Már kapható a Telexshopban a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak, 23 író 28 novellája, köztük öt eddig még sehol nem publikált írás.
A roncsot jó mélyen beleásták a kerekei körül a földbe, nemcsak azért, hogy ne lehessen elmozdítani, hanem hogy a gyerekek könnyebben föl tudjanak kapaszkodni a vezetőfülkébe, amelynek eltávolították az ajtajait. Az ülések, a kormány és a műszerfal viszont megvoltak mind, úgyhogy nemegyszer tettlegességig fajuló harcok folytak akörül, hogy ki telepedhessen a vezetőülésbe.
– Szállj ki, ide csak én ülhetek – Marci mindig ezekkel a szavakkal érkezett a roncshoz, és már rángatta is kifelé a megszeppent delikvenst a kormánykerék mögül.
– Nem igazság, ez fáj! Miért csak te ülhetsz? – hangzott az értetlenkedő kérdés.
– Azért, mert ezt az apukám hozta ide.
Marci számára akkoriban nagyon is magától értetődőnek tűnt, hogy az apja bármit el tud intézni. A gyermeki lélek ösztönösen megérzi az erőt, még úgy is, hogy Marci apja történetesen a határozottsággal együtt is a szerény pártvezető látszatát igyekezett kelteni. Olyanét, aki követelés helyett inkább kér (mármint a szavak szintjén), és a körítés tekintetében nem vár el többet a kötelezőnél. Leselejtezett járművek beszerzése amúgy nem volt lehetetlen feladat. Marcit gyakran az apja vitte óvodába – az is a plebejusi imázs része volt, hogy a szolgálati autóról lemondva reggelente sétált egyet –, és miközben gondolatataiba mélyedve hallgatta a gyerek fecsegését, annyi lejött neki, hogy fia a többi kissráchoz hasonlóan rajong a teherautókért. Egyébként meg azon az óvodával szembeni játszótéren bőven van szabad terület, amelyet értelmes módon ki lehet használni. A gyerekek pedig játék közben azt is megtanulják, hogy hol tart a szocialista haszongépjármű-ipar.
– Ezt nem is a te apukád hozta ide – mondta idegesítő tudálékossággal Géza, akinek a bal szemüveglencséjét leukoplaszttal ragasztották le. – Ez egy olyan teherautó, ami amerikai.
Bár nem teljesen volt tisztában ezzel, Géza kijelentése valójában sértésnek számított. Az „amerikai” akkortájt a köznyelv bizonyos rétegeiben a különlegesség egyik szinonimája volt. Olyasmit jelentett, amit bizonyos körökben nemigen lehetett elérni. Ha tehát Géza szerint ez egy amerikai teherautó, amelyet Marci apja eleve nem hozathatott ide, az az illető képességeinek megkérdőjelezését jelentette.
– Miért lenne amerikai? – horkant föl Marci. – Ez nem Amerika. Magyarországon vagyunk. Ez egy magyar teherautó. – Majd minden további nélkül nem csupán lelökte a bemászni készülő Gézát a vezetőfülkébe vezető lépcsőfokról, hanem jókorát be is húzott neki. A kissrác hanyatt vágódott a kavicsos talajon. Néhány pillanatnyi döbbent csönd után fölült, a tarkójához nyúlt, és amikor elhúzta a kezét, látta, hogy az véres. Egy élesebb kődarab megsebezhette. Igazából nem fájt, ám a vér látványától torkaszakadtából bömbölni kezdett, mire az egyik óvónő futva sietett a helyszínre.
– Nem szégyelled magad? – morogta, miközben fölrángatta Gézát ültéből. – A fiúk nem sírnak. Miért ordítasz, mint a fába szorult féreg?
– Marci megvert – zokogta Géza.
– Dehogy vert meg – így az óvónő. – Leestél.
– De megvert…
– Lehet, hogy egy kicsit véletlenül meglökött. – Az óvónő anélkül hozott ítéletet, hogy a kormánykerék mögött terpeszkedő Marcira akár csak egy pillantást vetett volna. A karjánál fogva rángatta el Gézát, ami nem ment könnyen, mert a kisfiú befeszítette a testét, és valósággal vonszolni kellett.
– De nem véhé-le-hetlenül – zokogta, miközben a túlerő diadalmaskodott, és Géza kénytelen volt az óvónőt követve a játszótér túlsó oldalán álló, öntöttvasból készült gömbmászóka felé haladni.
– Katonadolog. Szedd össze magad, és ne bömbölj már, rossz hallgatni!
Az óvónő nem ok nélkül volt ingerült. A környéken lakó nyugdíjasok sokat panaszkodtak, hogy a gyerekek folyton akkora hanggal vannak, hogy nekik föl kell hangosítaniuk a tévét meg a rádiót, ha rendesen hallani akarják a műsort. Némelyik már a tanácsnál is szólt, hogy lépjenek föl az erélytelen és nem mellesleg a kölkökhöz hasonlóan fegyelmezetlen óvodapedagógusokkal szemben.
Géza kénytelen volt a gömbmászókában csatlakozni a többiek űrhajós játékához, Marci pedig újabb győzelmet könyvelhetett el, és továbbra is nap mint nap ott pöffeszkedhetett a roncsteherautó vezetőülésén. Még akkor is, ha igazából unta. Elvégre egy idő után semmi érdekes nem volt abban, hogy az ember markolja a kormánykereket, úgy csinál, mintha forgatná, közben berregő hangokat hallat, és kicsit rázza is a testét, mintha a jármű zötykölődne alatta. A hatalom íze akkor édes, amikor van kin gyakorolni. Időről időre akadt, aki bepróbálkozott, de a többiek tudomásul vették, hogy a teherautó vezetőülése Marcié, mivel a járművet az apukája tetette ide, úgyhogy amikor meglátták közeledni, engedelmesen átadták a helyüket. Így viszont az egésznek jóval kevésbé volt értelme.
Hosszú évekkel vagy inkább évtizedekkel később Marci nem ismerte meg először Gézát. Éppenséggel az apja világosította föl, hogy az újonnan kinevezett, seggfej főnöke az óvodai csoporttársa volt. Amúgy nem meglepő, hogy eddig nem találkoztak, Géza a hírek szerint mostanában költözött vissza a szülővárosába, nem kis részben azért, mert megüresedett ez az igazgatói szék. Marci sokra nem emlékezett belőle, ám a nyugdíjas éveire is mindenről jól értesült apja szavai nyomán végül beugrott neki ez a régi sztori. Mi több, tisztán és élesen látta maga előtt a jelenetet, ahogyan az óvoda melletti játszótér udvarán behúz egyet a teherautóroncsba bemászni készülő Gézának. Még érezni is vélte a hajdani dühöt és elégtételt, ahogy elbánt ezzel a sírós mitugrásszal.
A legszívesebben most is bemosna neki egyet. Olyat, hogy leesne a fejéről az az idegesítően dizájnos szemüveg (amelynek egyik lencséjét se takarja már leukoplaszt) Még meg se melegedett rendesen az irodában, de máris olyan önelégült pofával jár-kel, mintha övé lenne minden. Ami mondjuk majdnem igaz is.
– Egyébként – mondta Marci apja, miközben gondosan visszatette az óvodai csoportképet az azokat a régi fotókat őrző desszertesdobozba, amelyeket soha nem találtak elég érdekesnek albumba rendezni – csak óvatosan, fiam. Lássuk be, téged se lehet már túlságosan fiatalnak nevezni. Abban az életkorban vagy, amikor két kézzel kell kapaszkodni az íróasztalba, és ha ne adj isten úgy jön ki a lépés, nem fog senki kapkodni utánad.
Marci az apját nézte, a régről megmaradt barna kordnadrágját, a szürke kardigánját meg a kopasz fejét. Mostanában egyre inkább az ő mozdulatait vette saját magán észre. Ahogy leül, ahogy a fotelban a tarkója mögött összekulcsolja a kezét, ahogy lehajol… Nem beszélve az orrcimpájukon hordott, drogériából származó olcsó olvasószemüvegekről, amelyek olyannyira egyformák, hogy rendszeresen összekeverik őket. Időnként a ruháikat is. Amikor leszedik őket a szárítóról, tanakodni szoktak, melyikük kié. Mostanára összenőttek: Marci pocakja nagyobb, az apjáé laposabb lett.
– Lassan mennem kell a gyerekekért – Marci azon tűnődött, elvigye-e a slusszkulcsot, vagy rángassa föl inkább a kölköket a buszra. A mostani benzinár mellett utóbbi tűnt kivitelezhetőbbnek, még akkor is, ha vágni fogják a pofákat.
– Én meg – mondta az apja – kiballagok a temetőbe, megnézem, a tegnapi szél nem szórta-e be nagyon levelekkel anyád sírját. Meddig maradnak?
– Tudod jól, apa, hogy vasárnap esténként szoktam visszavinni őket az anyjukhoz. De ne aggódj, este fülhallgatóval fognak számítógépezni, remélhetőleg a múltkor egy életre megjegyezték, hogy te korán fekszel. Attól se tarts, hogy a munkahelyemen mit csinálok. Be tudom fogni a pofámat. És szorítom jó erősen az íróasztalomat, ahogy annak idején a teherautó kormánykerekét.
– Miféle teherautóét?
Marci úgy csinált, mintha ezt már nem hallotta volna. Elhatározta, hogy mégse kérdezi meg, hogy annak idején tényleg az apja vitte-e a játszótérre azt a roncsot. Legalább ennyi illúzió maradjon nekik. Csak a lépcsőházban vette észre, hogy végül az apja felöltőjét dobta magára. Nem volt benne slusszkulcs.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
