Búcsú az egyházfőtől: Ferenc pápa halála saját elárvulásunkat is megmutatja

„Nagy csend van ma a földön. Nagy csend és teljes elhagyatottság”

– egy ókori szerző írta ezt nagyszombat napjára. Az egyházi év egészen különleges pillanatának atmoszféráját ragadta meg: két hatalmas, feszültségekkel terhes, energiáktól áradó eseménysor között egyszerre csak elnémul minden. Jézus nyilvános igehirdetésének, szenvedésének és halálának drámája áll az egyik oldalon, a másikon pedig a feltámadás titokzatos történése, mely bár örömteli, mégiscsak kérdéseket felvető, ha másként is, de szintén drámai. Talán nem blaszfémia, hogyha ezt az érzést hívom most elő, amikor a pápától búcsúzunk.

Jorge Mario Bergoglio péteri szolgálata lezárult, a még mindannyiunk számára ismeretlen utódé pedig közelít. Ahogyan Ferencet folyamatosan mérlegre tettük, igyekeztünk skatulyákba illeszteni, jelzőkkel ellátni, úgy kerültek napvilágra saját belső egyházi megoszlásaink, sérüléseink, megnemértéseink. A még névtelen-arctalan pápát is ugyanígy alá fogjuk vetni hívő népünk szünet nélküli megítélésének. Most azonban mégis csönd van. Nagy csönd. És valamiféle elhagyatottság, hiszen ilyenkor megértjük: a pápaság nem csak intézmény vagy külsődleges viszonyítási pont megannyi katolikus számára, de érzelmi kötődés, otthonosság, bár sok szempontból emberi, mégis az Istenre vonatkoztatható biztonságérzet.

A beállt interregnum gyászidőszaka megmutatja kissé a saját elárvulásunkat is.

Van, akinek az hiányzik, aki megerősítette, lelkesítette, reménnyel látogatta meg őt a gesztusaival, szavaival, szolgálatának üzenetével. Másnak pedig az, akivel folytonos vitában állhatott, akivel birkózhatott, mint Jákob az Úr angyalával Jabbok folyó gázlójánál (ld. Ter 32). És talán vagyunk úgy páran, akik úgy érezték: hol ebbe, hol abba a csapatba tartoznak. Akiket hol fellelkesített, hol elbizonytalanított egy-egy hír. Ami bizonyos: a ferenci pápaság nem volt „langyos” (vö. Jel 3,16). Volt izzása és fagya, volt sója és borsa. Kit ezért, kit azért, de összességében mindenkit valamiféle elgondolkodásra, állásfoglalásra, válaszadásra késztetett.

Amikor ebben a mai nagy csöndben visszanézek, 2013-as önmagamra tekintek, szavak bukkannak elő az pápaválasztáshoz és a péteri szolgálat megkezdéséhez kapcsolódó emlékek közül. A névválasztás és a béke. A Szent József napi első szentmise és az óvás, az oltalmazás nagy üzenete, kiterjesztve mindenkire, de tényleg mindenkire: minden emberre, minden élőlényre, sőt a teljes univerzumra. Az Evangelii gaudium kezdetű buzdítás furcsa, egyszerre leforrázó és mégis felszabadító hatása.

Hétköznapi szavakkal, teljes közvetlenségben, pátosz nélkül kezdtünk el beszélni olyan kérdésekről, amelyek korábban a szakralitás tabutörvényei miatt nem hogy érinthetetlenek, de alig-alig említhetők voltak az egyházi közbeszédben. Néhány egyszerű szabály, amely inspiráció forrásává lett, miközben a gyakorlatban újra meg újra földhöz vert: az idő a tér fölött áll, az egység legyőzi a konfliktust, a valóság fontosabb az eszménél, az egész több mint a rész. Ferenc pápasága idején lettem plébános. Hamar megtapasztaltam, hogy nagyon nagy utat kell nekem magamnak is megtennem azért, hogy a tudatosság szintjén igenléssel fogadott elvek megérkezzenek a mindennapok gyakorlatába, rutinjaiba.

Ezen a téren minden bizonnyal a szinodalitás szava, gondolatisága, hittani víziója vált idővel a legerőteljesebb és a leginkább kihívás elé állító bergogliói üzenetté. Látszólag egyszerű az alapképlet: tudatosítsuk magunkban, hogy az egyháznak nem valamiféle intézményi-működési mechanizmusa a püspökök pár évente megtartott tanácskozása, a szinódus. Hanem lényegi alkotóeleme, hitelesítő- és ismertetőjegye. Ha elkezdjük végiggondolni, mi minden következik ebből a kijelentésből, ráébredünk, mekkora formálódásra kaptunk meghívást. Hiszen nagy a távolság attól, hogy időközönként reprezentatív és formális keretben tanácskozunk, addig, hogy megtanulunk nap mint nap közösségként létezve reflektálni a valóságra. Ezzel pedig közösen beazonosítani az igazi kérdéseket, megtanulni, hogyan keressük együtt a választ.

Egyesek az egyház demokratizálásának kísérleteként utaltak a szinodalitás tematikájára, ám ez így, ebben a formában nem állja meg a helyét. A cél nem az, hogy ezerféle pártjaink, csoportjaink, irányzataink külön-külön megfogalmazzák a maguk véleményeit, majd valamiféle harcos eljárásrend nyomán diadalra jusson a sok közül az egyik. Aki aztán győzelme jogával élve rákényszerítheti hitfelfogását a többiekre. Itt a végső nagy látomás az egyház mint család képe. Aki valós szeretetközösségben él, az tudja nagyon jól: soha nem jó megoldás, hogyha az egyik, vagy akár a többség akaratát úgy kényszerítjük rá a másikra (vagy a kisebbségre), hogy ő közben rosszul érzi magát. Mert ezzel elveszíti az azonosulási képességét, kitaszítottnak vagy peremre szorítottnak, Ferenc pápa szavával leselejtezettnek, a szemetes kosárba dobottnak érzi magát.

A szinodalitás annak az álma és vágya, hogy képessé váljunk az Isten egyetlen házaként és népeként szembenézni a korral, amelyben élünk. Ez pedig azt is jelenti, hogy legyen bármennyire szép, okos, hithű és szent álláspontja külön-külön mindegyikünknek, végül mégiscsak úgy állunk egymás mellé, mint akik nem a kész válaszaikat akarják a másikra erőltetni. Hanem úgy, mint akik vállalkoznak az igazság közös felkutatására, a közös megtalálás után pedig el is kötelezik magukat az együttes cselekvésre. Valahogy így működik a látni–megkülönböztetni–cselekedni szinódusi hármasa.

A fentebb leírtak megmutatják a katolikus szó őseredeti jelentését (ami messze több, mint egy felekezeti önazonosság címkéje). Az egész, a teljes (holosz) szerint (kata) való létezés azt feltételezi, hogy megtanulunk bánni és élni a különbözőségeinkkel. Ahogy Jorge Mario Bergoglio már Buenos Aires-i érsekként is vallotta: az egység nem uniformizáltság, hanem a különbözőségek harmóniája – úgy, ahogyan azt pünkösd ünnepe tanítja nekünk. A Biblia leírása szerint ugyanis (ApCsel 2,1–12) egyfajta anti-Bábelre került sor Jeruzsálemben. Nem az apostolokat hallgató sokféle zarándoknak kellett megtanulnia egyetlen közös emberi nyelvet, hogy megértsék az Isten üzenetét, hanem épp fordítva történt: az apostolok ugyan egyetlen nyelvet beszéltek, azt azonban mégis mindenki a saját maga anyanyelvén volt képes megérteni. Ilyen az az egység, amelyet nem az ember, hanem az Isten hoz létre.

Ferenc pápa tanúságtételének igen fontos eleme volt ez a bizonyosság: amikor engedjük szóhoz jutni az Istent, a világ emberibbé válik. Vagy, ahogyan a II. Vatikáni Zsinat tanítja, „aki Krisztust, a tökéletes embert követi, maga is emberibb lesz”. Az Isten gyöngédségének, irgalmasságának, egyszerűségének, kicsinységének, alázatának a megszólaltatása anyanyelve volt Jorge Mario Bergogliónak. Olyan készség és áldottság, amely magában hordozta azt a nehéz élettörténetet, amely az olasz kivándorlók argentin gyermekében fények és árnyak, diktatúra és nyomor, belső vívódások és külső harcok közepette kibontakozott.

Végtelenül megrendítő és szívet megérintő volt látni egy-egy spontán, tervezetlen élethelyzetet, amikor a pápa gyöngesége, összetörtsége ellenére egészen váratlan módon mutatta meg, milyen az, amikor az Isten észreveszi az embert: magához öleli és szeretetével felemeli őt. Elég, ha csak a budapesti látogatást idézzük fel. A Szent István bazilika előtt a kerekesszékes pápa megindul a tömeg felé, az emberek pedig a kordonokon átnyúlva föléje hajolnak, néha már nem is látszik az idős férfi, a testőrök arcán egészen furcsa, kétségbeesett vonások cikáznak át. Fogyatkozott a levegő, a csípő nem tartott, a láb már nem járt, de a korunknak ajándékozott Péter még egyszer belevetette magát mindannyiunk életének Genezáreti tavába, a hullámok pedig körülölelték és magukkal ragadták őt.

Ebben a mai nagy csöndben távolról elér hozzám Babits Mihály Balázsolás című versének pár sora. Ahogy újra és újra olvasom ezeket, felidézve az utolsó évek televíziós közvetítéseit, a ziháló, minden szóért megküzdő pápát, majd a Gemelli-klinikáról érkezett felvételeket, egyre inkább úgy érzem: többet mondanak, mint amennyit első látásra mutatnak. Fontoló szívvel olvasva a babitsi szavakat megmutatkoznak a mélységek, amelyekben felsejlik Jorge Mario Bergoglio mosolygós arca, bátorítva felfelé bökő hüvelykujja, és lelkének-szívének öröksége is.

„…gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm

zihál, s mint aki hegyre hág,

mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,

kifulva, akként élek én örökös lihegésben…

…Segíts, Balázs!…

Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

okos felnőtt! Te jól tudod,

mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall

még az Isten jósága sem,

s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is

olyan nagy dolog a halál.”

A szerző az Esztergom-Vári Nagyboldogasszony és Szent Adalbert Főszékesegyházi plébánia kormányzója és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tévéreferense.