Amikor a borzalmak valósággá válnak

Habár általánosságban elmondható, hogy sem a spanyol nyelvű, sem a dél-amerikai, sem ezen belül az argentin irodalom nem túlságosan ismert vagy népszerű idehaza (és különösen igaz ez főleg a kortárs alkotókra), a Buenos Aires-i születésű és az utóbbi időkben világszerte egyre felkapottabbá váló Mariana Enríquezt egészen jól fogadták a hazai olvasók, hiszen mindkét korábban megjelent novelláskötete (az Ágyban ​dohányozni veszélyes, illetve A tűz martaléka) nagy sikert aratott.

Ennek oka vélhetően a 2019-ben a spanyol nyelvű irodalom rangos Herralde-díjával elismert író igen érdekesen kevert stílusa volt, mert a horrorszerű vagy horrorba hajló történeteiben úgy volt képes vegyíteni a zsánerre jellemző jegyeket a realista társadalomábrázolással, valamint az argentin közelmúlt eseményeinek jelenünkre gyakorolt hatásának bemutatásával, hogy az egyszerre eredményezett emlékezetes, hátborzongató, ugyanakkor nagyon is elgondolkodtató szövegeket. Azt pedig nagyon említenem sem kell, hogy Enríquez a novellaforma mesterének is számít, és ezek a szűkre szabott keretek is elegendőek voltak számára, hogy olyan fajsúlyos témákról beszéljen, mint a diktatúra borzalmai, a folyamatos gazdasági válságok és az egyre inkább elharapózó bűnözés hatásai vagy éppen a családon belüli vagy a gyermekekkel szembeni erőszak szörnyűségei.

Mivel mindkét korábbi kötetét nagyra tartottam (az összes bennük szereplő történet egyenletesen magas színvonalon íródott, és egyszer sem esett az önismétlés vagy az öncélú erőszak bemutatásának csapdájába), nagyon kíváncsi voltam arra, hogy miként boldogul a nagyregényformával, hiszen legújabb kötete,

a Részünk az éjszakából a maga majd 700 oldalával egy igazi monstrum, amibe aztán tényleg minden belefér, ha ügyesen van megírva.

Bár a két korábbi kötetben szereplő novellák többnyire nem voltak túlságosan rövidek, ezzel együtt is jó tempóban íródtak, és a szövegek kimondottan feszesnek tűntek. Pontosan ez az a vonás, ami ebben a regényben hiányzik, hiszen már rögtön az első oldalaktól világosan látszik, hogy bizony Enríquez nem fog sietni, itt mindennek megvan a maga ideje. Ez a lassúság vagy – mondjuk ki – néha inkább túlírtság zavarónak hathat, azonban kiváló lehetőséget ad a szerző számára, hogy egymásra rétegezhesse a regény megannyi szintjét.

Mint egy hagyma rétegei

Ezek közül az első és a legnyilvánvalóbb a misztikus horroré, melyben egy évszázadok óta fennálló titkos rend különböző hátborzongató szertartások segítségével kívánja megszerezni tagjai számára a halhatatlanságot, de persze az sem baj, ha közben óriási vagyonra és társadalmi befolyásra tesznek szert. A kötet ezen része ügyesen ki van dolgozva, még azzal együtt is, hogy a benne szereplő rituálék (mint a sötét erők megidézése) és motívumok (csak kiválasztottak által kinyitható titkos ajtók, melyeken belépve egy, a miénken jóval túl lévő, rémisztő világba lehet bejutni) más helyekről már ismerősek lehetnek.

„Miközben Bradford térden állva várja, amiről tudja, hogy ma este fog megtörténni, eszébe jutnak az ostoba mesék, melyeket néha még a többé vagy kevésbé tudatlan páciensei is mondanak neki a halált megelőző pillanatokról – mert a halál előtt mindenki meggárgyul: szemem előtt lepereg az élet, látom az egész életemet. Még ha nem is pont az én életem, gondolja Bradford, akkor is az én életem ővele, mert ami előtte történt, az bár nem értelmetlen, de már nincs jelentősége. Tudja, mi fog történni ma este, érzi hiányzó ujjai helyén, a meglévő ujjak hívják a hiányzó ujjakat, melyeket a Sötétség régen felfalt, és ma este a Sötétség ragyog; hogyan lehet ezt elmagyarázni annak, aki soha nem látta ezt a ragyogó sötétséget, ami a gyerekből árad, aki most ez a hatalmas férfi, aki széttárja karját, sápadt, lehajtott fejjel áll, bár emelné föl a fejét az utolsó pillanatban, Bradford látni szeretné sárga szemét, mielőtt belép a Sötétségbe, és most érzi az égő hegeket, melyeket valószínűleg ő ejtett a hasán, úgy hitte, amikor azok a mancsok, karmok, körmök közeledtek felé, utólag nem könnyű visszaemlékezni, fekete és éles ujjak, nincs ott semmi emberhez vagy állathoz fogható, talán valami mechanikus eszköz, protézis, álarc, végső soron hát a keze, föltépi vele a hasát, és arra számít, hogy az éjszakai forróságban látni fogja a szürke belső szerveket szétszórva a fűben, de nem, a sebek lüktettek, de nem robbantak, nem nyíltak szét, sosem nyíltak szét, és amikor a fiú, aki most már férfi, kiégette őket, hideg fejjel tette, és most, hiába meztelen, Bradford nem látja a sebhelyeket, viszont érzi, hidegek és tüzelnek, égető jég, minden a Sötétség felé szólít, ma este megtörténik, bárcsak láthatnám a szemedet, Juan, még egyszer, utoljára.”

Azonban hiába gazdag és megállíthatatlan a rend, ezeket az erőket csak a kiválasztottak tudják irányítani. Itt lép be a képbe a kötet két tulajdonképpeni főszereplője, Juan és Gaspar, egy apa-fiú páros, akiknek rendkívül furcsa és sokrétű kapcsolata a kötet talán legfontosabb és legérzelmesebb szintje. Juan a történet kezdetén egy, a húszas éveinek végén járó szívbeteg férfi, akit már gyermekkora óta a titkos társaság egyik legfontosabb családja nevel. Ez persze annak fényében nem is csoda, hogy ő minden idők legnagyobb tehetséggel megáldott médiuma, aki révén számtalanszor sikerült már megidézni a tomboló Gonoszt, de a halhatatlanság elérése még mindig nem sikerült. Ezek a szertartások rövid időn belül a médiumok halálával vagy megőrülésével szoktak járni, így ha valamit nem szeretne a férfi, akkor az az, hogy bárki megtudja, kisfia szintén rendelkezik ezekkel a képességekkel.

Az egyik legjobb apa-fiú kapcsolat az utóbbi időkből

Juan pontosan ezért folyamatosan titkolózik, és megpróbálja átverni a rendet, ráadásul megpróbál különalkut kötni a sötét erőkkel. Természetesen ez fel is őrli a férfit, aki nem is igazán tud mit kezdeni sem az általa sem mindig érthető túlvilági hatalmakkal, sem a felesége elvesztésével (a nő halála minden bizonnyal nem volt véletlen), sem a kisfiával, aki maga sem értheti, hogy milyen látomások gyötrik. Éppen ezért ez az apa-fiú kapcsolat rendkívül problémás, tele szeretettel és gyűlölettel, reménnyel és megbánással. De ugyanilyen jól eltalált a kamasz, majd fiatal felnőtt fiú kapcsolata is barátaival, akiket úgy kever bele ebbe a rémületes világba, hogy még maga sem tudja, milyen erőket hozott mozgásba.

Persze egy ekkora regény több szintet tartalmaz, így például az argentin történelem közelmúltja is megjelenik a lapokon, hol egészen direkt (egy jól működő, ám a cselekményből eléggé kilógó külön fejezetben, melyben egy, a rendszer fegyveresei által elkövetett tömeggyilkosságot vizsgálnak), hol áttételes módon, és így nem nehéz párhuzamot vonni az okkult erők tombolása és a múlt századi diktatúrák borzalmai között. Enríquez egészen ügyesen mutatja be ezzel a kétfenekű módszerrel hazája történelmének elmúlt két évszázadát.

Enríquez tehát ismét egy kimagaslóan összetett és elgondolkodtató alkotással állt elő, melyben egyszerre működik a történet, a karakterek, valamint az a mélyebb utalásháló, amelyet felfejtve rengeteg fontos dolgot kapunk a családi kapcsolatok, a társadalom működése vagy a mindennapokba beszűrődő erőszak témakörében. Azt hiszem, a Részünk az éjszakából kimondottan sikeres kötetnek ígérkezik.

Mariana Enríquez: Részünk az éjszakából
Fordította: Patak Márta
Open Books, 2024, 6999 Ft