A Raxra készülődtünk egy jó lazítós, őszbúcsúztató hegyi hétvégére a Bakancs Pista túracsoporttal, de a Karl Ludwig Haus, ahol aludtunk volna, a rossz időre tekintettel bemondta az unalmast. Azaz bezárt. Ezért új helyet kellett keresnünk november közepén, olyat, ami nincs lezárva, de mégis valamennyire hozza a magashegyi érzést. Így került képbe a Kis-Fátra és látványos és izgalmas csúcsa, az 1609 méter magas Veľký Rozsutec, azaz Nagy-Rozsutec. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Amit biztosan tudtam: a Kis-Fátra nagyon látványos, a szurdokai a Szlovák Paradicsommal vetekszenek, a Nagy-Rozsutec pedig egy szép, sziklás csúcs, nem kevés – 1000 méteres – szintemelkedéssel. Azaz, tökéletes volt a mostani célunknak.
Terhelyen (Terchová) szálltunk meg, amit tulajdonképpen simán nevezhetünk a Kis-Fátra fővárosának. A városkában dúl a Jánosík-kultusz, az itt élt szlovák nemzeti betyárról neveztek el mindent, utcát, vendéglőt, apartmant, sőt még szurdokot is. Egy nagyon korrekt, osztrák színvonalat hozó vendégházban laktunk, fejenként alig 20 euróért.
Mivel szombat estére értünk le Gabival (nem kapkodtuk el az indulást), már csak a becuccolás maradt. (A többiek délután az általam már korábban megénekelt Dolné diery szurdokvölgyet járták be.) Szóval a vacsorát még el kell mondanom, aztán rátérek a túrára is, mert elég érdekes vendéglőben ettünk: a Haluškáreňben.
A vendéglő a nevéből adódóan sztrapacskát kínált, mindenféle változatban. Volt káposztás (ez az amit a szlovákok strapačkynak hívnak), juhtúrós (ennek a szlovák neve már más: bryndzové halušky), baconos, füstölt, spenótos, sőt, csilisbabos is. Alapvetően a juhtúróst szeretem, de bele kellett kóstolni a csilisbe: hát, szerintem tévút. Na mindegy, egy jó mély sztrapacskás alvás után reggel megindultunk a Nagy-Rozsutecre. Ehhez be kellett autóznunk a Terhelyhez tartozó Stefanova üdülőfaluig (2-3 km), és onnan mentünk tovább gyalog.
Elég hamar bejutottunk a Podžiar kunyhóig, ahol rácsatlakoztunk a felső szurdokvölgybe vezető útra. Menet közben egy kutya is mellénk szegődött.
Jött is velünk a létrákig, de megakadt az egyik közepén, és szűkölni kezdett. Ezért ölben kellett levinni, és búcsút venni tőle. A búcsú nem volt egyszerű, mert a kutya csak mászott utánunk, és félő volt, hogy valahogy lepottyan. Végül csak elszöktünk előle, és létráztunk felfelé a szurdokon. A vízesésekből bőven ömlött a víz, de szerencsére nem esett se eső, se hó.
Feljebb érve aztán elkezdett hízni a lábunk alatt a hószőnyeg, és a két csúcs közötti nyeregben (Medzirozsutce, 1200 m) már simán 5-6 centi vastag volt. Ebből a nyeregből indul balra az út a Kis-Rozsutecre (1344 m), jobbra pedig a Nagy-Rozsutecre (1609 m). Mi természetesen a nehezebb úton mentünk tovább.
A súlyos, szürke felhők elkezdtek oszladozni, ami kétszeresen is jót jelentett: nem kapunk csapadékot a nyakunkba, és talán kilátásunk is lesz.
Az út maga egy tekergőző ösvény volt, néhány sziklásabb résszel, ahol láncok segítettek feljebb jutni. Egy ihletett pillanatban megpillantottuk startpontunkat, az üdülőfalut is. Aztán függöny le újra.
A csúcson nagyon ráérősen eszegettünk, fotózkodtunk. Harsány ugatás kíséretében megérkezett lenti barátunk is, a kutya. Valahogy kerülőutakon vergődhetett fel.
Az biztos, hogy meghozta a jó időt, mert kezdett kisütni a nap.
Feljött utánunk vagy 30 lengyel túrázó is, kutyánk rögtön kolbászbarátságot kötött velük. A csapodár! Nagyon jó volt fent a szikrázó napsütésben, de lassan el kellett kezdeni lefelé indulnunk.
Az ereszkedés nem volt egyszerű. Eljegesedett sziklán, lefagyott láncokba kapaszkodva másztunk lefelé. Nem a feljöveti úton mentünk, hanem egy rövidebben, egyenesen Stefanova felé, így körtúrává alakítva a túrát. (A fenti térképen a piros jelzésű út folytatása Medziholieig, ott pedig a zöldön balra.)
Visszapillantva ott magasodott fölöttünk a Nagy-Rozsutec meggyőző sziklatömbje.
Lejjebb érve elfogyott a hó, viszont a sáros latyakban óriásikat csúszkáltunk a lejtőn. A seggre esést nagy nehezen elkerültem, viszont combig összefröcsköltem magam sárral a szerencsétlen tapicskolásban.
Stefanovába érve a sár is elfogyott szerencsére. A falu három évvel ezelőtt is ki volt már kupálva, de azóta csak egyre bújtak ki a földből az újabb és újabb menő turistaházak. A szlovének után a szlovákok is kezdenek ráérezni arra, hogy a bakancsos turizmusban, túrázásban, outdoor sportokban is jó pénz van. És azt is tudják már, hogy ehhez megfelelő szolgáltatást is kell nyújtani.
Konklúzió: A Kis-Fátra nincs messze (280 km), Budapesttől 4,5 órát kell autózni Terhelyig. A hegység nagyon szép, érdekes: szurdokok, látványos hegycsúcsok sorakoznak benne. A szolgáltatás nyugati, de még mindig jóval olcsóbb. Egy laza őszi hétvégére nagyon jó választás.
Figyelem! A hó nagy lehet fent akkor is, ha lent meleg van és csak vizes a talaj, ezért késő ősztől hágóvas, esetleg hótalp kelleni fog. A csúcsrégióban ködben el lehet tévedni, hegyi tapasztalat nélkül ködben-esőben-havazásban nem ajánlott. A hegytetőn süvítő szélben repkedhetnek a mínuszok, ha éppen olyan az időjárás, ezért érdemes előre tájékozódni, milyen idő várható, és vinni a megfelelő ruhát.
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2017-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
További téli túrák a Szépkilátáson: