2024. március 21. – 17:34
Az 1849 méter magas Nagy-Bihar több okból is jó úti cél március közepén: közel fekszik a magyar határhoz, egy 110 kilométeres sugarú körben a legmagasabb hegycsúcs, magassága részben egyezik a 1848–49-es szabadságharc számaival, és ha mindez nem lenne elég: a közelében fekszik a Pádis-fennsík látványos sziklakatlanokban gazdag vidéke, a természet gigantikus játszótere. Még jó, hogy célba vettük!
Románia is gyorsan változik, nyugtázom magamban, amikor lihegve felérünk a napsütésben szikrázó havon a Nagy-Bihar tetejére: a csúcstábla alá tűzött magyar kokárda békében elvan a fölötte lobogó román zászlóval. Az érzést erősíti, hogy lenti szállásunkat egy fiatal román–magyar házaspár vezeti, akik németországi vendégmunkán szerették meg egymást, a panzió egyik felében pedig egy népes nepáli csoport lakik ideiglenesen, ők a közeli Belényes város gyárában dolgoznak vendégmunkásként. Az egykori Biharország, a történelmi Magyarország harmadik legnagyobb vármegyéjének tetején állunk, ahonnan belátható fél Erdély. Nem volt tudatos választás, hogy éppen a március 15-i hosszú hétvégére esett az 1849 méter magas Nagy-Bihar megmászása, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult.
A Bihar-hegységet tavaly kezdtük megismerni. A hegység legnagyobb attrakciója nem is a csúcs, hanem az attól északabbra fekvő Pádis-fennsík. A fennsík Erdély legvadregényesebb karszthegysége, olyan mesebeli nevű természeti csodákkal, mint a Szamos-bazár, Eszkimó-jégbarlang, Csodavár-katlan, Ponor-vízkelet vagy Boga-amfiteátrum. A neveket szinte mind a Pádis-fennsík elvarázsolt felfedezője, Czárán Gyula földbirtokos, természetjáró és barlangkutató adta csodálata kifejezéseként az 1900-as évek elején. A Nagy-Bihar inkább kiegészítésként mászható meg, leginkább tavaszi időpontban, amikor még hó borítja, de már nem annyira fogcsikorgató a hideg. Ahogy mi tesszük.
A három napot úgy osztjuk be, hogy a csúcsot a középső napon másszuk meg, akkor várható napsütés. A startpont a Nagy-Bihartól északra, 1150 méteren fekvő Stațiunea Vârtop sípálya és üdülőtelepülés. Azt gondoljuk, hogy utunkat megkönnyíti az első szakaszon egy sífelvonó, de a hó ebben a magasságban már nagyrészt leolvadt a pályákról, így a felvonó sem üzemel. A településen alig lézengenek. Rácsatlakozunk egy nagyobb magyar túracsoportra, Radát, az Eupolisz túravezetőjét már régebb óta ismerem.
Fenyőerdőben kanyargó ösvényen emelkedünk, ahogy egyre feljebb érünk, úgy lesz egyre több a hó. Az úton keményre olvadt-taposott hóval találkozunk, reméljük, hogy ilyen marad az állaga akkor is, ha kiérünk a gerincre. Három verzió lehet: süppedős, be-beszakadó, mély hóréteg – erre számítva csörög a hátizsákunkra erősített hótalp; kemény-jeges hófelület – erre tüskés csúszásgátlót hoztunk; és az ideális változat: keményre összeesett hóréteg, a tetején laza, kásás, de nem csúszós hóval. Szerencsénk van: a bakancs elég, nem kellenek rá a kiegészítők.
A lihegős kaptató után végre fent vagyunk a lankásabb gerincen. A kopáran hullámzó észak–déli gerinc első karakteres kiemelkedése az 1658 méter magas Piatra Grăitoare (Visszhangos-kő). Itt álltunk meg tavaly a tejködben, mert egyszerűen nem láttuk értelmét továbbmenni. Most, hogy belátom az előttünk álló hosszú, havas gerincutat a távoli csúcsig, vállon veregetem magam a döntésért.
Próbálok kurjantani párat, hogy visszhangot csiholjak a szirten, de semmi. Állítólag nem is ezért nevezik Visszhangos-kőnek, hanem azért, mert a szél szokott énekelni ott, amikor feltámad. Czárán Gyula azt írja a helyről, hogy a szirt a mócok (havasi románok) hite szerint a tündérek tanyája, így hát akkor az ének mellé biztos tánc is szokott lenni.
Még a sítelepen csatlakozott hozzánk három helyi, de nem kóbor kutya némi kolbász reményében, úgy gondoltam, a Visszhangos-kőnél lemaradnak. De nem. Az ebek jönnek végig mellettünk az egész úton a hóban, fel-alá szaladgálva, meg-megűzve a pihengető havasi csókákat. Igazi hegymászó kutyák, lerí róluk, hogy legalább annyira élvezik a szabad túrát, mint mi. Biztos már több százszor kísértek fel a csúcsra embereket.
Megkezdjük vándorlásunkat a ritkuló, majd eltűnő fenyvesligetek között a hosszú gerincen. A hegyet borító hó állaga tökéletes, elbírja a súlyunkat, és nem is jeges. A nap kicsit erősen süt, szikrázva tükröződik vissza a hóról. Érzem, hogy le fog égni az arcom, de nem érdekel. Ahogy egyre magasabbra jutunk, egyre jobb körbe a kilátás – mintha egy gigantikus mozgólépcsőn emelkednénk ki a tájból. Ritka az ilyen jó idő ezen a csapadékos vidéken, nagyon örülünk, hogy a tavalyi köd után sikerült most kifogni.
A tíz kilométeres odafelé vezető csúcsmenet legvégén kis meglepetés: a gömbölyű csúcstömböt egy mély nyereg választja el tőlünk. Mielőtt nekiveselkedünk, jobban szemügyre veszem a kerekded tetőt, és megállapítom, hogy román neve ugyan némileg dehonesztáló, de mégis találó. Még lent kérdeztem meg román szállásadónktól, mit jelent a Cucurbăta Mare, ahogy a csúcsot a földrajzi atlaszokon feltüntetik. A megfejtés tök egyszerű: Nagy Tök.
Úgy tűnik, hogy ezt a hétköznapias elnevezést a romános sem szeretik annyira, a csúcstáblán ugyanis az áll: Vârful Bihor, azaz Bihar-csúcs. A tábla fölött a román lobogó lobog, alatta egy korábban ott járt magyar túratárs által kitűzött magyar kokárda jelzi, hogy március 15-e van. Ahogy fentebb írtam, békében elvannak egymással, úgy, ahogy a világi táblarúd is a mellette álló krisztusos csúcskereszttel. Az egyetlen, ami bezavar a képbe, a közeli rádióadó rozsdás tornya és lepukkant épülete.
Kiállok a plató meredeknek nem nevezhető szélére, és elnézek kelet felé. Mátyás Vilmos klasszikus, 1988-as túrakalauza szerint kicsit lejjebb és 300 méterrel odébb egy pajkos nevű forrás buzog: az Izvorul la Puta Fetei, magyarul a Leány pinája-forrás. Mint írja, az ilyen drasztikus népi nevek a Székelyföldön is gyakoriak (például a fekete-pataki Pinakút vagy az olasztelki Fingó borvíz – aminek vizét Bethlen Miklós az emlékiratai szerint ráadásul a felesége számára szállíttatta). Mindenesetre a Leány pinája-forrást most vastag hópárna fedi szemérmesen.
A jó időben hosszasan pihen, nézelődik, fotózgat a csapat, aztán elindulunk az úton visszafelé, amin jöttünk. Már lassan megy le a nap, amikor visszaérünk a 20 kilométer hosszú, 8 órás túrából az üdülőtelep parkolójához. Hogy ne unatkozzunk, útközben megfejtem a kérdést, mi köze van a Nagy-Bihar csúcsnak a magyar Hajdú-Bihar megyéhez. A következő: Bihar vármegye volt régen Magyarország harmadik legnagyobb területű vármegyéje. A vármegyét délkelet felől az Erdélyi-szigethegység (benne a Bihar-hegység és a legmagasabb csúcs, a Nagy-Bihar), míg északnyugat felől az Alföld határolta. Akkora vármegye volt, hogy Biharországnak is nevezték. A vármegye keleti háromnegyede Trianon után Romániához került, míg nyugati negyed maradt Magyarország része és Hajdú-Bihar megyeként folytatta történetét.
Elfüggönyözött amfiteátrum a Boga-szirtről
A Nagy-Bihar menetet szendvicsbe fogó két kisebb túrát most rövidebben írom le, mert ezeket jobb időben (nyáron vagy ősszel) úgyis végig fogom újra járni. Első nap Budapestről indulva kényelmesen fél kettő körül értünk a Bihar-hegységbe. Délutánra egy rövidebb bemelegítő túrát terveztem a Pádis-fennsíkon, méghozzá a Nagy-Pádis-rétről indulva egy kört a nagy látványt ígérő Boga-szirt érintésével.
A hat kilométer hosszú útvonal nagy része még hó alatt volt, és nem igazán járták előttünk. Ennek megfelelően felfelé és lefelé is gyakran combig süllyedtünk az itt valamiért jóval süppedékenyebb hóban. Kamásli ugyan volt rajtunk, de előfordult, hogy Gabi lába olyan mélyen beleszaladt a hóba, hogy az csapdába ejtette a lábfejét, és úgy kellett kézzel kiásni. Ennek ellenére inkább szórakoztató volt az út, a Boga-szirtet leszámítva.
A szirt a Pádis-fennsík egyik legszebb kilátóhelye. 1400 méter magasról néz le az alatta 800 méterre elterülő, hegyoldalak által közrefogott Boga-katlanra, amit egyébként a látvány miatt kissé nagyzoló módon Boga-amfiteátrumnak is neveznek. Nos, a katlan szemérmes módon ködfelhőbe burkolózott, amikor felértünk a kilátóba, és csak néha libbentette fel felhőszoknyáját, hogy lássunk valamit belőle. Így tehát elmondhatom, hogy egy szép út volt, kevés látvánnyal.
Csodavár: az Alvilág portálja
Hasonló időjárásunk volt az utolsó nap is – némi esővel megszórva –, amikor a Csodavár-katlant látogattuk meg. Hogy miért ez a neve? Az átlagosan 1200 méter magas karsztfennsík legmélyebb pontján egyesülnek a lefolyástalan katlan felszíni és felszín alatti vízfolyásai. Itt egy gigászi méretű barlangrendszer van: a Csodavár. 1887-ben véletlenül fedezték fel földmérés közben ezt az elveszett világot, amit Czárán Gyula, a Pádis atyja első lelkesedésében Leviathanopolisként emlegetett. A kettős várudvarra emlékeztető mély katlan később nyerte el a Csodavár nevet.
A Pádis-fennsíkra egyetlen műút vezet fel nyugat, tágabban Magyarország, szűkebben Pietroasa, magyar nevén Vasaskőfalva felől. Ennek a határközeli nyugati bejáratnak köszönhetően sokkal több a magyar túrázó a Pádison, mint a román. Télen kell a szerpentinre a hólánc, március után már egyre kevésbé. Az út végén több nagy természetes parkolóhely van, mint a fentebb említett Nagy-Pádis-rét vagy a Bál-rét, ahol a Csodavárra menet megálltunk.
A startponttól egy köves szekérúton két kilométer séta a Glavoi-rét, nyáron akár odáig be lehet gurulni az autóval. Mi márciusban ezt már nem kockáztattuk. A Glavoi-rét egy kiindulóbázisa a pádisi túráknak, sátorhellyel, kis üdülőházakkal, hegyi vendéglőkkel. A Csodavár (románul Cetățile Ponorului) nagyon közel esik hozzá, kis séta után már ereszkedhetünk is be a mélyére.
Alapvetően a Csodavár-kör a kettős katlant felül, a szélekről betekintést engedő kilátópontok mentén járja körül. Havas-jeges időben nem javasolt a beereszkedés a csúszós, meredek lejtő miatt, még a kapaszkodó láncok egy része is a hó alatt van. Ennek ellenére úgy gondoltuk, megnézzük, mennyire tudunk lemenni, végül a katlan alján a Nagy Portálénak nevezett gigászi barlangbejárat előtt találtuk magunkat.
A lejegesedett bejárat miatt a barlangba, vagy ahogy Czárán elnevezte, az Alvilágba nem merészkedtünk be, de a szájában állva is éreztük a hűvös leheletét. A sziklafal oldalában mászva jutottunk át az egyik Várudvarból a másikba. A katlanból a túloldalon meredek, havas kapaszkodó vezet ki, aminek láttán majdnem felhúztuk tüskés csúszásgátlónkat. Végül nem kellettek, és ki tudtunk kapaszkodni a mélyből a katlanszéli körútra. A túraúton továbbhaladva felülről is meg tudtuk nézni azt, amit az előbb lentről csodáltunk meg. A teljes túra nagyjából három órát vett igénybe, de mivel az eső miatt sok részét alig láttuk, kénytelenek leszünk még újra megjárni egyszer. Úgyis az az igazi, ha behatolunk a barlangokba is.
A három túraútvonal nagyítható térképen:
Tartozom még az árakkal: a szállás 6000-8000 forint körül kijön a környékbeli panziókban, a reggeli 3000-4000, a vacsora 8000 forint körül megúszható. A sör vendéglőben 800 forint, a helyi ételek közül pedig a savanyú pacallevest vagy az erdélyi csorbalevest ajánlom, főételnek meg a túrós puliszkát vagy a helyi pisztrángot. Az út Pádisig autóval Budapestről 400 kilométer, amit nagyjából 4-5 óra alatt meg lehet tenni. Tudtommal az út tömegközlekedéssel nem megoldható sajnos.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk.
További erdélyi túrák a Szépkilátáson: