban örülnék, ha zajongnának. Ugyanakkor nem kérhetem meg őket erre, hiszen akkor végképp felértékelődne, túlságosan hangsúlyossá válna az ügyem. A simogatási szertartással biztosítottak támogatásukról, onnantól a legtöbb, amit tehetnek, hogy a távolból szurkolnak. Annak bizonyítása, hogy az ember ember, magányos tevékenység. Belém nyilall a gondolat, hogy micsoda szemétség ilyen hosszú ideig elzárkózni a szerető családomtól, és zavaros, ködös homályban hagyni őket; aggódnak, fel kell gyorsulnom, miattuk. Lazán, tempósan kezdek kattintgatni: amiről eddig kételyeim voltak, már nincsenek, legyen ez is itt, ni, egy motorkerékpár, kattintok a kipufogóvégre, az indiai utcaképen szintén van egy motor, katt, itt egy másik, itt viszont nincs, itt sincs, ez megint csak nem az. Beküldöm.
Megint robot vagyok. És ezt minden bizonnyal a családom is sejtette. Vagy tudta. Lehet, hogy a vigasztaló simogatás valódi jelentése az volt, hogy sajnos robot a papa, de mi így is szeretjük.
Legjobb lesz, ha átirányítom a közműszámlákat a feleségem emailcímére – igen, hétfőn elintézem. Személyesen! Eszembe jut egy régi főnököm, aki szerint lelketlen prezentációkat gyártottam, szakmailag megfeleltek a követelményeknek, fontos tényeket, következtetéseket tartalmaztak, de hiányzott belőlük az érzés, a szív, a szakma szeretete. Most már tudom, miért. Mert robot vagyok. Amikor a gyerekek kicsik voltak, gyakran táncoltam velük, viccesnek, darabosnak találták a mozgásomat, azt mondták, úgy táncolok, mint egy robot. Hát hogyan máshogy táncoltam volna?!
Lágy kopogást hallok. Az ajtó lassan kitárul, a legidősebb lányom feje bukkan fel a résben. Bejöhet-e, kérdezi megszeppenve, mint aki bocsánatot kérni jön. A monitorra pillantok, ellenőrzésképp, hogy mit lát ő, ha mögém lép. Meglepődve tapasztalom, hogy újraindítottam a bizonyítási folyamatot, ismét ott virít a képernyőn a mondat, „Nem vagyok robot”, várja a gép, hogy jelöljek. Automatikus kattintássorozattal jutottam megint ide: robot jobbom megtanulta és újraprodukálta a folyamatot. Szóval azt látja a lányom, hogy a papa nem adta fel, próbálkozik. Közelebb lép hozzám. Azt mondja, megérti, hogy nehéz most nekem, de higgyem el, van megoldás. Felhívta a barátját, hogy jöjjön fel hozzánk, most azonnal, és töltse le a gépemre a legújabb captcha deceivert, más néven ellenőrzés-megtévesztő programot. Ki jön mit csinálni, kérdem, robotkarjaim széttárulnak. Milyen barátja jön föl? Olyan barát, vagy csak barát? Nem értem. Azt meg pláne nem, hogy mit fog csinálni, ha feljön. Az egy szoftverrobot, magyarázza a lányom. Ja vagy úgy! Értem most már, mit nem értek: egy robot segítségével fogom bebizonyítani, hogy nem vagyok robot. Ezt kimondom hangosan is – a lányom vadul bólogat, de nem sokáig, mert csöngetnek, rohan ajtót nyitni. Aztán bevezeti a barátját a szobámba, az informatikushallgató fiú az a földszint kettőből. Magatokra hagylak, mondja a lányom sejtelmesen, szájon puszilja a srácot, aki a lányomra kacsint, leteszi az asztalomra a fél pohár kefirjét, benne a müzliszelettel, majd munkához lát. Most szépen átverjük a rendszert, mondja.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
