Lackfi János: Nincsenek kétbites válaszaim, és ezért nem szoktam közéleti csatákba belemenni

Lackfi János író-költő volt Veiszer Alinda műsorának e heti vendége – Lackfinak június elején jelent meg az új szépirodalmi regénye Rocky címmel. A könyv középpontjában egy falu van, és egy mentálisan sérült fiú, akit a nagynénje nevelt. A fiú aztán egy bűncselekmény miatt börtönbe kerül, és a könyv a kisközösségi dinamikák mellett a bűn definiálását és feldolgozását járja körbe részben.

„Ez nem egy ilyen absztrakt történet, hanem egy lüktető, dinamikus valóság, és nincs két egyforma bűn, nincs két egyforma bűnös” – meséli Lackfi az új könyvéről. Hogy miért pont egy mentálisan sérült, autisztikus jegyeket mutató fiú a regénye főhőse, arra Lackfi Varga László püspököt idézi, miszerint „mindannyian sérültek vagyunk, csak akik, hogy mondjam, normálisnak nevezzük vagy gondoljuk magunkat, mi jobban el tudjuk rejteni a sérüléseinket”.

Az egész témát kifejezetten érdekesnek tartja, hogy mikortól számít valaki mentálisan sérültnek vagy sem, hogy egészségügyi kategóriában ki hova tartozik. „Legtöbben azt mondják, hogy bizonyos vezetői pozíció fölött szinte kiválasztó tényező az, hogy a másik szenvedését ne nagyon érezd át, mert különben nem fogsz meghozni egy olyan döntést, amibe belehal X ember. És ha nem fogsz meghozni egy olyan döntést, amibe belehal X ember, akkor nem fogsz följebb menni a ranglétrán, és egy vezető pozícióra például az embereket leszelektálja az, hogy mennyire érzékenyek, vagy mennyire érzik át a másiknak a történetét” – meséli Lackfi az adásban, amelyet teljes terjedelmében egy jelképes támogatásért cserébe itt lehet megnézni.

A regény borítóján több PET-palack látható, ami nem véletlen. A történet egy része egy börtönben játszódik, és az eredeti tervek szerint lett volna egy olyan jelenet, ahol a főhős leüt egy embert egy súlyzóval. Csakhogy később az író konzultált egy börtönorvossal, akitől megtudta, hogy mivel egy súlyzó alkalmas sérülésokozásra, ezért a rabok a hazai börtönökben vízzel töltött PET-palackokkal edzenek. Lackfi szerint a PET-palack javára is vált a könyvnek, mert visszajön motívumként. „Valami, ami üres, de ha meg van töltve akkor nehéz, akkor súly. Ha nincs megtöltve, akkor nem súly, akkor könnyű.”

Lackfit talán elsősorban rövidebb szövegek szerzőjeként, inkább költőként, mint regényíróként szokták emlegetni, Veiszer ezért is rá is kérdez arra, hogy mit jelent nála, ha van ideje regényt írni. „Nagyon sok regény zötyörög a fejemben, sőt a gépemben is akár négy vagy öt olyan regény van, ami félkész állapotú, és több százezer leütések megvannak belőle, és ezeket mindenképp meg akarom írni. Amikor 13 évvel ezelőtt volt egy stroke-om, akkor ez volt az egyik dolog, amit így leszűrtem sok-sok más tanulság mellett, hogy ami fontos, és úgy érzem, hogy még nem mondtam el, azt mondjam el, és ezek a regények” – meséli, és a sportot hozza fel hasonlatként, miszerint meg kellett küzdenie a rövidtávfutás és a maraton közötti különbségekkel. Majd hozzáteszi, hogy a Rocky első fejezetét már 15 évvel ezelőtt megírta.

A beszélgetés második felében Lackfi gyerekkorára terelődik a szó. Szülei a rendszerváltás előtt önszerveződve adtak ki verseskötetet olyan szerzőkkel, akiket nem igazán akartak kiadni. A rendszerváltás hajnalán már kéziratokat adtak ki, és Lackfi olyan háztartásban nőtt fel, ahol tízezer könyv volt a polcokon, amiért rendkívül hálás. Gyerekként sokat volt más költőkkel, írókkal, irodalmárokkal a családi köteléknek köszönhetően, mint például Utassy József vagy Weöres Sándor.

Lackfi édesapja, Oláh János József Attila-díjas író, költő, műfordító a pálya szélére volt szorítva, ezért dzsúdóedzőként tartotta el a családot, a családtagoknak pedig sokszor be kellett segíteniük segédedzőként. Ezt, a művészettől merőben eltérő világot nagyon kedvelte, és jó tapasztalatként élte meg, viszont sosem akarta felvállalni szülei nemzedéki harcait.

„Nem akartam, hogy azok legyenek az ellenségeim, akik az ő ellenségeik, és azok legyenek az én barátaim, akik az ő barátjaik” – mondja.

Lackfi édesanyja Mezey Katalin Kossuth- és József Attila-díjas prózaíró, költő, műfordító, az Írószövetség elnökségi tagja, illetve benne van a Kossuth-díjat odaítélő döntőbizottságban. Pár hónapja némileg egymásnak ugrott Mezey és Kukorelly Endre, miután utóbbi azt állította, hogy „a Rákosi vagy sztálinista időkben is korrektebb volt az állami díjazás, mint napjainkban”, és az író még meg is nevezte Mezeyt, mint aki igazságtalanul és méltánytalanul válogatott a díjazottak között. Az Írószövetség később közleményben kérte ezt ki magának, és a kormánypropaganda is sokáig csámcsogott a két fél egymásnak üzengetésén.

„Nyilván valahogy meg kell rágnia magában az embernek, meg le kell nyelnie. Most nem mondom, hogy vihar a biliben, de hogyha kicsi gonosz vagyok, akkor ez olyan szenzáció, mint hogy ki mit villantott meg a Való Világban” – reagál Kukorellyre, akire egyébként jó barátjaként hivatkozik. A témához ennél jobban nem akar hozzászólni, mert „nincsenek kétbites válaszaim, ezért nem szoktam közéleti csatákba belemenni” – majd az is szóba kerül, hogy ameddig az édesanyja a Kossuth-díjat kiosztó bizottság tagja, addig ő ilyet biztos nem fog kapni.

Viszont bekerült a köztársasági elnök tanácsadói bizottságába, amiről túl sokat nem mond a műsorban, de azt elárulja, hogy az életközelibb, életszagúbb magyar irodalomoktatás ügyét, illetve az átláthatóbb folyóirat- és kiadói támogatások rendszerét szeretné képviselni Novák Katalinnál. Lackfi János egyébként több tárcát is írt már a Telexre, ezeket itt lehet elolvasni.