Légrádi Gergely: Most sikerülni fog

Hét és fél hónapos lehettem, amikor az egyik reggel arra ébredtem, hogy kilátástalanná vált a helyzet. Nem férek el, dögunalom minden, és nincs kivel játszanom. Kinyújtottam elgémberedett tagjaimat – már amennyire a helyszűke engedte –, és ma is jól emlékszem a pillanatra, amikor úgy döntöttem, befejezem a magzati létem. Felesleges ezt tovább csinálni. Ha pedig felesleges, akkor magam mögött kell hagyom ezt az erőteljesen behatárolt vizes teret. Tudtam, ha komolyan gondolom, hogy feladom, először tennem kell érte. Annak érdekében, hogy fejjel előre hagyjam el helyet, nagy nehezen megfordultam. Küzdöttem a zsinórral, ami a kínkeserves és száznyolcvan fokos mozdulatsort követően a nyakamra tekeredett. Sebaj, már nem tart sokáig, gondoltam. Aztán nekifeszültem, nagy levegő, és
indulás.

Amikor a szemem végre hozzászokott a fényhez, a legnagyobb megdöbbenésemre rengetegen sürögtek körülöttem. Sőt, valaki jól megpaskolt – bár én ezt erőteljes szorításnak éreztem –, mire önkéntelenül is levegőt vettem.

Piszkosul élveztem, hogy magasan száll velem a hinta. Apáék arrébb beszélgettek, és csak anyám szólt rám néha, ölében a húgommal, hogy lassabban, és ne olyan magasra. Miután nem csupán elégedetlen voltam a helyzetemmel, de kilátástalannak is éreztem, úgy döntöttem, hogy még magasabbra szállok a hintával, majd a csúcson kiugrom. Mindenkinek jobb lesz. Nekem mindenképp, mert a szüleim csak a kistestvéremmel foglalkoznak, aki egy hónapja született, de nekik is, gondoltam, mert ha én már nem leszek, akkor tényleg minden idejüket a testvéremmel tölthetik, így a testvéremnek is boldogabb lesz az élete. Még jobban előre hajoltam, majd még jobban hátra, hajtottam magam, ahogy csak tudtam, majd anyám és apám artikulálatlan üvöltése mellett elhagytam a hintát. Na, így kell feladni, vigyorogtam elégedetten.

Kábán hallgattam ütemes légzésem. Aztán amikor a szemem hozzászokott az éles fényhez, sok csövet láttam. Kanyarogtak, az egyik a gépből, a másik az állványból, mindegyik belém.

Én találtam rá. Nem vette fel a telefont, és a munkahelyére se ment be. A testvérem akkor már elvált, egyedül élt. Adott kulcsot a lakásához, könnyű volt bejutni. Ott ült a fotelben, és látszólag aludt. Megsimogattam az arcát. Kezem alatt éreztem langyos, élettelen bőrét. Kihívtam a mentőket. Nehéz nap volt, hosszú rendőrségi adminisztrációval. Otthon aztán végre egyedül maradtam. Anyáék már évekkel ezelőtt elmentek, a testvérem most adta fel a küzdelmet, a fiamék valahol Hollandiában élnek. Itt az idő, most már tényleg nincs miért. A testvéremet eltemeti a volt férje, a fiaméknak meg úgyis mindegy, évek óta nem állnak szóba velem. A szívemre gondoltam, ami úgyis rakoncátlankodott mostanában. Mondjuk, tehetne egy szívességet, akkor mindenkinek egyszerűbb lenne. Másnap vettem észre, hogy zsibbad a bal karom, émelygek és nyomást érzek a mellkasomban. Na, hát így kell feladni. Bíztam benne, most sikerülni fog. Nem kell orvos, nem kell gyógyszer, csak várni egy keveset.

Amikor megpróbáltam kinyitni a szemem, először nem ment. Aztán a fiam sziluettjét vettem ki. Mint később kiderült, nem a sziluettje volt. Ő állt ott, a maga valójában. Ahogy ő volt az is, aki minden hozzájárulást megadott, hogy pacemakert ültessenek belém.

Feladom, gondoltam, ennyi most már tényleg elég. Fáj minden tagom, már amit érzek belőlük. Mozogni se nagyon tudok. Néhány hete a betűk is annyira összefolynak, hogy nagyítóval se megy az olvasás. A tévét is rádióként használom, de minek. Nem tudok már egyedül kimenni a vécére, pelenkában fekszem. Néha magam alá termelek. Ez legalább arra jó, hogy időnként kiderül, néhány szervem még működik. Aztán várhatom, hogy kiszedjenek belőle. Oldalra fordítsanak, kicsomagoljanak, megtisztogassanak és újra becsomagoljanak. A felfekvésekre pedig krémet kenjenek jó vastagon. Krémesen és pelenkában várom a véget. Figyelem a szívem, ahogy lassul, majd kihagy egy-egy ütemet, tán gondolkodik, hogy melyiknél lenne a legalkalmasabb pillanat.

Nem nyitom ki a szemem. Nem és nem. Akkor sem, ha ez a fránya pacemaker kisegíti a szívemet minden egyes kihagyáskor. Végül is már csak ezt beépített vacakot kell kijátszanom valahogy.