2023. szeptember 16. – 16:53
Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
A Dolomitok Magyarországról legkönnyebben elérhető északi felét sokan az egyébként is fantasztikus hegység legszebb részének tartják. Nagy kedvence volt ez a terep Zsigmondy Emilnek, a máig is legismertebbnek számító, magyar származású hegymászónak, akiről nemcsak csúcsgerincet és sziklafolyosót, hanem menedékházat is neveztek el itt. Az utóbbit egy látványos túrán nézzük meg közelebbről.
A Dolomitok Magyarországról legkönnyebben megközelíthető részéről, a Sexteni Dolomitokról szóló három cikkünk első darabjában Európa egyik leghíresebb, legjellegzetesebb hegycsoportját, a Drei Zinnent (olaszul Tre Cime) és környékét mutattuk be. A másodikban a Cadini-hegycsoport gótikus sziklakatedrálisának legmagasabb hágóján másztunk át, a 2837 méter magas Eötvös-csúcs alatt. A mostani harmadikban feltúrázunk a sexteni napóra egyik főcsúcsa, az Einserkofel (Cima Uno) mellé, majd lefelé betérünk a Zsigmondy Emilről elnevezett Zsigmondyhüttébe egy minestronére.
Bázisunk a határ osztrák oldalán fekvő Sillian település, ahonnan 30 perc autózás a túra kiindulópontja: a Fischleinbodenhütte parkolója (napijegy 15 euró). A parkoló nem messze fekszik Sexten (olaszul Sesto) településtől, amin idefelé át is gurulunk. Hogy miért fontos Sextent megemlíteni? Mert a falusiak egy egészen különleges időmérő eszközt használtak évszázadokon át: a sexteni napórát.
A sexteni napóra ugyanis egy 5 hegycsúcsból álló csoport. Népi megfigyelés szerint a hegyek fölött vándorló nap helyzete a helyi lakosok számára mindig az idő állását mutatja 9 és 13 óra között. A csúcsokat úgy nevezték el, ahány órakor fölötte áll a nap: a Neunerkofel (2582 m) a 9 órás, a Zehnerkofel a 10 órás (2965 m), és így tovább: Elferkofel (2926 m), Zwölferkofel (3094 m), és célunk, az „egyórás csúcs” az Einserkofel, olaszul: Cima Una (2598 m). Reggel 9 órai indulásunkkal majdnem összejött az is, hogy az Einserkofelhez a nappal együtt érkezzünk, azaz majdnem délután egyre érünk fel. De ott még nem tartunk.
A parkolóból két kilométernyi keskeny aszfalton, fenyőerdőben sétálunk a Fischleintal völgyben a vicces nevű Talschlusshüttéig (Völgyvég-kunyhó) – bemelegítésnek ez éppen jó. Szinte ütközésig megyünk az előttünk tornyosuló Einserkofel kőlábáig, amit két oldalt kerül a túraút. Mi a jobb kézre esőt választjuk, ami a tűző nap elől leárnyékolva halad hosszan, közvetlenül az óriási sziklafal előtt az Altensteintal völgyben. Majd komótosan emelkedve ér fel a 800 méterrel feljebb álló Dreizinnenhüttéig.
Az ezertornyú Paternkofel (olasz nevén Monte Paterno) és a Sextner Stein (Sasso di Sesto) nyergében álló Dreizinnenhütte a Dolomitok egyik legnépszerűbb, leglátogatottabb helye. A nyeregből a legjobb szögben látszik a Dolomitok jelképének megválasztott hármas orom, a Drei Zinnen (Tre Cime), két káprázatos háttérrel rendelkező hegyi tó hullámzik szelíden a közelben. Mikor felérünk, túrázók százaival találkozunk szétszórva a nagy területen. Korábban már jártunk erre, akkor a klasszikus Dre Zinnen kört tettük meg, az Auronzo menedékháztól indulva.
Ahogy akkor írtam, a Drei Zinnen (Tre Cime) előtti katlan az első világháború egyik legkeményebb hegyi frontvonala volt. Az olaszok 1915 májusában úgy gondolták, hogy egy rohammal elfoglalják a térséget, ám itt megakadtak. A katlan körüli déli-délkeleti hegycsúcsokat sikerült elfoglalniuk, a nehezen megmászható Große Zinne tetejére még egy reflektort és egy kisebb ágyút is felszenvedtek, de az északi karéj csúcsai a monarchia kezén maradtak, és beállt a frontvonal.
Az első világháborúnak máig számos nyoma van: főleg az olaszok összevissza vésték-fúrták a hegyek sziklaoldalait, hogy a csapatok mozgását megkönnyítsék. A rengeteg bunker, folyosó, járat ma már turisztikai szerepet tölt be, ezekből az első, vaslétrákkal, fémkábelekkel biztosított hadiösvényekből származik az Alpokban évtizedek óta népszerű via ferrátázás vagy klettersteigezés.
A békekötés után a vesztes osztrák-magyar fél búcsúzhatott a területtől, az olaszok megkapták egész Dél-Tirolt a jelentős számú német ajkú lakossággal együtt. Napjainkban azonban Dél-Tirol a jól működő nemzetiségi politika mintatartománya lett, ezért is van, hogy sokszor még a térképrajzolók sem tudják, hogy a hegyek olasz vagy német nevét használják inkább.
Ezúttal nem maradunk sokáig, az egyik tó partján megesszük a szendvicseinket, és elindulunk tovább az Einserkofel felé a Paternkofel törmeléklejtőjébe vájt-döngölt kényelmes ösvényen, ami régen háborús frontútként szolgált. Mivel a kofel elnevezés elég gyakran bukkan fel a cikkben, utána néztem, mit is jelent. A meghatározás szerint lekerekített vagy kupola alakú hegycsúcs a jelentése, csakúgy, mint a német nyelvterületen gyakran előforduló kogel szónak.
A hegyoldalban lassan emelkedő széles, egyenes ösvény panorámája tényleg lenyűgöző: lent az alsó és a felső Bödensee vízfelülete csillog, körben a Dolomitok csipkézett hegyvonulatai, amik egy részen függönyként szétnyílva engednek kilátást a lenti, zöldellő völgyekbe. Az út a dallamos nevű Büllelejoch nyeregbe fut fel végül, ahonnan kitárul a kép nyugat, azaz a Zwölferkofel és az Elferkofel felé is.
A nyeregből jól látjuk a következő menedékházat, a csupasz sziklák között megbújó, piros-fehér spalettáival vígan integető Büllelejochhüttét. Akárhogy hívogat a ház, most nem térünk be, mert bár közel a csúcs, vihar közeleg, és jó lenne ha nem a villámok zavarnának le róla. Ezért elmegyünk a ház mellett, és elkezdünk kapaszkodni felfelé a körülbelül két kilométeres kitérőt jelentő ösvényen a sziklák között. Egyre több háborús nyomot látunk, lövészárkok, bunkerek, bunkeralagutak szegélyezik az utat, ami néha az alagutakon áttörve kanyarog.
A széles, enyhén lejtő sziklatetőn jövök rá, hogy nem az Einserkofelre másztunk fel, hanem a 2677 méter magas Östliche Obernbachernspitzen nevű csúcsra, ami ugyan mindössze 200 méternyi távolságban van légvonalban az Einserkofeltől, de a kettő között mély, áthatolhatatlan szakadék tátong. Nem baj, erről a tetőről is remek a kilátás. A hegy északi oldala meredeken zuhan a mélybe, elég hátborzongató érzés a széléről letekinteni a völgybe. Beírjuk magunkat a vaskos csúcskereszt fémdobozába helyezett csúcskönyvbe, és maradnánk még egy kicsit, de a mennydörgés hangja közeledik.
Gyorsan visszasietünk a hütte biztonságába, ahol radlert és csapolt ivóvizet iszogatunk, korsónként átszámítva olyan 2000 forintos áron. A fenyegető vihar végül elkerül minket, úgy dönt, inkább egy völggyel odébb dühöngi ki magát. A hütte teraszáról elragadó a panoráma: kilátás nyílik délre a közeli Elferre és Zwölferre, a Marmarole csoportra és a Sorapissra, nyugat felé a Drei Zinnenre, a Paternkofelre és a Schwalbenkofelre.
Nagyjából félúton vagyunk, innen már lefelé haladunk. Sok helyen sziklákba faragott út kígyózik lefelé, kisebb fahidakkal megszórva, hiába, a katonáknak gyorsan és akadálytalanul kellett haladni itt a világháború idején. Nagyjából 20 perc ereszkedés után érünk a Zsigmondyhüttéhez, olasz nevén Rifugio Zsigmondy-Comicihez. A 2224 méteren álló ház teraszán minestronét (olasz zöldséglevest) rendelünk, egyúttal megkérdezem a pultoslányt, tudja-e ki a névadója a háznak.
„Szigmondy? I don't know” – jön a válasz. Jó, nem kell az olvasónak kétségbe esni, akkor elmondom én. Zsigmondy Emil máig a legismertebb magyar származású hegymászó. Bécsben született 1861-ben, orvosi diplomát szerzett, és rengeteget mászott, számos csúcsot elsőként hódított meg az Alpokban, Dolomitokban, ráadásul máig érvényes alpinista alapkönyvet írt Az Alpok veszélyei címmel. Sajnos nagyon hamar halt meg, mindössze 24 éves volt, amikor mászás közben elszakadt a kötele a Francia-Alpokban.
Azt hogy a nemzetközi hegymászó világban mennyire nagy becsben tartották, mutatja, hogy csak a Dolomitoknak ezen a részén hegytetőt (Cresta Zsigmondy, 2998 m), sziklafolyosót (Zsigmondy-couloir) és egy 1886-ban épült menedékházat (Zsigmondyhütte) neveztek el róla. A házat az I. világháborúban lerombolták, a terület Olaszországhoz került, akik új menedékházat építettek itt, amit a nagy olasz hegymászóról Emilio Comiciről akartak elnevezni.
Ám (az egykori ellenség monarchiához tartozó) Zsigmondy iránti tisztelet akkora volt, hogy mégis megmaradt a neve egy kompromisszumos megoldással: a ház a Zsigmondy-Comici nevet vette fel. A két hegymászó nemcsak a ház nevén osztozik, hanem tragikus haláluk módján is: Emilio Comici szintén kötélszakadás miatt halt meg 1940-ben a hegyen.
A menedékház teraszáról legalább olyan jó a kilátás, mint a fentebbi Büllelejochhütte mellől, itt viszont szinte mindent leural a Zwölferkofel szemben magasodó, karcsú sziklapiramisa.
Sajnos egyszer innen is tovább kell menni, folytatjuk az ereszkedést a Fiscalina-völgy felé. A Zsigmondyhüttét elhagyva nevezetes útra térünk rá: itt halad az Alta Via 5, amit nyugodtan nevezhetünk az olaszok kéktúrájának, azzal a különbséggel, hogy a 80 kilométer hosszú ötös szakasz több elszigetelt, bonyolult terepen visz keresztül, sok (akár UIAA 3-as nehézségű) mászással, amihez kell a via ferrata felszerelés is. A völgyben haladó része nem vészes, lassú hegyoldali lejtők, szerpentinező ösvények váltják egymást.
Ahogy lépegetünk lefelé, néhányszor megfordulunk, hogy lássuk a völgy felső részét is. Így bontakozik ki szépen a 2400 m magas Hohe Leist (Nagy Sámfa) érdekes, kúpos formája. Az út néhány részén kőátfolyások pusztítottak, az otthagyott csákányok mutatják, hogy a Nemzeti Park emberei kemény munkát végeznek az útvonal karbantartásával. A völgy alsó felében már messziről látjuk a hüttét és a parkolót, az utolsó kilométereket már az erdei fák árnyékában tesszük meg.
Miért Ausztria felől?
Az osztrák irány azért olcsóbb, mert csak az ausztriai sztrádamatricát kell megvenni (10 euró), míg a szlovén-olasz irány kb 100 kilométerrel, egy órával és minimum 10 euróval több. Szállást Sillianban és környékén 40-60 euróért már lehet találni (fő/nap, reggelivel), olasz terület mindent összevetve 10-20 százalékkal drágább. Sok kemping található a térségben, hívogató az 5 eurós sátorhely, de erre még rápakolódik a személyenkénti díj, parkolás, egyéb költség, tehát az is kijön 15-20 euróra fejenként, ráadásul egy kiadós eső sátorban sokkal rosszabb.
Az olasz menedékházak 30-35 euróért kínálnak egy hálótermi helyet, szobát pedig 45 euróért (/fő), mindez félpanzióval már napi 70-80 euróra rúg (viszont közel a hegy, nem kell autózni). A Drei Zinnen térségében a parkolás általában 10-15 euró/nap, de a helyiek meg tudják mutatni az ingyenes lehetőségeket. Egy leves 10 euró, egy főétel, pizza 13-20 euró, egy sör 4-5 euró. (Van viszont a kisebb településeken is Spar, Lidl, Aldi, megfizethető árakkal.) Ahogy néztem, vonattal, busszal is le lehet keveredni, több átszállással, és rá kell szánni minimum 12 órát.
Az útvonal nagyítható térképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
További cikkek a Dolomitokból:
