Esteledett, a nap narancssárga korongja közeledett a horizonthoz, ám a hőség nem enyhült. Bár az is lehet, hogy a lány arca nem ettől volt kipirult, hanem attól, hogy
üresen is nehéz volt idáig elcipelnie a korsót. Vagy még inkább attól, amit a fiú mondott neki. Mindenesetre a lánynak melege volt, erről árulkodott a csapzott haja, miközben, ahogy a kút kávájának támaszkodott, lehet, hogy nemcsak a kora esti forróság elől kívánkozott menedékbe, hanem a fiú heves ostromától is. Amaz a felsőtestével közel hajolt hozzá, és csupán azért nem lépett egészen mellé, mert köztük volt a földre tett korsó. Egyenesen a lány arcába nézett, úgy magyarázott, közben ő is kipirult. Remélhetőleg arról is beszélt, hogy visszafelé ő viszi a megtöltött korsót. A lány tekintete ezalatt másfele révedt. Lehet, hogy a ki tudja honnét odakerült rózsabokrot bámulta a kút mellett. Vagy talán még távolabbra
figyelt, arrafelé, amerre a falu házai sorakoztak. Ha elég éles volt a szeme, a templomtorony körül keringő gólyát is láthatta.
– Hát ez borzalmas – mondta Tímea. – Giccses szar. Mi a fenét kezdjünk vele?
Roland vállat vont, ami egyszerre jelentett tanácstalanságot, beletörődést, de akár egyetértést is.
– Kitesszük valahova.
– Én aztán sehova. Legalábbis ebben a lakásban nem. Amíg együtt élünk, ez az ocsmányság nem kerülhet a falra.
Az utolsó mondatnak nemcsak a tartalmában volt fenyegetés, hanem a hangsúlyában is.
– Jó, de akkor mit csináljunk? Nem adhatjuk vissza. Tudod, milyen.
Tímea természetesen tudta. Azt is, hogy Roland képtelen volt ellentmondani vagy nemet mondani az anyjának. És nem csupán azért, mert még mindig anyuci
pici fiacskája volt. Hanem mert egyenesen félt tőle. Például tavaly, a nyaraláskor is muszáj volt elmenni abba az ízléstelen és méregdrága tengerparti kávézóba, amit az anyja ajánlott nekik, legalább annyi időre, hogy ellőjenek pár fotót, mintha tényleg beültek volna. Anyuka pedig elégedetten láthatta, hogy a fia és a menye adnak a szavára.
– Eleve hülyeség másoknak képet ajándékozni. Én sose csinálnék ilyet. Ezzel nagyon mellé lehet trafálni. Különben is, ki ad karácsonyra festményt ajándékba?
„Például az én anyám. Ő már csak ilyen.” – Ezt nem mondta ki hangosan Roland, helyette sóhajtott, amiben benne volt minden.
Különben is, a kérdés költői volt.
A megoldás annál prózaibb. Az ajándékba kapott festmény a vécéajtó belsejére került. Az ajtó felső része ugyanis – ki tudja, milyen megfontolásból – tejüveges volt: ha égett bent a villany (márpedig használat közben égett), kívülről lehetett látni a bent épp a dolgát végző elmosódott alakját. Legalábbis a felsőtestét, meg hogy ül-e vagy áll. Tímea és Roland már megszokta, ám egy ismerősük a minap bevallotta, hogy azért nem megy el náluk szívesen a mellékhelyiségre, mert zavarja, hogy olyan – na jó, majdnem olyan –, mintha ablakban ülne.
A vécéajtó belső oldalára korábban német melléknév- és névmásragozási táblázatok voltak kirakva. Roland munkahelyi kezdeményezésre többször is nekifutott a német nyelvnek. Ezek a táblázatok azonban ülő helyzetben szemmagasságban voltak, úgyhogy alkalmatlannak bizonyultak a tejüveg lefedésére. Különben is, Roland azóta rájött arra, hogy nincs türelme a német nyelv mélységeihez, megelégszik az angollal, így a táblázatokra már nem volt szükség. Az ajándékba kapott festmény viszont tökéletesen illeszkedett az ajtóra, és a tejüveget is elfedte. Onnantól kezdve kívülről nem lehetett látni, hogy ki mikor ül és mikor áll a mellékhelyiségben.
Kivéve azokat az alkalmakat, amikor Roland anyja ellátogatott hozzájuk.
A képet olyankor levették a vécéajtóról, és a nappaliban arra a szögre akasztották, amelyen rendes esetben Tímea gyerekkori fotója lógott. A portré pár órára bekerült a ruhásszekrénybe, Roland édesanyja pedig kedvére gyönyörködhetett az enyelgő falusi párról készült festményben.
– A vécéajtót nem akarjátok kicserélni? – kérdezte egyszer.
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem zavar a tejüveg. Vagy ha nem is cserélitek, egy farostlemezzel el lehetne takarni. Látom, van is ott egy szög, kábé ott lehetne a lemez felső pereme. Timikém, tudom, hogy az én fiam nem az a fúró-faragó mesterember, de te biztos kitalálsz valamit. Egy farostlemezt szerintem Roli is föl tud tenni, fehérre kell festeni, és észre se lehet venni. Nem is tudom, hogy képzelték, akik csinálták, hogy tejüveget tettek egy vécéajtóra.
Roland és Tímea egyszerre bólintottak. Ennek ellenére egy darabig nem történt semmi.
– Remélem – jegyezte meg egy alkalommal, mintegy mellékesen Tímea –, anyádnak nem fog valamikor eszébe jutni, hogy bejelentés nélkül látogasson hozzánk.
„Annyira azért nem elvetemült, nem kéne ilyeneket feltételezni róla” – gondolta Roland, ám ezt hangosan megint csak nem mondta ki.
A baj mégis megtörtént. Éspedig nem azért, mert a kedves mama bejelentés nélkül érkezett volna. Tényleg nem ilyen fajta volt. Csak valahogy megfeledkeztek a festményről. Anyuka pedig rögtön a vécén kezdte a látogatást. Amikor kijött, vonásaiban keveredtek a meglepetés, a döbbenet és a kétségbeesés jelei.
– Látom, megoldottátok a tejüveg dolgát. Ötletes.
Roland arca előbb vörössé, majd rögtön utána falfehérré változott, Tímea pedig nagyon koncentrált a tepsiből frissen kivett brownie szeletelésére.
Az ügy a továbbiakban nem került szóba. A látogatás ellenben kurtára-furcsára sikeredett. Elhangzott néhány semmitmondó, kínosan és ridegen udvarias mondat, majd Roland anyja azzal vetett véget a feszengésnek, hogy közölte, hogy neki mennie kell. Marasztalták, de föltehetően ő is érezte, hogy nem szívből. A brownie-ból nem evett egy kockát se, és a gondosan kikészített kávéból se ivott.
– Hát ez ciki – jelentette ki Tímea, amikor anyósa dühös léptei már kellő távolságban és egyre halkabban kopogtak a gangon. – Hogyhogy nem vetted le azt a kurva festményt?
– Elfelejtettem. – Roland a nappali túlsó sarka felé bökött: – De te se vetted le a képedet. Ha leveszed, amaz is eszembe jutott volna.
– Én nem vettem le? A te dolgod az ilyesmi. Tudtommal te vagy a férfi.
A szóváltás veszekedésbe torkollt. A kávé kihűlt, a brownie kőkeménnyé szikkadt. Napok teltek el, mikorra Tímea és Roland újra szóba álltak egymással.
Az ajtó nem sokkal később ki lett cserélve. Tímea elhívott egy mesterembert, aki hümmögött, méricskélt, aztán azt mondta, hogy ő hagyná ezt a farostlemez dolgot, nem is annyira esztétikus, és hát az ajtó sincs olyan állapotban, jobb volna helyette egy új. Lemérte, majd közölte, hogy jelentkezik hamarosan, és megbeszélik, mikor hozza föltenni az elkészített másikat.
– Az a szög miért van ott? – A vécéajtó belső lapjára, a tejüveg fölé mutatott.
– Nem is tudom – felelte Tímea. – Azt hiszem, már itt volt, amikor ideköltöztünk.
A festmény onnantól az egyik szekrény mögött állomásozott. Amikor Roland anyja bejelentette várható érkezését, némi porolást követően helyet cserélt Tímea gyerekkori portréjával. Az incidens mindazonáltal többé nem került szóba. Roland anyja se hozakodott vele elő, akkor se, amikor Rolanddal négyszemközt beszélt.
Néhány évvel később, amikor Roland még a válás előtt elhurcolkodott, Tímea egyik első dolga volt a szekrény mögül kirángatni és a kezébe nyomni a festményt:
– Ezt a szart is vidd innét minél hamarébb! Látni se bírom.
Roland visszaköltözött az anyjához. Egy haverja segített a pakolásban. Épp készültek levinni a csomagokat az autóba, amikor a haver meglátta a festményt a gang rácsának támasztva. Néhány pillanatig összevont szemöldökkel nézte, és miközben Roland azon merengett, milyen tréfával üsse el a várható lesajnáló megjegyzést, a haver a csapzott hajú lány felé bökött, és azt kérdezte:
– Ez eredeti?
– Úgy tudom, igen.
– Már láttam ezt a képet. Mármint nem pont ezt, hanem lefotózva. Apám mindig imádta a festészeti albumokat. Iskoláskoromban sokat lapozgattam őket – a haver
elmosolyodott –, leginkább azért, mert volt bennük egy csomó meztelen nő. Jó, ez nem akt, de emlékszem, benne volt az egyikben. Valami híres pacák festette.
– Komolyan?
– Komolyan. Te nem tudtad?
Roland előbb egy pillanatra megrázta a fejét, azután azt mondta:
– De, igen. Persze hogy tudtam.
A vállára dobta az egyik sporttáskát, a festményt pedig óvatosan a hóna alá vette, és elindult a kockaköves gangon a lépcsőház felé.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .