A Monte Schiara és a Monte Civetta via ferratáin a Dolomitokban

2022. szeptember 19. – 23:26

frissítve

A Monte Schiara és a Monte Civetta via ferratáin a Dolomitokban

Másolás

Vágólapra másolva

Több helyen jártam már Olaszországban és Európa hegyein is, de az egyik legrokonszenvesebb vidék, ahová bármikor szívesen visszamegyek – Erdély és a Tátra mellett –, az Észak-Olaszország, és azon belül is a Dolomitok. A környék városkáiban ötvöződik – helyszellemben és emberben is – a jókedvű mediterrán és a tüchtig osztrák. A hegyi túrák gyönyörűek, de mégsem izomszaggatóan nehezek, ragyog a nap, derül az arc, egyszóval minden a legnagyobb rendben van. Aztán persze kiderülhet, hogy nem mindig így van. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)

Az első utam itt, 2009-ben a Monte Schiara (2562 m) és a Monte Civetta (3219 m) csúcsaira és via ferrátáira vezetett. Itt húzódik az 1952-ben kiépített Zacchi-útvonal, ami Luigi Zacchi ezredesről kapta a nevét, aki először mászta meg a Monte Schiara impozáns déli oldalát. (A via ferrata, németül klettersteig sziklába rögzített biztosító drótkötelek mentén haladó hegyi utakat jelent, gyakran függőleges falakon vagy több száz méteres szakadék fölé kihajolva.)

A körülbelül 750 kilométer hosszú, 7-8 órás autóutat követően a kocsit letettük a Case Bortot di Marchese Gianna vendéglőnél, ami a Bellunótól 7 kilométerre van észak felé. Innen három óra menetelés a hátizsákokkal a Settimo Alpini (1502 m) menedékház, ahol megszálltunk.

Via ferrata Zacchi

Másnap korán reggel indultunk. Elég összetett út állt előttünk, három via ferratával és egy 700 méterrel magasabban fekvő csúccsal. Körülbelül egy óra alatt odaértünk a Zacchi ferrata aljához, ahol „beszálltunk”. (A Zacchi falrajza ide kattintva letölthető.) Ez a gyönyörű mászó-műszó azt takarja, hogy felöltöttük biztonsági felszerelésünket, a klettersteig-szettet, és karabinereinkkel ráakaszkodtunk az útvonal mellett húzódó fix drótkötélre.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Szikrázott a nap, úgy tűnt, hogy jó időnk lesz végig. A távolban a Schiara hegyes kőfogazata vigyorgott. Folyamatosan másztunk felfelé, a nap tűzött, a szikla melegített, mint a kandalló.

Feljebb érve megváltozott az idő, felhők érkeztek. Hol belemásztunk egybe, hol kimásztunk belőle. Azaz, más szemszögből, hol rátette a seggét egy felhő a csúcsra, ahol hangyamód iparkodtunk felfelé, hol odébb vonszolta magát. A Zacchi végén felértünk a fal tetejére. Itt már könnyebb volt, inkább vízszintesen lépdeltünk a biztosítódrótba kapaszkodva.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Mintegy három óra kényelmes mászást követően feltűnt a 2361 méteren meredező nevezetes Gusela del Vescova (Püspöktű) szikla is, aljában a Bernardina fémbivakkal (menedékkel). Megmásztam volna szívesen a 40 méter magas monolit oszlopot, de ferrata nem visz fel, csak klasszikus mászóút, ahhoz meg sajnos béna vagyok.

Via ferrata Berti

Innen indult a Berti ferrata jobbra. (A Berti falrajza ide kattintva letölthető.) Az út szintben nem volt vészes, nem függőlegesen, inkább enyhe emelkedővel haladtunk a szaggatott sziklacsúcsok oldalában. Körülbelül egy óra felhőbújócskás mászás után felértünk a Schiara csúcsára.

A csúcson a csapat kidőlt, csakúgy, mint az egykori fémrácsos csúcskereszt, aminek ma már csak a csonkja látszik. A pihenő után Konyi, az egyik túravezetőnk egy régi (bár lehet, hogy csak általa kitalált) hagyományt elevenített fel.

A Monte Schiara csúcsán – Fotó: Tenczer Gábor A Monte Schiara csúcsán – Fotó: Tenczer Gábor
A Monte Schiara csúcsán – Fotó: Tenczer Gábor

A csúcsot elérő lányok választhattak egy helyszínen kitalált csúfondáros gúnynév felvétele vagy az elfenekelés között. Így lett Anikóból Atomfaros Cseknő, Flórából Varangyka, Juditból viszont elfenekelt túratárs.

A keresztelő után alaposan körbenéztünk a csúcsról. A távolban látszott kiindulópontunk, Belluno városa is, a Piave folyóval. A talpunk alatt gyülekező fellegek azonban indulásra ösztökéltek.

Via ferrátán mászva ugyanis kerülni kell a vihart. A villámok hamar megtalálják a biztosítódrótokat, ami megrázó élmény lehet a rácsatlakozott mászónak.

A kezdő magashegyi túrázó 5. törvénye: viharban ne kapaszkodj a fémdrótba, ha nem akarsz szénné sülni.

Fotó: Molnár Anikó
Fotó: Molnár Anikó

Via ferrata Sperti

A csúcsról visszafordultunk a Berti ferrátán, de nem a Zacchin, hanem tovább tartva dél-nyugatnak a gerincen, a Sperti ferrátán folytattuk. A Zacchinál hosszabb Sperti ferrátán lefelé ereszkedve velünk volt a szerencse, nem esett, nem villámlott, nem sültünk szénné.

Erre szükségünk is volt, mert a helyiek szerint a Sperti egy elég veszélyes ferrata. Lassan ereszkedik lefelé, de sokszor a függőleges sziklafal kis kiugróin lépdelve kell haladni. A vattacukorszerű felhők csak gyűltek alattunk, néha olyan érzésem volt, akár rá is léphetnék egyre.

Ereszkedés – Fotó: Várkonyi Bea és Tenczer Gábor / Telex Ereszkedés – Fotó: Várkonyi Bea és Tenczer Gábor / Telex
Ereszkedés – Fotó: Várkonyi Bea és Tenczer Gábor / Telex
Ereszkedés – Fotó: Várkonyi Bea és Tenczer Gábor / Telex

A hosszú ereszkedés után eléggé megörültünk, amikor a távolból megpillantottuk a II. világháború után itt gyakorlatozó 7. Hegyivadász ezredről elnevezett Rifugio Settimo Alpinit, azaz a menedékházat. Este kilenc óra körül értünk szálláshelyünkre, ahol hűs Birra Morettivel öblítettük le az izgalmakat.

A túra körülbelül kilenc órán át tartott. Mindenki kellemesen elfáradt, de az útvonal nem okozott igazi nehézséget az élete első ferrátáját teljesítő Gyuri túratársnak sem.

Update: A Sperti ferratát feltehetően kötélszakadás miatt lezárták (2022 nyári információ). A csúcsról tehát vagy ugyanazon az úton, amin jöttünk, vagy a gerincen és a Via ferrata Marmolon lehet leereszkedni.

Éjszakai botorkálás a Civetta sziklafalán

Következő nap az alleghe-i tó partjánál fekvő kempingben töltöttünk egy regeneráló délutánt-estét, ahova kocsival mentünk át. A kemping melletti vendéglőben megettem életem egyik legjobb pizzáját, amit sörrel és grappával öblítettem le. A grappáért, azaz az olasz szőlőpálinkáért sosem voltam oda, itt azonban sokkoló választék állt rendelkezésünkre mindenféle ízesített verzióval. A mogyorós és az erdei gyümölcsös változat „fantastico” (ahogy a túlművelt turista mondaná). Másnapi – de nem másnapos – célunk a 3219 méter magas Monte Civetta, azaz a Bagoly-hegy.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A csúcs felé haladva a völgyben gyakran találkoztunk békésen legelésző tehenekkel. (Később, a függőleges falon küzdve és izzadva nagyon jól hallani majd nyugodt és közömbös kolompolásukat. Ilyenkor iszonyatos irigység fog el: bárcsak én is ott bóklászhatnék odalent félálomban velük a harmatos füvön!)

A 2132 méteren fekvő Rifugio Coldait 1-2 óra gyaloglás után értük el. Innen még bő egy órát meneteltünk felfelé a hegyi ösvényen. Visszanézve a völgyben Alleghe házai lustálkodtak, szemben pedig a Monte Pelmo óriás tömbje figyelt. Lassan, de biztosan magunk mögött hagytuk a 2420 méteres Schienal del Bec kúpját is.

Fent: Coldai menedékház, középen: Monte Pelmo, lent: Schienal del Bec – Fotó: Molnár Anikó és Tenczer Gábor / Telex Fent: Coldai menedékház, középen: Monte Pelmo, lent: Schienal del Bec – Fotó: Molnár Anikó és Tenczer Gábor / Telex
Fent: Coldai menedékház, középen: Monte Pelmo, lent: Schienal del Bec – Fotó: Molnár Anikó és Tenczer Gábor / Telex
Fent: Coldai menedékház, középen: Monte Pelmo, lent: Schienal del Bec – Fotó: Molnár Anikó és Tenczer Gábor / Telex

A mászás neheze a Punta Civetta tövében kezdődött, ahol „bekötöttünk” a via ferratába. (Teljes neve Via Ferrata Degli Alleghesi, falrajza innen letölthető.) A már ismert felállás ismétlődött hamarosan: a hegy tetejét felhők szállták meg olykor-olykor, ilyenkor másztunk bele a semmibe.

A mászás valahogy nem ment túl gyorsan, érezni lehetett, hogy kifutunk az időből. A 2920 méteres Punta Civetta tetejéről szétnéztünk újra, és láttuk starthelyünket, Alleghét a tóval. A csúcskereszthez késő délután értünk fel, még virágos hangulatban.

A Monte Civetta – Fotó: Tenczer Gábor / Telex A Monte Civetta – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
A Monte Civetta – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
A Monte Civetta – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A közelgő alkony már rózsaszínbe vonta az utunkat végig figyelemmel kísérő Monte Pelmót. Elindultunk lefelé a Tivan úton. Ez az út sem volt egyszerű promenád: elég gyakran csak drótkötél segítségével tudtunk haladni. Lassan fáradni kezdtünk. De három órányi ereszkedés után még félúton sem voltunk visszafelé.

Leszáll az alkony a Monte Pelmóra – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Leszáll az alkony a Monte Pelmóra – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Időközben jól besötétedett. A felhők eltakarták a holdat és a csillagokat, az orrunkig alig láttunk. A fejlámpák gyér fényében botorkáltunk az 500-600 méteres szakadékok felett, a sziklafal 20 centis kiugróján. A vállam a falat súrolta, jobb oldalon viszont csak a mélysötét csend, ami a lámpafényt is szinte rögtön elnyelte. Olyan érzés volt, mint amikor tenger színén úszva belegondol az ember, hogy micsoda űr van alatta, de mégsem lát semmit belőle.

Sajnos a sötét miatt le-letértünk a kijelölt útról, ami nem növelte a csapat harci morálját. Az egyik ismeretlen szakaszon rátévedtünk egy több száz méter széles, megkeményedett, jeges hófoltra, ami nyugtalanítóan lejtett, az alja pedig a sötétbe veszett.

Kikerülni nem tudtuk, ezért nagyon bizonytalan érzésekkel, de átvágtunk rajta. Mindenkiben benne volt, hogy itt nem lehet megcsúszni, mert nem állunk meg az aljáig, márpedig az ilyen hólejtők sziklafalban szoktak végződni, ezt fentebb is láttuk. Sikerült átkecmeregni, a hófoltot csak egy fokkal jobb törmeléklejtő követte. Aztán megint jött egy hófolt. Aztán még egy. Az utolsónál már nem is érdekelt igazán semmi.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Éjfél körül értünk vissza a menedékházba. A fogadóst úgy kellett kiverni az ágyából. Szegény már úgy begrappázott, hogy azt se tudta, mit akarunk. Végre megértette, hogy sört és ágyat. Ám az egyik sem volt neki egyszerű: a konyhában elejtett egy üveg sört, és miközben kiadta a többit, álomkórosként gázolt át mezítláb újra meg újra a cserepeken. Ágy sem volt már szabad: végül megnyitotta nekünk a téli bivakszállást, ahova a sör elfogyasztása után sorban bedőltünk, mint a kivágott fák.

Reggel azonban már csak nevettünk az egészen. Ráérősen lesétáltunk a kocsikig, és két csúccsal a zsebünkben szépen hazagurultunk.

Vasalt tenyerű búcsú – Fotó: Várkonyi Bea
Vasalt tenyerű búcsú – Fotó: Várkonyi Bea

Konklúzió: A Schiara és a Civetta kőtüskéi és sziklatarajai rendkívül látványosak, ferratái nem túl nehezek, de az út rajtuk igencsak elhúzódhat, ezzel számolni kell. Jó kondiban levő kezdők is bevállalhatják,

ha jó túravezetővel és kis csapattal vannak.

További cikkek a Dolomitokról:

A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2012-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.

Kövess minket Facebookon is!