Tíz magyarból kilenc csukott szemmel fel tudja idézni a Kádár-kockát

Ma már ugyanúgy a szocialista időszak szimbóluma a Kádár-kocka, mint a tévémaci vagy a bambi; csak míg utóbbiakból kedves nyugdíjasok lettek, előbbi most is az életünk aktív része. Tíz magyarból kilenc alighanem csukott szemmel is fel tudja idézni az átlagosan 100 négyzetméteres Kádár-kocka leggyakoribb alaprajzát: két szoba nyílik a középfolyosóról az utca felé, a másik oldalon van a konyha, a fürdőszoba és a kamra. Gyakori változat az is, amikor az előszobából lép be az ember a nagy konyhába, és onnan nyílik két szoba az utcafronton, hátul pedig ott a fürdőszoba.

Az újrafelfedezéshez kellett egy friss szem

A Kádár-kocka újrafelfedezése alighanem azzal indult, amikor a kétezres évek elején a félig magyar, félig német Katharina Roters felfigyelt a magyarok számára unalomig ismert épületformára. Roters 2003 és 2012 között járta a magyar falvakat Szolnoki József társaságában, és az ekkor készült fotóit minimális utómunkával véglegesítette: eltávolította az antennákat, a belógó ágakat, az utcajelzéseket és a kábeleket; így az épületre került a teljes fókusz. Sorozata nagyon népszerű lett és új fényt vetett a kockaházra. Roters kíváncsiságát a házak díszítése, a kapart kőporos népművészet keltette fel, amely a Kádár-kockák esetében főleg a homlokzaton jelent meg. Nem meglepő, hogy éppen ott, hiszen

a szinte teljesen uniformizált kockaházakat csak a homlokzatdíszítésben lehetett valamelyest egyedivé tenni, itt lódulhatott meg a mesteremberek és a háziak fantáziája.

Voltaképp emiatt árasztották el a városi trendeket követve a magyar vidéket az absztrakt geometrikus formák, a konstruktivista motívumok, az ablakok körüli tükör- és kerámiadíszítések.

Az építészek és a városi értelmiség hozzáállása évtizedek óta változatlan: a többség utálja és kritizálja a Kádár-kockát; miközben lakói szerették. A Skanzen időszaki kiállítása egyik csoport mellé sem áll: „Az alapkoncepció az volt, hogy próbáljuk meg az építők, a lakók, az értelmiség és a képzőművészek reflexióit összehozni. Húsz éve kezdtem el a Skanzenben a Kádár-korszak lenyomatait vizsgálni a vidékiségben, a húszéves kutatás állomása ez, összegző kiállításnak szántam. Megmutatom az építők és a benne élők olvasatát is, hogy mit jelent ez a háztípus a vidék számára” – magyarázza a kurátor, Sári Zsolt. A Kádár-kocka aktuális kultuszára jellemző, hogy a szentendrei tárlat jó pár hétig átfedésben futott a Ludwig Múzeum hasonló tematikájú kiállításával – a Skanzen kockaház-kiállítása azonban még október végéig tart. A tárlat az 50-80-as Rubik-év előtt is tiszteleg, ez főleg az installációban érhető tetten, ahol a Rubik-kocka formavilága köszön vissza.

Mint Columbo felesége: beszéltek róla, de senki sem látta

De miért éppen ez a sátortetős kockaforma terjedt el Magyarországon? Több kutató az 1920–1930-as évek modernista építészetére, a Bauhaus stílusára vezeti vissza az eredetet, hivatkozva Molnár Farkas Vörös kocka tervére is. Az eredeti forrást azonban máshol kell keresni.

„Többen hivatkoztak arra, hogy a két világháború közötti időszakban létezett egy kockaháztervrajz de ez sokáig olyan volt, mint Columbo felesége: mindenki beszélt róla, de senki nem látta. Néhány éve számos ismeretterjesztő cikk megnevezi Major Mátét, aki az 1930-as évek elején tervez kockaházat. Végül az Építészeti Múzeumban, a Major-hagyatékban találtuk meg azt a bizonyos lakóháztervet.

A miénk az első kiállítás, ahol Major 1931-es kockaházterve látható. Az már csak a történet pikantériája, hogy a 60-as években Major lett a kockaházak egyik legnagyobb kritikusa.

A klasszikus kockaház egyébként az 1961-es épületkatalógusban ölt testet, ott látható a ma már Kádár-kockának nevezett épület.”

Elsöprő sikerének több oka is van

Elsőre különösnek tűnhet, de a kockaház diadalmenetének a háztáji gazdálkodás bevezetéséhez is köze van. Azzal ugyanis, hogy a szovjet típusú kényszerszövetkezetesítéssel megszűnt a föld magántulajdoni jellege, a hagyományos paraszti gazdálkodás és életforma is megszűnt. A falusi emberek a téeszesítés után legfeljebb egyholdnyi földet kaphattak megművelésre. Volt, aki a családot látta el ebből és volt, aki értékesítésre is termelt. Sokszor éppen ez, a második gazdaságból származó bevétel hozott nagyobb jövedelmet egy családnak. Ezt pedig a kurátor szerint legtöbbször autóba, házépítésbe vagy a gyerekek oktatásába fektették.

„Autóra várni kellett egy-két évet, a kockaházat viszont gyorsan fel lehetett húzni”

– magyarázza a kurátor.

Egy központi intézkedésnek is köze volt a Kádár-kocka berobbanásához: az 1960-ban meghirdetett 15 éves lakásépítési program következtében hatalmas panelépítés indult Budapesten, megyeszékhelyeken és ipari központokban, ám a vidék ebből nagyrészt kimaradt. A magyar falvakban megoldásként maradt az önerős, magántőkés építkezés. „Kellettek volna oda is a szakemberek, de jelentős részük az állami építkezéseken dolgozott, hétvégén járt haza, így a vidéki lakóházak építése hétköznap este és hétvégén zajlott. Korábban ez a rokonságot és az utca közösségét jelentette, a 60-as évektől viszont már a gyári, szocialista brigádok is megjelentek a kalákában zajló építkezéseken, besegítettek egymásnak” – vázolja fel az akkori trendeket Sári Zsolt. Míg a ház épült, a feleség és az asszonyok fazékszámra főzték az ebédet és mérték a stampedlit.

A jelenségről egy kis animációs film is beszél a kiállításon, ennek alapját egy kockás füzetben talált építkezési napló adja. Ebben jegyezte fel egy házépítő család, milyen kiadásai vannak, hol szerzi be az építőanyagokat; ahogy azt is, hogy a kalákában dolgozók pörköltjéhez mennyi húst vettek és mennyi sör fogyott. Így mindenki számára tiszta volt, ki miben mennyit segített; és ezt illett később viszonozni.

„A szocialista Magyarországra jellemző, hogy mindenki onnan élt, ahol dolgozott. Érdemes megnézni a kerítést, abból lehet következtetni a tulajdonos munkahelyére, hogy például vasutas volt vagy az alumíniumiparban dolgozott.”

Ebből is látszik, hogy a házak egyformasága megtévesztő. Az sem igaz, hogy egyféle típustervből húzták volna fel őket. „Nem volt típusterv, hanem tervek voltak, amelyek különböző épületgyűjteményekben jelentek meg vagy az alaprajzokat vásárolták meg a tanács építésügyi osztályán viszonylag kis pénzért.”

A Kádár-kocka voltaképp az egész országot behálózta, és a nyugati irány kivételével a szomszédos országok magyarlakta településeire is átterjedt. Népszerűségére ad némi magyarázatot Zolnay Pál A ház című dokumentumfilmje, amelyre Sári Zsolt egy régi Népszabadság-cikkben figyelt fel. A rendező alapkoncepciója az volt, hogy frissen végzett építészhallgatókat visz el egy faluba, hogy meggyőzzék a helyieket, hogy ne kockaházat építsenek, hanem a klasszikus parasztházak modernizált változatát. A 70-es években járunk, a válaszok magukért beszélnek: az „ez maguknak városiaknak tetszik, nekünk meg az tetszik”-től az „éltünk már eleget hosszúban, szeretnénk már valami modernebbet” -ig terjed. És jön a döntő érv, miszerint a szomszéd is kockaházat épített. Az építészhallgatók meggyőzési kísérlete tehát kudarcba fulladt, a film mégis elkészült és a jelenből nézve izgalmas kordokumentum.

A művészek és a Kádár-kocka

Idővel maga a Kádár-kocka vált művészeti alkotások tárgyává és ez a szentendrei kiállítás egyik legérdekesebb részlete. Már Katharina Roters előtt is voltak olyan magyar művészek, akiket megérintett a Kádár-kocka. „Érdekes, hogy a képzőművészek sokkal megengedőbben állnak hozzá” – mondja Sári Zsolt. Merényi Dávid néhány évvel ezelőtti festményein például mesés színekben jelenik meg az épülettípus.

„Szerintem eltelt annyi idő, hogy ma a kockaház a fiatal generációk számára is ikonikus lehet, mert a gyerekkorukat idézi, amit unokaként a nagyszüleiknél töltöttek.”

De nem csak az újrafelfedezés után mozgatta meg a képzőművészeket a kockaház: Birkás Ákos már a 70-es évek első felében készített egy kockaházakról szóló sorozatot. Keretben festette meg a kockaházat, és ezt a keretet helyezte el egy további keretben. Őt a paraszti léttől való eltávolodás érdekelte, van is tőle egy idézet a kiállításon, hogy hogy lehet elvárni egy népességtől, az egykori paraszti leszármazottaktól, hogy az egész életformájukat hassa át az iparosodás meg az urbanizáció, kivéve az esztétikait? „Nem lehet egy népességtől azt követelni, hogy egész életformáját az ipari szemlélet hassa át – csak az esztétikait nem!” Az egyik – reprodukcióban kiállított – festményén a háttérben egy modern falurészlet látható kockaházzal, autóval, az előtérben pedig egy népviseletes női portré. Hasonló hangulatú Bukta Imre Tehén a konyhában című képe is, ahol egy tehén fekszik a tipikus falusi konyha kövén.

Tóth Norbert koncepciója is érdekes, aki olyan házfotókat gyűjtött össze, amelyeket vándorfényképészek készítettek a 70-es években. Járták a falvakat, lefotózták az akkori új házakat, és paszpartuzva-keretezve eladták a tulajdonosoknak, ők pedig a házukról készült fotót felakasztották bent a falra. Tóth Norbert ilyen képeket gyűjtött, és

megnézte, hogy a fotón ábrázolt házból hova költöztek a lakók. „És a két fotót egymás mellé helyezte. Többnyire az látszik, hogy a városi panelba, vagy az új lakóparkba.”

Nemes Csaba Roma család az új ház előtt című képének forrása a festő édesapjának egy 60-as években készült fotója a saját falujában, amikor az új kockaházba beköltöző roma családot fotózta le. A festő épp akkor találta meg apja hagyatékában ezt a képet, amikor Magyarországon a romagyilkosságok tetőztek. A kiállított festményét ez a kép ihlette, a ház előtt egy nagycsalád áll. „Erősen ábrázolja, hogy önmagában ez a ház nem feltétlenül adja meg a modernitást” – magyarázza a kurátor.

Nem véletlen a témaválasztás: a Kádár-kocka ugyanis a mélyszegénység felszámolásában is szerepet kapott, csak nem egészen úgy sült el a dolog, ahogy tervezték. „1984–1985-ben az Építésügyi Minisztérium megjelentett egy tervgyűjteményt a mélyszegénységben élő telepek felszámolására. Nem mondták ki, de alapvetően ez a cigánytelepek felszámolására tett újabb kísérletek egyike volt. A 60-as évektől kezdve folytak különböző kísérletek erre, és a 80-as évek közepén kiadott tervgyűjtemény első épületformája egy kockaház volt. A putrik helyére szánták a kockaházat, amelyek fel is épültek” – mondja Sári Zsolt. Önmagukban az új, modern kockaházak természetesen nem oldották meg a szociális problémákat, hanem egészen addig konzerválták őket, amíg el nem kezdték fejleszteni a telepek infrastruktúráját, be nem vezették a közműveket.

A kocka után

És mi lesz a Kádár-kocka után? – latolgatja a kiállítás. „Nagyon érdekes kérdés, hogy

most ugyanott tartunk, ahol az 50–60-as években: van egy épületállomány – ami akkor a hagyományos népi építészet volt, most a kockaház – viszonylag rossz infrastruktúrával. Akkor nem az volt a koncepció, hogy újítsuk meg ezeket a házakat, hanem az, hogy bontsuk el és építsünk helyettük újakat. Most ugyanitt tartunk, csak a több százezer kockaházzal.

A kérdés ugyanaz: hogy lehet ezeket úgy átalakítani, hogy a megváltozott mai életformához alkalmazkodjanak, hogy lehet a külső képüket modernizálni?”

És lesz valaha kockaház a szentendrei Skanzenben? Ha minden jól megy, igen: „Távlati terv, hogy legyen majd egy olyan épületegyüttes, egy olyan épületcsoport, ami a 20. század második felének a faluját mutatja be. Onnan pedig nem hiányozhat a kockaház.”

A Kockaház. Lakóház, életforma és annak reprezentációja a Kádár-korban című kiállítás október 31-ig látható a Skanzen Galériában (2000 Szentendre, Sztaravodai út 75.).