Dragomán György: Pohár-pohár-pohár

Dragomán György: Pohár-pohár-pohár
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Anya aznap később jött haza, mint máskor, már kezdtem aggódni, már azon kezdtem gondolkozni, hogy fel kellene hívjam a munkahelyén, de aztán meghallottam a lépcsőházból a lépteit, gyorsabban jött fel a lépcsőn, mint szokott, aztán már csikordult is a zárban a kulcsa, és amikor bejött és becsukta és bezárta maga mögött az ajtót, láttam, hogy nagyon-nagyon fázik, biztos azért, mert megázott, úgy jött haza, hogy csuromvizes volt a nagy esőtől az arca és a haja, és a fázástól erősen reszketett is, sokkal jobban, mint máskor, hiába öleltem meg és fújtam a nyakába, hogy megmelegítsem, úgy, ahogy szoktam, egyre csak fázott, egyre csak remegett, és akkor én elengedtem, és bementem szobámba, hogy kihozzam neki a pokrócot, amivel a kislétra alatt kuckózni szoktam, az a legvastagabb, legmelegebb pokróc az egész házban, mert igazi teveszőrből van, és a tevék szőre ott a sivatagban annyi, de annyi napsütést kap, hogy soha nem fogy ki belőle a meleg, és amikor visszaértem a nagyszobába, Anya még mindig reszketett, de már nem ott a földön, ahova akkor ültünk le, amikor odaszaladtam hozzá, hogy megöleljem, hanem ott ült a fotelben, a kis asztal mellett, és a telefonunkat nézte.

Nekünk volt a legszebb telefonunk az egész blokkban, nem olyan csúnya szürke, mint Csilláéknak, a miénk szép piros volt, és nemcsak a kagylója, hanem az egész telefon,

a tekeredős zsinórja is, egyedül csak a tárcsája volt fehér, és a mi telefonunk azért is volt sokkal szebb a többiekénél, mert a miénken szép kicsi lehúzósképek voltak a számok mellett, akkor ragasztottuk őket oda, amikor még csak kicsi kétéves voltam, és nem tudtam sehogy se megjegyezni a számokat, de Anya meg akarta tanítani nekem a munkahelyi számát, hogy fel tudjam hívni, hogyha valami baj volna, és akkor szétvágtuk ollóval az egyik törpikés lehúzósképemet, azt, amelyiken a mérges törpe a poharat fogja, pont amikor azt kérdezi, hogy ki ivott a pohárkámból, és amelyiket nem akartam felragasztani az óvodástáskámra a többi hat törpike mellé, és felragasztottuk szépen a darabjait a számok mellé, a sipkáját, a nadrágját, a kabátját, a pofiját, a kezecskéjét, mindegyiket egy másik szám mellé, úgyhogy nem kellett Anya munkahelyi számát megjegyeznem, hanem csak annyit, hogy sipka-pofi-popsi-cipő-pohár, a poharas számot szerettem a legjobban, a zérust, azért, mert a zérus tényleg olyan volt, mint a pohár.

Na és amikor visszamentem a szobába a pokróccal, Anya a telefonunkat nézte, a tárcsa legközepét, mint hogyha fel akarna hívni valakit, csak épp elfelejtette volna a számot, és akkor én odavittem hozzá a pokrócot, és mondtam, hogy sipka-pofi-popsi-cipő-pohár, mert azt akartam, hogy mosolyogjon, mert olyankor, amikor a régi dolgokra, a még kisebb koromi dolgokra szoktam emlékeztetni, mindig mosolyogni szokott, akármilyen szomorú is, mert amikor eszébe jut, hogy milyen volt, amikor mind kiszórtam a szőnyegre a hintőport, és a kicsi lábikómmal összevissza jártam az egész nagy perzsát, akkor mindig nevet, de most nem nevetett a mondókán se, hanem a szája elé tette az ujját, és azt suttogta, hogy psszt, és akkor én elhallgattam, és láttam, hogy még mindig reszket, mert az ujja oldala elmaszatolta a szája szélén a rúzst, és azzal a rúzsos ujjával intett, hogy várjak, ne mozduljak, és akkor egyszer csak felkapta a telefonkagylót, úgy, mint akinek hirtelen mégiscsak eszébe jutott a szám, és azzal a rúzsos ujjával,

egymás után három zérust tárcsázott, pohár-pohár-pohár,

és én hallottam, hogy a telefon kicseng, mert kihallatszott a kagylóból, egyszer, kétszer, háromszor, és akkor Anya lecsapta a kagylót, de olyan erősen, hogy az egész telefon belecsördült, és akkor oda akartam menni hozzá, de intett, hogy maradjak, láttam, hogy számol, és én is vele számoltam, egy, kettő, három, négy, öt, el egészen kilencig, és amikor tízig jutottunk, egyszer csak megcsörrent a telefon, nagyon hangosan csörgött, egyszer, kétszer háromszor, és a harmadiknál Anya felkapta, és a fülére szorította, de úgy is hallottam, hogy úgy szól, mintha foglalt lenne, túú-túú-túú-túú-túú, csak mégis valahogy másképp, egy kicsit lassabban, azután egy kattanás hallatszott, és csend lett, és Anya orra összeráncolódott, ott fent a két szeme között, és én abból tudtam, hogy nagyon haragos, és akkor

hallottam, hogy tisztán belemondja a telefonba, hogy tudják, mit, megcsókolhatják a seggét, ha már úgyse szégyellik magukat,

aztán letette a kagylót, de most nem csapta le, csak simán letette, aztán intett, hogy menjek oda, és hajoljak közel, és akkor én közel hajoltam, és Anya megölelt, úgy, mint aki meg akar puszilni, de nem puszilt meg, hanem odadugta a száját a fülemhez, és azt súgta bele, hogy most játszani fogunk, azt fogjuk játszani, hogy építünk szépen a telefonnak egy kuckót, menjek ki, és hozzam be szépen a konyhából a kenyérkosarat, addig ő kihozza a dédi szobájából a plüssöket, és akkor kivettük a gyékénykosárból a maradék kenyeret, de a konyharuhát visszatettük az aljára, és aztán rátettük a telefont, és a telefon köré odatettük mind a kacsákat, amiket még szegény dédi varrt, és a tetejére rátettük Dédi kispárnáját, és aztán becsuktuk a kenyérkosarat, és az egészet leterítettük az összehajtott vasalópokróccal, és betettük a kisasztal alá.

Anya akkor azt mondta, hogy kész, ezután így fogunk élni, minden pont úgy lesz, ahogy eddig volt, épp csak annyi lesz a változás, hogy ebben a kedves kicsi kuckóban fog lakni a telefon, és akkor én azt mondtam, hogy igen, de hogyha ezután fel fog hívni minket valaki, akkor lehet, hogy nem is fogjuk tudni meghallani, és ha meghalljuk, akkor is, amire kivesszük a kuckójából szegény telefont, és felvesszük a kagylót, az, aki hív, már le is fogja tenni, mert azt fogja hinni, hogy nem vagyunk itthon, olyan sokáig fog tartani.

Anya erre először nem szólt semmit, csak mosolygott, aztán mégiscsak megszólalt, azt mondta, annyi baj legyen.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!