Fegyver az áltudományok ellen

2022. június 08. – 22:26

Fegyver az áltudományok ellen

Másolás

Vágólapra másolva

Posztigazság. Fake news. Infodémia. Ez csak néhány azok közül az elmúlt években sokat használt kifejezések közül, amelyek a bizonyított tények, a szubjektív vélemények, illetve a minden alapot nélkülöző „alternatív valóságok” és konteók egymásba vegyüléséről szólnak. Az első kifejezés 2016-ban az év szava lett világszinten (hazánkban ugyanekkor a csok évét éltük). A második Donald Trump szavajárása, amely eredetileg a félretájékoztatást hivatott leírni, de villámgyorsan propagandaeszközzé vált, és legitim hírekre kezdték használni azok, akiknek nem tetszett azok tartalma. A harmadik az információ és a pandémia szavak összerántásából született meg még a kétezres évek elején, a SARS-járvány idején, és a félelemmel, spekulációval és pletykával kevert ténydarabkák korszerű információtechnológia útján tovább torzuló, de szélsebességű, világméretű terjedését írja le.

Az infodémia fogalma ugyanakkor a koronavírus megjelenése miatt ismét aktuálissá vált, a dezinformáció ugyanis nemcsak követte a járványt, de meg is akadályozta a vírus kordában tartását,

így a pandémia és az információs járvány nemcsak kéz a kézben jár, de öngerjesztő folyamatként erősíti is egymást.

Már a fenti három kifejezésbe sűrített idővonal is megmutatja, hogy bár ma is nagyon aktuálisak, mégsem új keletű problémák azok, amelyek miatt magyar kutatók is azt mondják, hogy „a sarlatánok korát éljük”. Na de mit tehetünk ez ellen? Többek között erre a kérdésre keresi a választ a Krekó Péter és Falyuna Nóra által szerkesztett Sarlatánok kora – Miért dőlünk be az áltudományoknak? című tudományos ismeretterjesztő könyv.

Pandémia: apropó és analógia

A Sarlatánok kora rögtön a bevezetőjében leszögezi, hogy a koronavírus-járvány nyomán felerősödő és kibontakozó áltudományos jelenségekre reagál, de ezt nem úgy kell érteni, hogy csak a „vírusszkeptikus” vagy épp oltásellenes konteókban merülne mélyre. Van benne szó placebóról, deep fake-ről, homeopátiáról, laposföld-elméletről, ufókutatásról, illetve bulvárpszichológiáról és horoszkópról is. A célkitűzése pedig túlmutat az infodémián, és az áltudományosság elleni küzdelem fegyvere kíván lenni. Ennek jegyében egyrészt az áltudományosság általános működéséről és különböző, bizonyíthatóan káros megnyilvánulásairól ad kórképet, másrészt az ismeretterjesztés fontossága mellett érvel.

A könyv nem kínál megoldást a hatástalan csodaszerek és a kamu magyarázatok népszerűségének legyőzésére, de az áltudományok káros hatásai elleni védekezés lehetséges receptjét felrajzolja: mivel az embereket nem lehet steril, álhírektől, összeesküvés-elméletektől és áltudományos tartalmaktól mentes médiakörnyezetben tartani, ezért úgy fogalmaz, hogy

„a reális cél az lehet, hogy az emberek egészséges immunválaszt alakítanak ki az áltudományos dezinformációval szemben”.

Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? A szerkesztők azt javasolják, hogy kezeljük úgy az áltudományosságot, ahogy a koronavírust, oltsuk be magunkat ellene, azaz az emberek bevonásával ismerjük meg a téves és káros nézeteket, illetve ezek cáfolatát.

Vigyázz, te is bedőlhetsz!

A Krekó Péter és Falyuna Nóra szerkesztette könyv érezhetően nem a konteóhívőket célozza, olyan olvasóknak készült, akikben eleve van igény a tudományos magyarázatokra. Egy ilyen felállásban könnyű lenne engedni a kísértésnek, hogy a könyv szerzői néha-néha összekacsintsanak az olvasókkal egy-egy áltudományos jelenség értelmetlenségén, a kötetnek ugyanakkor nagy erénye, hogy egy pillanatig sem neveti ki azokat, akik bedőlnek egy-egy kamunak.

Nem csak azt magyarázzák meg a különböző fejezetek, hogy mások miért lehetnek fogékonyak tudományos eszközökkel könnyen cáfolható képteleségekre vagy igazolhatatlan nonszenszekre. Azzal is szembesíti az olvasókat, hogy senki nem átverhetetlen:

„Persze mindenki hajlamos azt gondolni, hogy […] rá nem hatnak az álhírek és az áltudományok. Különösen igaz lehet ez a kedves olvasóra, aki jelen kötetet is a kezébe vette”

– olvasható például a negyedik fejezetben, amely többek között azt a tévhitet is cáfolja, hogy a „hülyeségek” kiszűrése csak intellektus és odafigyelés kérdése. De nemcsak az empátia és az önreflexió miatt fontos, hogy a könyv nem bagatellizálja a témáit, hanem azért is, mert az egyik lényeges tanulsága épp az, hogy az olykor megmosolyogtató, máskor ártalmatlannak tűnő esetek is nagy veszélyt jelenthetnek.

Ezt a veszélyt a szerkesztők a bevezető fejezetben egy, az Alice Csodaországban című könyvből kölcsönzött metaforával írják le: „Az összeesküvés-elméletekkel gazdagon átszőtt áltudományos univerzum olyan, mint egy szövevényes, sokbejáratú, belül átjárható nyúlüregrendszer: bármilyen irányból kerül be valaki – például a reptiliánok háttérhatalmában való hit vagy épp a laposföld irányából –, akármelyik másik kijáraton kibukkanhat, legyen az oltásellenesség vagy éppen az antiszemita okkultizmus.”

„A tudománnyal és más intézményekkel szembeni krónikus bizalmatlanságon alapuló áltudományos logika egyik területről könnyen átvihető egy másikra.”

Mennyire főz a könyv a saját receptje szerint?

A Sarlatánok korának szövege a legtöbbször sikeresen mozog az akadémiai sztenderdek alkalmazása és a laikusokat megcélzó ismeretterjesztés különböző műfaji sajátosságai között. A pontos szakirodalmi hivatkozásokkal ellátott, jellemzően tudományos szövegekként is működő alfejezetek közül épp a jól megválasztott formátum miatt nem lóg ki az sem, amikor Kemenesi Gábort interjúban szólaltatják meg a szerkesztők. Vannak azonban olyan pontok, amelyek esetében megbicsaklik a tudományosság és a közérthetőség igényének egyszerre megfelelni akarás.

Egyrészt ironikus, amikor egy, a tudományos kutatások transzparens módszertanából következő cáfolhatóságnak és a tudományos publikációk megjelenéséhez elengedhetetlen szakmai bírálatnak a fontossága mellett érvelő könyvben egy még nem publikált kutatásról van szó, és a szerző azt írja: „Anélkül, hogy a kutatás statisztikai módszertanára részletesen kitérnénk, nézzünk néhány részeredményt.”

Másrészt furcsán mutat az is, amikor az egyik esettanulmányból kiderül, áltudománygyanús lehet, ha egy szerző csak saját magára hivatkozik, a következő fejezetben pedig azt látja az olvasó, hogy tizenhárom hivatkozásból kilencet a tanulmány szerzője jegyez. Ha pedig még arra is veszi a fáradságot, hogy megnézze, mik ezek a hivatkozások, és azt látja, hogy javarészt nem tudományos munkák, hanem hírlapokban megjelent ismeretterjesztő cikkek, az ilyen kontextusban alááshatja az olvasói bizalmat.

Hogyan érdemes olvasni?

A 17 különböző szakértő által jegyzett Sarlatánok kora tulajdonképpen egy tanulmánykötet, amelynek mind a 19 fejezete önálló írásként is megállja a helyét. Ezt pedig azért fontos tudni, mert bár a könyv felépítése tudományos szempontból logikus, az erősen elméleti megközelítésekből való kiindulás nem teszi könnyen fogyaszthatóvá a laikus olvasónak.

Ha valaki érdeklődik a téma irányt, nyilván akkor kapja a legalaposabb képet, ha a Sarlatánok korát az elejétől a végéig elolvassa, mivel a fejezetek hármas tagolásával a könyv először az alapfogalmakat tisztázza, a történeti kontextust vázolja, és általánosságban foglalkozik a kérdéssel, majd konkrét esettanulmányokat hoz, végül pedig arra fókuszál, hogy tudományos megközelítésből mit lehet kezdeni az áltudományos tartalmakkal.

Azoknak viszont, akik inkább csak belekóstolnának, azt javaslom, hogy vessenek egy pillantást a tartalomjegyzékre, és bátran csapják fel a könyvet bármelyik, számukra érdekesnek tűnő témánál. A fejezetek ugyanis lazán kapcsolódnak egymáshoz, a visszatérő kulcsfogalmakat minden alkalommal megmagyarázzák, sőt jelzik, ha egy-egy témát egy korábbi vagy későbbi tanulmány is érint, így nem kell attól tartani, hogy az egyes írások csak a fejezetsorszámokat követve lesznek érthetőek. Az pedig, ha sikerül jó ponton belekezdeni a könyvbe, felkeltheti az ember érdeklődését a számára szárazabb megközelítésű vagy bonyolultabb nyelvezettel megírt részek iránt is.

(A könyv egy fejezetét kollégánk, Hanula Zsolt írta.)

Támogasd a Telexet! Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogatom