Nem értem, de érzem

Nagyon ritka az az érzés, amikor egy film meghökkent annyira, hogy ne tudjam leírni. Nem azzal hökkent meg, aki szerepel benne, ahogy megvalósították, amiről szól, hanem az egész körül leng egy olyan megfoghatatlan érzés, mintha egy újfajta megközelítést látnánk a szemünk előtt.

Kis túlzással élve a 2010-es évekre a közönségfilmezés egyet jelent a sematizmussal, a folytatásokkal, a folyamatosan ugyanabba a skatulyába, más díszítésekkel beszuszakolt történetmeséléssel, hogy ha valami már ettől eltér, az a meglepetés erejével hat.

És ha valami gyökeresen eltér attól is, amit mondjuk egy átlagos filmfesztiválon lehet látni – nem hiába tud sajátos szitokszó lenni az, hogy valami egy „fesztiválfilm” –, akkor az egy kisebb szenzációval ér fel. Ilyen kisebb szenzáció volt az argentin Eduardo Williams felbukkanása a 2010-es évek közepén, először a rövidfilmjeivel, aztán a The Human Surge (El auge del humano, kb. Az emberi roham) című filmjével.

A The Human Surge-ről nehéz beszélni, tapasztalni kell, szerencsére elérhető Vimeón és a Mubi kínálatában is. Williams filmjéről néha azt is nehéz megállapítani, hogy egyáltalán dokumentumfilm vagy játékfilm egyáltalán, hogy amit a szemünk előtt látunk, az a kedvünkért történik, vagy akkor is megtörtént volna, ha a stáb a közelben sincsen. Az első két percében egy töksötét lakás belsejét látjuk, a hangkulissza csupa morajlás, egy alak fel és alá járkál, végzi a reggeli rutint, nyomogatja a telefonját. Készülődés után kicsapja a lakás bejárati ajtaját, ami mintha egy időjárási katasztrófa közepére nyílna. A következő képen a hősünk térdig érő vízben sétál az utcán, egy valódi katasztrófa helyszínén, a járókelők pedig néha a kamerába néznek.

Hősünk találkozik a haverjaival, megnézi, ahogy szexet árulnak webcamen, majd ő is elkezd hasonlót nézni a gépén, a The Human Surge cselekménye pedig már nem Buenos Airesben van, hanem Mozambikban, Afrikában, ahol szintén fiatal férfiakat követünk az utcán, az erdőben. A film kétharmadánál még egy váltás: Mozambikból Vietnámba kerülünk, ahol valaki sötétedés után egy internetkávézót keres. A film egy tabletgyárban végződik, ahol az egyetlen emberhez hasonlító hang a futószalag mellől a termékeket csekkoló számítógépé, ami annyit hajtogat, hogy „oké”. Nincs cselekmény, nincs idő – Williams a filmet hosszú, Tarr Béla-i baktatásokban veszi fel, a szereplőket messziről követjük, a beszédről nem tudjuk, hogy kinek a szájából jönnek. Ha értjük is őket, bizarr, néha sci-fibe illő beszélgetések, az egyik mozambiki férfi arról álmodott, hogy egy nap az egész égbolt egy nagy fényreklám lett nagyvállalatoknak. Van olyan szereplő, aki csak úgy elájul. Hipnotikus végig.

Amikor Williams elkezdett interjúi kérdésekre válaszolni, akkor már az elmondásaiból is körvonalazódott valami egységes alkotói elképzelés. Annak ellenére egységes, hogy három különböző nyersanyagra készült: az első, argentin harmad 16mm-es filmre, a harmadik digitálisra. A második, afrikai etapot Williams egy nagyon pici, fényképezőgép-szerű kamerával vette fel, majd a felvételeket rendes filmes kamerával egy számítógép monitoráról rögzítette. A forgatókönyve nagyjából tizenöt oldal volt. Fiatalabb korában nagyon keveset utazott, ezért egy ilyen vágy is hajtotta, amikor a helyszíneket kereste. A filmben elhangzó szövegeket máshonnan jegyzetelte, versekből, internetes videókból, vagy az utcán hallotta őket.

A szereplőket facebookos castingon találták, de Afrikában posztereket hagytak nyilvános helyeken. A film elején látható árvíz valóban megtörtént Cordobában – amikor a stáb az esőzésekről hallott a híradóban, összekapták magukat, és elindultak oda, ahonnan tömegével evakuálták az embereket. Nem ez volt az első alkalom, hogy Williams egy furcsa helyszínen forgatott, a szintén a Vimeón elérhető Pude ver un Puma (kb. Láthatnék egy pumát) című rövidfilmjében a szereplők egy nyolcvanas években elárasztott, teljesen kihalt argentin üdülővárosban andalognak, mintha a legtermészetesebb dolog lenne. Ha esetleg valaki elindítja azt a rövidfilmet, akkor ne lepődjön meg azon, hogy annyira in medias res kezdődik, hogy még a felirat is egy gondolat felénél tart az első másodpercben.

A The Human Surge megnyerte a Locarnói Filmfesztivál egyik szekciójának fődíját 2016-ban, ugyanazt, amit pár évvel korábban Fliegauf Benedek megnyert a Tejúttal. Williams pedig készítette a technikailag egyre érdekesebb filmjeit. A Parsi című egy bissau-guineai queer-közösségről szól, 360 fokos kamerával rögzítve, egy 2022-es, installációnak készült munkájában pedig egy endoszkópos felvételé a főszerep, amit a saját emésztőrendszeréről készített. A címe: Egy nagyon hosszú GIF.

Williams viszont húzott egy váratlant, és elkészítette a The Human Surge következő, a cím szerint harmadik részét. Második nincsen. A tavaly először bemutatott The Human Surge 3 viszont két váratlan csavart is húzott a már amúgy is meghökkentő első részhez képest. Egyrészt egy történetmesélésit: a cselekmény ismét három különböző országban játszódik (Sri Lanka, Tajvan, Peru), de nem szépen háromra tagolva jelennek meg a filmben, hanem a szereplők összekeverednek, egyik kontinensről a másikon találják magukat, egyszer itt jelennek meg minden szervezőelv nélkül, egyszer amott.

Másrészt pedig Williams hagyta a klasszikus kamerát, és az egész filmet az Insta360 nyolc optikával ellátott, 11K felbontást tudó VR-kamerájával rögzítette, egy olyan szögből és magasságból, amit leginkább a Google Maps hátizsákos utcakép-készítőjéhez lehetne hasonlítani. A vágás nem a klasszikus módon készült, hanem úgy, hogy rendezőként felvett egy VR-szemüveget, és amerre nézett a nyersanyagban egy adott pillanatban, az lett a szemszög, ami a befejezett filmben látható. A VR-kamera nem működik mindig tökéletesen, a kép néha eltorzul, részleteket, emberi arcokat sokszoroz meg, az extrém látószög miatt pedig a látvány síkjának sokszor semmi köze nincsen a valósághoz. Mondanom sem kell, szintén hipnotikus, főleg a film lezárását jelentő, epikus baktatással, amikor az összes főszereplő hosszú percekig csak baktat és baktat hegynek felfelé egy csodás panorámában.

Hogy miről szól a The Human Surge 3, azt nem olyan egyszerű összefoglalni: nincsen narratív lendület, nincsen expozíció, nincsenek olyan jelenetek, amiknek a jelentését könnyen dekódolni tudnánk. De mégis megvalósít valami absztrakt gondolatot a civilizációnkról, globalizációról, társadalomról, közösségről, természet és ember viszonyáról.

A Williamsszel készült interjúkban gyakran felmerül az internet fogalma, és a két játékfilmje tényleg azt a fajta élményt testesíti meg, ahogy a lapok között váltunk a böngészőben, párhuzamosan több csetablakban is aktívak vagyunk, olvasunk, írunk, zenét hallgatunk, vagy éppen csak képeket nézegetünk valamiről. Legtöbbször ő is így találja a helyszíneit: Google segítségével. Valószínűleg őt tenné a legboldogabbá, ha a filmjeire is így találnának rá.

A The Human Surge 3 a BIFF műsorán látható november 1-jén, 19 órától. Jegyet itt lehet rá venni. A film rendezője, Eduardo Williams november 1-jén, 14 órától mesterkurzust tart a Turbinában. Erről itt lehet több információt megtudni. A Telex a BIFF kiemelt médiapartnere.