Úgy megtáncoltatott minket az ördög az Alacsony-Tátra gerincén, hogy az utat is elvesztettük. Kaptam viszont egy csókot a menyasszonytól: a fagyási seb ottmarad egy darabig az arcomon. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Ez a cikk 2022. decemberi, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Ez a január eleji Alacsony-Tátra gerinctúra egy korábbi tartozás rendezése volt, amikor egyszerűen úgy lefújt minket a 100 km/órás szél a gerincről, hogy rögtön az elején fel kellett adnunk.
Pénteken szaladtunk neki a hegynek Liptói Lúzsnánál (Liptovská Lúzna) hetedmagammal, hogy felmászva rá, kelet felé végigliftezzünk az 1600-2000 méter magasságban hullámzó, 45-50 km hosszú hegygerincen, egészen az Ördöglakodalma-hágóig (Certovicáig). Most enyhébb szelet és mínusz 10-12 Celsius fokot ígért odafentre a meteo, ezért bíztam benne, hogy ezúttal sikerül végigmennünk a tervezett úton.
Reggel 7-kor indultunk a lúzsnai Hancurky krcsma elől mínusz 4-5 fokban a hegy lábánál elterülő erdő felé. A fenyőerdőben kanyargó ösvényen 700 méternyi szintet kellett leküzdenünk az 1476 méteren homorodó Skalkou-fennsíkig, ahol elégedetten állapítottam meg, hogy a tavalyi szélnek egyelőre nyoma sincs.
Itt keletnek fordultunk, hogy megkezdjük a hullámlovaglást az egymást követő csúcsok és nyergek hátán. Igaz, hogy a szél csak fújdogált, viszont cserébe nem láttunk sokat a nagy ködben, amin csak néha tört át a nap. Ahogy haladtunk egyre feljebb a közbeeső csúcsokon (Velká Holá, 1640 m, Latiborska, 1643 m, Zámostská, 1645 m, Durková, 1751 m), úgy romlott az idő.
Először nagy pelyhekben kezdett esni a hó, amit egyre erősödő szél vágott az arcunkba. Még feljebb érve a szél viharossá vált, a frissen lehullott havat felkavarva kis kristályokat fújt be minden elképzelhető résen a ruhánk alá.
Két hibát követtem el még az első nyeregbe érve: a viszonylagos meleg és a gyenge szél miatt nem húztam fel külső szél- és vízálló nadrágomat (annak is megvan a hátránya ugyanis, de erről később), valamint a vastag kesztyűt is bennhagytam a hátizsák közepén. A feltámadt orkánban már nem mertem megkockáztatni, hogy a gatyát felhúzás közben kitépje a kezemből a szél, és messze vitorlázzon vele. A kesztyű után sem akartam kotorászni, gondolván, hogy lassan megérkezünk első szálláshelyünkre, a Durkova-házba.
Ebben tévedtem. Az állandó szelet heves (az időjárásjelző oldalak szerint 50-75 km/órás) széllökések tarkították, amik ide-oda lökdöstek a havon. Kezdett felidéződni a tavalyi túra rémképe. A túranadrágomat és az aláhúzott aláöltözetet kezdte átfújni az immár mínusz 12-15 Celsius fokos hidegben a szél, amiben szinte hallottam összeverődő golyóim csilingelését.
A vékony polárkesztyűre ráfagyott egy hókristályréteg, ami megmerevítette a túrabotot markoló kezemet. Hiába hoztam tök jó síszemüveget, bepárásodott a nagy lihegésben, és a pára rögtön rá is fagyott a belső oldalára, így szinte vakon botorkáltam. Mikor ezt elunva feltoltam a homlokomra, és egy kis rést hagytam, hogy kilássak valamennyire a maszk felett, a balról sivító szél kikezdte a pofacsontomon húzódó bőrt. (Később kiderült, hogy takaros, 3-4 centis fagyási sérülést szereztem ide a pofázmányomra.)
Ráadásul a felkavart hóban, és a ködben gyakran nem láttunk el 3-4 méterre sem. Többször elvesztettük a gerincen végig kirakott útjelző karókat, amik persze a legkellemetlenebb-legszelesebb részeken hiányoztak (hiszen kitörte őket a szél). Azt tudtam, hogy a ház közelében vagyunk valahol, de az utolsó 200 méteren minden nyom megszűnt, egymást is alig láttuk a szürkés-fehér kavargásban. És ha nem mondtam volna, kezdett leereszkedni az este, ami aztán különösen kilátástalanná tette volna helyzetünket.
Nem szoktam betojni, de ebben a helyzetben, elnézve tanakodó vezetőinket, átsuhant rajtam, hogy lehet, hogy itt fogunk megfagyni. Az utat végül megtaláltuk, és betántorogtunk a jó meleg Durkova-házba. (Kiderült az is, hogy kár volt aggódni, telefonon is kérhettünk volna segítséget, GPS-koordináták alapján hamar megtaláltak volna minket, ha minden kötél szakad. De nem szakadt.)
A kandalló melletti vetkőzésben vettem észre, hogy a túranadrágom térdnél levő kis szellőzőjén két-két maroknyi havat hordott be a szél a gatya és a térdem közé, szépen kipárnázva ezt a részt. Még jó, hogy volt egy térdvédő is rajtam. A csősálamat és maszkomat összefagyasztotta a nyakamon a kicsapódó lehelet, jó hideg jéggombócot rakva torkomra, amitől be is rekedtem alaposan. (Kiszámoltuk egy wind chill táblázaton, hogy a hőérzet odakinn mínusz 26-30 Celsius fok lehetett, nem csoda, hogy lefagyott az arcom.)
Gyorsan betoltam a szintén alaposan megkönnyebbült többiekkel két forró rumos teát, meg egy forró levest. A spártai egyszerűségű házban nem volt vízcsap, az árammal is takarékoskodni kellett, a budi meg 50 méterre volt a bejárattól: akinek vécére kellett menni, fel kellett öltöznie teljesen, ha nem akart megfagyni az odaúton.
Rajtunk kívül a szlovák gondnokpáros volt még a házban, és három cseh túrázó. Egyikük elkezdett furcsa hangulatú számokat játszani egy sarokba támasztott gitáron csehül énekelve, és mikor mondtam neki, hogy Magyarországon ennek a stílusnak Cseh Tamás volt a legnagyobb képviselője, kicsit összezavarodott a világ. De lehet, hogy csak a rumos tea tette. Elég gyorsan lefeküdtünk. Én úgy aludtam el, mint akit állcsúcson vágott Vlagyimir Klicsko.
Másnap korán indultunk vissza fel a gerincre. Negyed óra alatt felértünk, majd elkezdődött a tanakodás, hogy továbbmenjünk-e vagy adjuk fel a túrát, és menjünk le a völgybe. A szél rendületlenül fújt, mínusz 15-20 fok lehetett. Viszont úgy tűnt, hogy a felhők talán oszladozni kezdenek. Optimista társaság lévén nekivágtunk mégis a gerincnek.
Nem bántuk meg, pedig hosszú és fárasztó szakasz állt még előttünk: összesen 18 kilométernyi hullámvasút várt ránk, összességében 1100 méternyi emelkedővel és 1000 méter lejtővel. A csúcsok itt már 2000 méter közeliek voltak.
Egy hosszú hegymenettel kezdtük az 1955 méteres Chabenec-csúcsig. Az idő valóban jobb lett. Ki-kisütött a nap, nagyjából elállt a szél. A piros turistautat jelölő karók a Chabenecről a Kotliskára (1936 m) vezettek át az éles gerincen.
Innen leereszkedtünk a Krizske nyeregbe (1770 m), ami után a Polana csúcs (1889 m) következett. Egyre többet láttunk a tájból, egyre gyakrabban kattintgattam a fényképezőgéppel.
A Polana nyeregből (1837 m) célba vettük az Alacsony-Tátra harmadik legmagasabb csúcsát, a Derest (2003 m), ahova egy hosszú, enyhén balra kanyarodó vitt fel.
Az itt elénk táruló fenséges látványt három szín határozta meg. A tejfehér köd a hófehér hóval. A szürkés felhők, ahogyan elnyelik a havas vonulatokat. És az ég kékjének ragyogása, ahogy visszatükröződik a hórétegen.
A Deresről lefelé már láthattuk a második legmagasabb csúcsot, a Chopokot (2024 m), és a lejtőit elözönlő síelőket. Szombat volt, szép idő, és elég jó hó, ezért tényleg rengeteg síelő szállta meg a csúcsot. A két felvonó (most már üzemel az új déli is) csak úgy ontotta magából a síbakancsosokat. Miattuk nagyjából füstbe is ment az a tervünk, hogy a chopoki turistaházban megpihenünk és eszünk valamit, akkora volt a sor a pultnál.
Itt megint volt még egy kis tanakodás, Tibor ugyanis kegyetlenül elfáradt, és legszívesebben lelanovkázott volna a völgybe. Mi azonban meggyőztük, hogy már nincs messze az aznapi végcél: a Gyömbér (Ďumbier, 2043 m) alatti Stefanika chata (1727 m), ahol a szállást terveztük. Én személy szerint azzal győzködtem, hogy tízéves fiam néhány hónapja könnyedén átsétálta ezt a néhány kilométeres szinte vízszintes szakaszt.
Ezért én is kellemetlenül meglepődtem, amikor a kikarózott ösvény vadul emelkedni kezdett a Gyömbér csúcsa fele. Nem számítottam már nagy energia leadásra, ezért morogva vettem tudomásul, hogy nem a hegy oldalában futó széles nyári, hanem a csúcsra vivő vad, köves téli ösvényt választottuk. A miértre később Cinó, a vezetőnk a turistaházban adott választ egy horec (keserű enciánlikőr) mellett: a hegyoldalban ösvényt taposva elvágtuk volna a hóréteget, megszüntetve ezzel a tartását, így valószínűleg nyakunkba kaptunk volna egy jó kis lavinát. Ezért kellett inkább fent a gerincen haladnunk. Ráadásul közben ránk is sötétedett, a nyári út pedig (nem véletlenül) ki sem volt karózva.
Délután 5 körül estünk be holtfáradtan a Stefanika menedékházba. Mivel ide csak túrasízők és hótalpazók járnak, sokkal kisebb volt a tömeg, mint a Chopokon. A vetkőzésnél vettem észre, hogy szélálló külső nadrágom ugyan tényleg nem engedett be se havat, se szelet, az alá húzott túranadrág mégis csurom víz volt, ugyanis a verejték kifelé sem tudott távozni. Az orkánkabátot levéve ugyanezt a jelenséget tapasztaltam. Az izzadság szépen áthatolt a pólón, aláöltözet-felsőrészen, a két polárpulóveren és a kabátbelsőn, ott viszont megakadt, mert útját állta az orkánanyag, és szépen kikristályosodott formában ráfagyott a belsőrész felületére, úgy hogy kopogni lehetett rajta. A kabát normál körülmények között állandóan lobogó kapucnija ugyanezen okból merev fémsisakká változott, alig bírtam lehajtani.
A túra nehezebb részén ezennel túl is jutottunk, amit megünnepeltünk további horecek és sörök fogyasztásával. A végén még a konyhába is bekeveredtünk, ahol Igor Fabricius, a chata főnöke mesélt arról, hogy cipelt fel húsz év alatt 173 tonnányi ételt-italt-tüzelőt-egyebet a völgyből a házba (a legsúlyosabb pakk 100 kiló volt). Felvonó vagy autóút ugyanis errefelé nincs, mindent emberi erővel visznek fel, ami az üzemeléshez kell, egy hátra rögzített fakereten. Az alvás megint könnyen ment, úgy dőltem el, mint egy hosszabb farönk.
Utolsó napunk is jól indult. Ragyogott a nap, ropogott a hó, a mínusz 15 fokos levegő alig mozgott. Nagyjából 8 kilométernyi gyaloglás várt ránk, körülbelül 300 méternyi szint felfelé, és majdnem ezer méternyi lefelé.
Az út kezdetben törpefenyők között vezetett lefelé. Lejjebb már egyre több fenyőfa is üdvözölt minket. Végül körülbelül 4 óra menetelés után lejutottunk az Ördöglakodalma-hágó alá, a certovicai síközponthoz, ahol az egyik autónk parkolt.
A két kocsival ugyanis úgy kellett logisztikázni, hogy az egyiket a kiindulóponton, Lúzsnában hagytuk, míg a másikat elhoztuk előre Certovicába, hogyha megérkezünk legyen mivel továbbmenni.
Konklúzió: A közel 40 kilométer hosszú Alacsony-Tátra gerinctúra januárban elég kemény próbatétel elé állítja a rá vállalkozókat. Vezető és tapasztalat nélkül semmiképpen se vállalkozzunk rá, mert (szó szerint) nagyon ráfázhatunk. Minket az egyik legtapasztaltabb hegymászó, Vörös László (Cinó) vezetett, két kisegítő túravezetővel, Anikóval és Júliával. Nagy az esély, hogy az idő meghiúsítja a vállalkozást, a viharos szél és az erős fagy párosa nem kellemes útitárs. Ha viszont sikerül, sőt, olyan szerencsénk van, hogy a felhőfüggöny néha felvonódik, akkor páratlan kilátást kapunk.
Nyáron is nagyon jó túrázni a gerincen, ahogy ebből a korábbi cikkből kiderül.
Az útról egy látványos videót is csináltunk, még Bakancslista színekben:
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2013-ban jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
További túracikkek az Alacsony-Tátrából: