„Love you forever” – nehéz félreérteni

2021. szeptember 03. – 16:39

frissítve

„Love you forever” – nehéz félreérteni
Raheem Sterlinget gólja után sörös poharakkal dobálták meg a magyar–angolon – Fotó: Huszti István/Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Csütörtök este, magyar–angol meccs, 55. perc.

Willi Orban lép fel a középpályára, segítve a labdakihozatalt, egy jó csel után megpróbálja a következőt is, de elveszíti a labdát a felezővonalnál. Declan Rice labdaszerzését követően villámgyorsan megy át ellentámadásba az angol válogatott, a nyári átigazolási szezon legdrágább vételéhez, Jack Grealishhez kerül a labda, egy tökéletes ütempassz a balról kerülő, Bajnokok Ligája-győztes Mason Mount elé, aki hajszálpontos visszagurítását Raheem Sterling lövi magabiztosan Gulácsi kapujába. A Manchester City sztárja, akinek a piaci értéke magasabb, mint az egész magyar kezdőcsapaté, különös ünnepelésbe kezd: mosoly helyett inkább fájdalom telepszik arcára, leveszi mezét, pedig tudja, hogy ezért milyen büntetés jár, sárga lap, a későbbiekben (újabb lapoknál) esetlegesen eltiltás várhat rá, de dacolva a következményekkel úgy érzi, hogy így is lerója tiszteletét, adózik gyermekkori legjobb barátja, a 26 évesen meghalt Steffie Gregg emlékének. Megható pillanat, feltörő érzelmek, a kemény, mindig teljesítménykényszer alatt álló profi is elérzékenyül, közelebb kerül a nézőkhöz, szurkolókhoz, ő is ember. Ő ember. Mert ebben a pillanatban

a lelátóról repülnek felé a műanyag poharak, magasba lendülnek középső ujjak, ömlik a torokból a szégyen.

Az ember nem hisz a szemének, döbbenten áll a képernyő előtt, szemlesütve fordít fejet félre a lelátón: ezt miért kell? Hogy fordulhat ez elő újra, miért megint velünk? Még ha „magas, dicső eszmék hevítnek, de elkap a tömegnek árja”, akkor is lehetnél jobb, megfontoltabb, higgadtabb, tiszteletet, elismerést megadó, együttérző, lehetnél ember. „Nem is kerül sokba ez az embernek, semmiképp se többe, mint” bármely európainak, ki szeret, tisztel és elfogad. De „nem állsz vigasznak ott, ahol szeretni szégyen”,

azonosulsz, beolvadsz, részesévé válsz. Ha hallgatsz, ha nem teszel, ha elfordítod a fejed akkor is.

Aztán „néha, lázas éjszakákon lehull előtted a lepel, eszedbe jut, hány édes álmot, ideált temettél el, reád szakad lelket zaklatva egy eltévesztett élet vádja”.

„Kibírhatatlan!”, mondjuk – és kibírjuk. Ez a szégyen Fodor Ákos szerint, mégis érthetetlen, fájdalmas karcolás, de bízol benne, „hogy heged már a végzet-vágta seb és nem marad utána forradás”, mégis emészt legbelül. A világ ítéletet mond, általánosít, és te ugyanúgy, mint pár száz önmagad, rasszista vagy.

A közeg hallgat, a főszereplők megköszönik, kiemelik, fantasztikusnak titulálják, „bal sors akit régen tép”, éneklik utána közösen, a víg esztendőbe azonban fájó képeket gravíroz az éj. Ezen a ponton pedig már nem elég a szövetségi kapitány, aki kedvesen kér, nem elég a csapatnak a szíve-lelke, ki csak megfelelni vágyik, nem elég a vezető, aki egységre buzdít, mindig csak az ezerfejű kedvében jár, nem elég a „Respect” feliratra mutatás. Álszent, ha nem reagálsz, ha bármilyen szinten azonosulsz.

Egyszer ki kell mondani, hogy „Ne tovább!”, hogy „Elítéljük!”, hogy „Elhatárolódunk!”, ezzel nem tudunk és nem is lehet azonosulni.

„Love you forever” – nehéz félreérteni. De megérteni még nehezebb ott, ahol az érzelmek teljesen más irányba vannak trenírozva, terelve. Pedig lett végre egy szerethető csapatunk, valószínűleg sokkal kifizetődőbb lenne őket éltetni, mint másokat gyalázni. Akkor is, ha más környezetben szocializálódunk. Az MLSZ és Marco Rossi megpróbálták előzetesen elkerülni az elkerülhetetlent, de a szép szó nem segített. Vereség a pályán és a pályán kívül egyaránt. Az első elfogadható, a második elfogadhatatlan, mint ahogyan az is, hogy ez alapján ítéltessen meg egy egész nemzet.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!