Finy Petra: Szívvel zajongani

A nyitott ablakon beáramló rézsútos fényben úgy örvénylettek a porszemek, mint a levegőbe olvadó petárda füstje. A nővérke arcát ugyan félig kitakarta a poros fény, mégis tisztán lehetett látni, hogy mondani akar valamit az apának.

– Na, ki vele! Mi a baj a fiammal? – nézett fel a férfi az ágyon ülve, miközben a fia ruháit pakolta be egy hátizsákba. A rajzfelszerelést behajította. Ez a bolond gyerek, hogy szeret satírozni!

A kórház udvaráról harsány madárhang hallatszott be, a férfi valahogy túl intenzívnek érezte, mondjuk, mit nem érzett mostanában sértőnek, fájónak, mióta a fia lebetegedett?

De ezek a madarak tényleg úgy üvöltöztek, mintha a lelátón lennének, talán még káromkodtak is.

Az apa felvont szemöldökkel ugrott fel az ágyról, és az ablakhoz sietett. A hátizsák a földre esett, kigurult belőle a kopott, pléhdobozos ceruzatartó.

Az ablakhoz lépett a nővérke is.

– Arról akartam beszélni – fogott bele a nő, miközben nővérruhájának zsebében babrálta a gyógyszeres szekrény kulcsait –, hogy kicsit fura fiú ez a Dani – mutatott a kórház udvarán egy pizsamás gyerekre.

– Hogy érti azt, hogy fura? Hogy nincs haja a kemó és a sugár után? Hogy gilisztavékony lett? – Az apa olyan éllel kérdezte ezeket, mint akit már sokszor szembesítettek fia szabálytalanságával, és ezért rendszerint előbb támad, hogy elkerülje a lehetséges sértéseket.

Az ápolónő abbahagyta a kulcszörgetést, és hirtelen fixírozni kezdte a férfit.

– Láttam már elég kopasz gyereket itt, az onkológián, higgye el. Lesoványodottat is. Nem ez a furcsa ebben a fiúban. Inkább az állandó, mániákus rajzolás. Tudja, hány csomag A4-es papírt használt el ez a gyerek? Már a szomszéd ápiszból kellett könyörögni egy kis adományt, meg az önkormányzattól, hogy adjanak a beteg gyerekeknek papírt az onkológiára.

– És miket rajzolt Dani?

– Hát, leginkább egyszínű lapokat. Mindig valamit satíroz. Van, hogy egy papír csak piros végig. Aztán egy másik csak sárga. Aztán megint két piros, némi kis mintával a csücskében. Aztán egy egybefüggő fekete. Nézze meg a papírstószokat. Ott tornyosulnak a sarokban az elkészült rajzok.

– Meg is nézem.

Az apa ráérősen odaballagott a sarokhoz, ahol a rajzkupacok gyűltek. Levett egyet a tetejéről, és megfordította. Egy szám volt rajta. Letette a kórházi terem padlójára. Levette a következőt, megfordította, aztán szintén elhelyezte a padlón egy kicsit odébb.

A nővérke csak topogott a klumpájában, nem tudta, mire fut ki ez az egész. De azért kíváncsi volt, mi sülhet ki a nagy rakosgatásból. Áthúzott közben egy ágyat, majd várta, hogy a férfi végezzen. Az csak rendületlenül pakolgatta egymás mellé a lapokat a földre.

Az apa a felénél járhatott a rajztornyok lebontásának, amikor a nővérke közelebb merészkedett hozzá. A földre helyezett, egyszínű vagy helyenként apróbb mintákat rejtő rajzokból szép lassan egy hatalmas ábra kezdett kirajzolódni. Talán valami tornaegylet logója, tippelte az ápoló, de nem volt benne biztos.

– Jé, ezekből összeáll valami? A sok értelmetlen rajzból kijön egy nagy egész? – egészen közel ment a rajzokhoz.

– Ahha. Egy csapat címere. Jó, mi? Van még valami, ami fura ebben a fiúban? – kérdezte az apa a nőtől, mire az udvar hangjai is egyre jobban felerősödtek. Ezek már nem a madarak voltak, de nem ám.

Amikor a két felnőtt kinézett a nyitott ablakon, azt látta, hogy egy nagy csapat gyerek áll ott pizsamában. Kopaszok, márványbőrűek, de a tekintetük izzott.

Dani pedig előttük állt. Térdét behajlította, majd felemelte a kezét, és feje fölött tapsolt. A vele szemben álló pizsamások leutánozták. Csak harmincan voltak, de az a harminc összecsattant tenyér olyan erővel ütött, hogy szinte felrobbant tőle a levegő.

– A tapsikolás, az semmi. Van, hogy egymásba kapaszkodva ugrálnak! És énekelni is szoktak. És még hogy! A fia amúgy kántornak is elmehetne, olyan erős a hangja – próbált bókolni az asszony.

– És miről énekelnek? – érdeklődött az apa türelemmel.

– Valami indulófélét, tudja. Viszont elárulom, hogy vannak benne csúnya szavak is – pirult el a nővérke. – Ha jól vettem ki, afféle rigmus lehet, ami arról szól, hogy ők, a daganatos gyerekek csapata miként tapossa el a rákot. Mintha valami harcba mennének. Tudja, sok trágár kifejezést használnak dalolás közben, de azért ne szidja le érte a fiát – szabadkozott a nő Dani helyett az alpári kifejezések miatt.

Ekkor mintegy a nő szavainak megerősítésére, az udvar pizsamás kórusának hangja még hangosabb lett.

Dani énekelte elő az indulót, a többiek csillogó szemekkel üvöltötték vele a megfelelő ritmusban a dalt.

Egy-két ablakból kinéztek a felnőtt betegek, bólintottak, majd eltűntek. Mint utóbb kiderült, azért, hogy csatlakozzanak a lent lévőkhöz az udvaron.

Nemsokára vagy száz pizsamás ember állt az udvaron, felnőttek és gyerekek vegyesen, többnyire kopaszon. És üvöltötték torkuk szakadtából, hogy retkes rák, széttaposunk, kurva daganat, az apád faszát, nem marad belőled semmi, mert eltiprunk, laposra kenünk, mint a szart.

A hangjuk erősebb volt, mint egy telt házas stadioné. Az apa megrendülve nézte a fiát. Majd egyetértően biccentett a nőnek:

– Tényleg van egy-két csúnya szó is.

A nő a nyitott ablak peremére ült, és úgy szegezte a férfinak a mondatot:

– Azt tudja, hogy már meg kellett volna halnia a fiának? – bökte ki. Aztán maga is rájött, mekkora hülyeséget mondott. – Úgy értem, az eredményei alapján, rég halottnak kellene lennie.

– Tudom. De ezt maga nem értheti – felelte az apa. – Nem értheti, ha nem tudja, milyen egy csapatnak igazán szurkolni. Nem értheti, milyen az, ha valaki 14 évesen vezérdrukker. Nem értheti, milyen az, amikor egy kamasz gyerek találja ki a dalokat egy meccsre, amikor ő énekli elő az indulót a szurkolótábornak. Amikor ő találja ki a szurkolói koreográfiát. Amikor ő tervezi meg, hogy az egész B-közepet betakaró drapérián, amit a meccs közepén felhúznak a fejük felett adogatva egyre magasabbra a szurkolók, milyen felirat és minta legyen. Amikor egy fiatal srác izzítja olyan forróra a szurkolók lelkét, amilyet maga el sem tud képzelni, mert egész életében csak hűvösen feküdt a saját sorsában, és egyszer sem engedte meg magának, hogy felhevüljön. Ezt maga egyszerűen nem értheti – ismételte meg az apa, majd újra a fiára nézett az udvaron.

A kórház udvara még mindig zengett a betegek kórusától. A nővérke újra belefogott a kulcscsörgetésbe, ezúttal hangosabban, idegesebben.

– Lenne még itt valami.

– Mondja már. Annyit kerülget minden kérdést, mint a csatár, aki túlcselezi magát – az apa vissza sem nézett.

– Tudja, kérem, az utóbbi időben nem csak Dani eredményei lettek meglepően jobbak. A többi daganatos beteg is láthatóan javult, mióta ezek az, ööö, éneklések vannak itt az udvaron.

A férfi most értette meg, mire céloz a nő.

– Felejtse el. Daninak már van csapata. Ő ezt nem tudja vállalni – mire a nővérke arca rögtön elsötétült. Nemsokára a férfi engedékenyen megszólalt, hangjába különös lágyság vegyült:

– Nem lehet két helyen vezérdrukker, érti? Itt, a kórházban és a csapatában is, fogja fel, ez nem megy.

– Értem – jegyezte meg lemondóan a nő, és már indult is volna ki a kórteremből.

– De… – állította meg a lépéseit ezzel a rövid szóval az apa. – De megtaníthatja magát, hogyan kell ezt csinálni.

A nő visszalépett a fénysugárba, és kérdőn bámult a férfira. Arca elé a fénylő porszemek a bizonytalanság hullámait hozták be.

– Tud maga káromkodni? Üvöltött már valaha? – faggatta a férfi, ám a nő hirtelen elvörösödése minden válasznál beszédesebb volt. Aztán a nővérke némi gondolkodás után kibökte:

– Egyszer a karjaim között halt meg egy négyéves gyerek. Soha nem felejtem el a tekintetét, az ölelését, azt, ahogyan kapaszkodott az életbe, belém. Na, akkor, na, akkor azért kicsúszott a számon egy igazán cifra mondat. És elég hangosan.

A férfi szomorúan nézett rá, de szomorúságában mégsem volt lemondás. Nem úgy tekintett rá, mint egy reménytelen esetre.

– Jól van, jó. Kezdetnek jó lesz. Csak ne mondjon ilyeneket, hogy kicsúszott, meg hogy cifra. Egy vezérdrukker soha nem beszél így. És húzza már ki magát, a picsába is, hát ki látott már görbe hátú katonát csatába menni? Azt a folyamatos kulcszörgetést pedig felejtse el. A főszurkoló nem tárgyakkal zajong, hanem a szívével.