Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Az erdélyi Bihar-hegység 1600-1800 méteres magaslatai hóbiztos terepnek számítanak, és közel vannak Magyarország keleti határaihoz. Havas, téli túrákhoz ideálisak. A hétvégén belekóstoltunk, és bár a jelentős mennyiségű hó mellé jelentős ködöt is kaptunk, és a csúcshódítás elég kalandosra sikeredett, kijelenthető: a túra összességében ízlett.
Az elmúlt hetek hegyi rohamai megmutatták, mennyire ki vagyunk éhezve egy kis hóra, ami úgy tűnik, egyre ritkább vendég Magyarországon. Legalábbis a vastagabb, biztos hóréteg, ami a hazai hegyeink tetején sem marad meg sokáig teljesen. Ezért körülnéztünk, hol van a környéken néhány óra autózással elérhető biztos hóterep. Nyugaton, a Bécsi-Alpokban már megfordultunk, csakúgy, mint északon a Tátra és a Fátra lejtőin, ezért egy hirtelen kanyarral keletnek vesszük az irányt, csatlakozunk egy Eupolisz-túracsoporthoz, és meg sem állunk a határtól alig több mint száz kilométerre fekvő Bihar-hegységig.
Miért a Bihar? A Bihar-hegység az Erdélyi-szigethegység, azaz a Kárpátok vonulatával körülölelt Erdély közepén, szigetszerűen elhelyezkedő hegység legmagasabb, legmeghatározóbb része, ami ráadásul igen közel fekszik a határhoz. Erdély legcsapadékosabb területei közé tartozik, 1600-1800-as csúcsain egész télen sok hó szokott lenni. Ha ez nem elég, a hegység közepén terül el a Pádis-fennsík, ami szurdokaival, sziklakatlanjaival, barlangjaival és víznyelőivel Románia hét csodájának egyike.
Hóra az előrejelzés szerint bőven számíthatunk, kis szelet és sok felhőt is ígér a meteorológia. Mivel a hegyi utakat egy nagyobb havazás könnyen lezárja, a hegység szélén, Pietroasában (magyar nevén Vasaskőfalván) foglalunk szállást. (Azazhogy inkább a közvetlenül a Vasaskőfalva melletti Kiskohban, román nevén Chișcău-ban, ami tele van panzióval.) Itt beszúrok még egy gyors választ a fenti miértre: a napi szállás egy főre reggelivel, vacsorával mindössze 12 ezer forintba kerül, ami még magyar viszonylatban sem sok.
Pietroasa Budapesttől 350-400 kilométerre fekszik (útvonaltól függően), és autóval 4,5 óra alatt le lehet érni. Debrecenből, Szegedről az út már jóval rövidebb, Békéscsabáról, Gyuláról nézve pedig lényegében a szomszédban van. (Sokáig abban a szomorú hitben voltam, hogy az ország délkeleti felében élőknek nincs hegyük. Hát a fenét nincs, aki gyulaival vagy csabaival találkozom kint, mind szinte magukénak vallják a Bihart.)
Az első félnapi túra csak egy kisebb kóstoló a Pádis-fennsík természeti csodáiból, amelyek egyébként a hó és jég miatt inkább tavaszi, nyári vagy őszi látványosságok. Fentről, a műút melletti Bál-rétről indulunk, ami régen leányvásárok színhelye volt. Még Jókai írt a móc népszokásról, amely ma már igencsak szexistának hathat, de „a havasok lakói pásztori életmódjuk mellett oly távol laknak egymástól, hogy a legközelebbi szomszéd félóráig sem jut el szomszédjához, amellett a fiatal leányok otthon ülnek, a fiatalság csak egyszer látja egymást esztendőben, a leányvásáron”. Leírása szerint egy nagy piacot kell elképzelni, igazi vásári hangulattal, ahol a sátrak előtt nem különböző portékák, hanem maguk a lányok foglalnak helyet a díszes kelengyéjükkel, és legények alkudoznak rájuk, majd estére egy orbitális mulatságba csap át az esemény.
Az egykori nagy buliknak ma már semmi nyomuk, a havas rét hangulatát egy feszület (rajta egy móc kendőt tartó Krisztussal) és egy lerobbant traktor határozza meg. Egy-két kilométerrel arrébb, a nyáron sátorozókkal teli Glavoj-rét rozzant büfés bódéi most bezárva, csendesen álldogálnak a hidegben. A következő állomáson, a Ponor-, azaz Víznyelő-réten megszemléljük a világ egyik legrövidebb felszíni patakszakaszát. A Ponor-patak egy jégcsapokkal fogazott barlang szájából bukkan elő, hatszáz méternyit kanyarog a lapos katlanban, majd a víznyelőhöz érve úgy tűnik el szürcsögve-örvényelve, mint a kád vize a lefolyóban, ha kihúzzuk a dugót.
Továbbmegyünk a szépen fejlődő Pádis-telep felé, ami éppen félúton tart a gazdag turistaközponttá válás útján. A régi, szedett-vedett hétvégi kalyibák közül egyre több modern panzió emelkedik ki, a környék népszerűsége megugrott a koronavírus-járvány ideje alatt. Mivel a telep fölött magasodó kilátósziklát, a Mócok templomát vastag köd üli meg, ezért nem mászunk fel rá. Itt mondom el azonban, hogy az itt élő havasi románokat hívják mócoknak, akik hajviseletükről (moț – hajfonat) kapták nevüket. Lassú sötétedésben, 20-30 méter magas fákból álló, behavazott fenyvesben térünk vissza a parkolóhoz. (A túrát térképen itt lehet végigkövetni.)
Másnap ugyanilyen fenyvesben kezdjük meg az emelkedést: a cél ezúttal az 1849 méter magas Nagy-Bihar (Curcubăta Mare), a hegység legmagasabb pontja. Vârtopról indulunk, ami egyben síterep is, felvonóval, de nem látunk sok síelőt. A felvonó viszont kapóra jön, egyből 1440 méterre szállít minket. Itt még nem vészes a helyzet, de ahogy lépdelünk egyre feljebb, annál áthatolhatatlanabb köd kezdi megülni a hegyet.
A Zengőkő (Piatra Grăitoare, 1658 m) csúcsnál dilemma elé kerülünk: lassú a menet, kevés az idő, súlyos a köd. Egy tábla szerint innen még három óra a Nagy-Bihar, a hó itt már 60 centi, a nyom egyre soványabb. Ha megjárjuk is, nem látunk semmit, visszafelé nem érjük el az utolsó felvonót. Döntés születik: visszafordulunk. Kényelmesen letrappolunk, vigasztalásul a szállás felé még útba ejtjük a Fekete-kövek ormát. (A túra térképe itt elérhető.)
Az utolsó napra némi reményt nyújt a reggeli időjárás-jelentés: talán kisüt a nap, és utolsó túránkon látunk is valamit. A terv szerint most a hegység északi gerincét lovagoljuk meg, és a gerinctúra végpontja a dél-délkelet felé állítólag fantasztikus panorámát nyújtó Szegelet-havas lesz. Ismét felautózunk szállásunkról, ezúttal a Nagy-Pádis-rétig, innen indul a túra. A hegység aljában még elég jók a látási viszonyok, de ahogy felemelkedünk a szerpentinen ezer méter fölé, sajnos behatolunk a ködrétegbe. Nem baj, talán eloszlik.
A csapat jókedvűen vág bele, ropog a hó, meg alatta néhol a jég. Egy szekérutat követünk, ami mentén feltűnik néhány bezárt pásztorszállás. Vezetőnk szerint nyáron nagyon jó sajtokat lehet itt venni. Most mínusz 6 Celsius-fok van, aki itt sajtba harapna, annak beletörne a foga. A Varasó-rétnél (1380 m) ismét döntés születik: nem éri meg felmenni a csúcsig, semmit nem látnánk. Mivel Gabival ketten optimistábbak vagyunk, leválunk a többiekről, és bízva a nap erejében, tovább kaptatunk a gerinc irányába.
Jön a jól ismert sűrű, magas, havas fenyves, a téli Erdély védjegye. A hangulatot képeslapon lehetne kinyomtatni: „Bizakodó túrázók a havasok gerincére tartanak.” Előttünk a hóban három friss nyom. Két túrázót utolérünk, épp szendvicseznek egy fa alatt. Egy nyom marad, meg néhány régebbi, bizonytalan körvonalú csapás, amit befedett az előző napi hó. Kiérünk az erdőből a havas gerinc alá. A felhőréteg vékonyodik, kivehető a nap körvonala, halvány árnyékot vetünk a hóra. Talán lesz ebből valami kilátás is?
A fenyők itt már kisebbek, külön állnak, szigetszerűen, jégszoborrá dermedve. Követjük az előttünk haladót, a nyomába lépkedve kisebb energiát kell kifejteni. A nyomok egy idő után toporgásba váltanak: emberünk hótalpat vett fel. Mi a fene? Az előzetes információk szerint a széles gerincről lefújta a havat a szél, legfeljebb egy vékony, megkeményedett, jegesebb réteg maradt. Követjük a hótalpnyomokat, bár a telefonos GPS-es applikáción látom, hogy nem az eredeti ösvényen haladnak. Ekkor beszakad a lábam alatt a hóréteg, combig süllyedek a hóba.
Hóval fedett borókás! Aki járt már magashegyen, tudja, hogy a hólepte törpefenyők csapdát rejtenek. Csak a tetejüket fedi hóréteg, ami beszakad az arra járó alatt, még a hótalp sem mindig segít. Ezért vette fel az előttünk járó, de persze nálunk nincsen. Minden lépésnél térdig, combig süllyedni a hóba nem túl vidám dolog, gyorsan megeszi az erőt. Megpróbálunk óvatosan visszatopogni a GPS-jel alapján az eredeti ösvényre. Szerencsére 30-40 méter múlva megtaláljuk, végre magunk mögött hagyjuk a marasztaló borókást, és néhány régebbi nyom is feltűnik.
A gerincen, 1600 méter körül megtaláljuk az útjelző táblát, de a nap ismét eltűnik a felhők felett. A tábla áll a nagy fehérség közepén, mutat a semmibe. Oké, panoráma nem lesz, de most már közel a csúcs, csak azért is felmegyünk. A telefonra gyakran rápillantva követjük az ösvény nyomvonalát a nagy, fehér, üres semmiben. A Mátrix című filmben ilyen volt a virtuális képektől megfosztott üres tér, a valóság sivataga, amit a programok bármilyennek fel tudnak öltöztetni. Szívesen letölteném a bihari panoráma 1.0 verziót, de térerő sincs. Sőt, néha a GPS-jel is eltűnik. Az egyetlen biztos dolog, amit érzékelek az opálos, tejfehér közegben, az Gabi elmosódott kontúrú, sötét foltja előttem pár méterrel.
Így érünk fel a Szegelet-havas (Cornu Munților) 1627 méter magas csúcsára, amelyen egy szál zászlórúd árválkodik a fehér homályban, ráfagyott román lobogóval. A ködös kilátókra az utóbbi időkben kitaláltam egy módszert: a túratérkép-applikáción minden nevezetesebb kilátóponthoz töltenek fel panorámaképeket a jó időben ott járó szerencsés túrázók. Megnézzük: a fél Bihar-hegység látszik innen, kelet felé jó időben Magyarországig ellátni.
A szél egyre jobban fúj, kicsit tartok tőle, hogy betemeti a nyomainkat, és ha megint kihagy a GPS-jel, nehézkesen találunk vissza az útra lefelé. Ekkor veszem észre, hogy hajam viccesre fagyott a ráfújt hódara alatt. Ideje beismerni, hogy deresedik a halántékom – gondolom magamban a szelfi láttán, és ettől jobb kedvre derülök.
Elindulunk visszafelé. A GPS működik, a nyomokat jól tudjuk követni. Mintha zsinóron húznának, elég gyorsan visszajutunk a gerinc alatti, jól követhető útra. A nagy megkönnyebbülésre iszunk egy kis forró teát a termoszból, és elszopogatunk egy fél tábla fagyott csokoládét. Lefele menet félúton egy jókedvű román csapatba ütközünk. Angolul megbeszéljük, hogy a tetőn reménytelenül teljes a köd, szomorúan visszafordulnak.
Mi viszont tényleg jókedvűen ropogunk lefelé a hóban. Oké, nem láttunk semmit, de ezt a semmit látni kivételesen érzékletes dolog volt. Feljutottunk a csúcsra is, sőt, ami még nagyobb szó, le is jutottunk róla. Lent a parkolónál egy békéscsabai magyar csapattal találkozunk, ők csak kisebb sétát tettek most a környéken. Ketten közülük hasonló menetet nyomtak előző este a Szegelet-havasra, csak sötétben érkeztek le, eléggé kikészültek tőle. Voltak már korábban többször is, akkor nem volt ilyen természetfeletti föd, a kilátás állítólag eszméletlen. Abban maradunk, hogy jövünk még erre talán jobb időben is. Részemről tuti.
Ami mindenképpen kell egy ilyen gerintúrára: csúszásgátló (a komolyabb, láncos), telefonra letöltött túratérkép (és bika powerbank), vízálló, stramm bakancs; sí vagy napszemüveg, túrabot (hótárcsával); réteges alsó- és felsőruházat; szélálló héjkabát kapucnival; termosz tea, előzetes információk a hó- és időjárási helyzetről.
A túra nagyítható térképe:
A Bihar-hegység még egy ideig biztosan ideális túracélpont lesz. Azonban épül egy újabb, jobb minőségű aszfaltút egy másik irányból is a Pádis-fennsíkra, és borítékolható, hogy néhány éven belül turisták fogják belakni az egy-két évtizede még alig ismert, békés, nyugodt természeti környezetet. A megközelítés Magyarországról is csak gyorsulni fog, hamarosan a schengeni határ is odébb tolódik, és akkor a Bihar-hegységet már nemcsak a keleti határhoz közeli városokból fogják látogatni.
Köszönet a szakmai segítségért Radics Tamás túravezetőnek (Eupolisz).
Más túrák Erdélyben:
