Török-Illyés Orsolya: Merni kell azt mondani, hogy ebben nem veszek részt

2022. január 01. – 06:49

Török-Illyés Orsolya: Merni kell azt mondani, hogy ebben nem veszek részt
Forrás: Veiszer Alinda műsora

Másolás

Vágólapra másolva

– Nagyon nehéz megállapítani, hogy hol van a határ, hogy mi minősül politikai propagandának vagy történelmi filmnek, vagy valami nem annak készül, de később azzá válik. Szóval most késélen táncol mindenki, aki ebben részt vesz

– mondja Török-Illyés Orsolya színésznő Veiszer Alinda legújabb műsorában. A csaknem hetvenperces interjúnak (amit itt tudnak megnézni jelképes támogatásért cserében) már túl vannak a felén, szó volt már a Ceausescu-féle diktatúrában eltöltött gyerekévekről és az anyjáról, akit ellenzékinek tartott véleménye miatt húsz éven át megfigyeltek, lehallgattak. Közéleti, a diktatúra és az ellenállás mibenléte vissza-visszatérő téma a beszélgetésben, ami ezután a válasz után így folytatódik:

– Te vállalnál szerepet egy olyan filmben, ami azt mondja, hogy a történelemről beszél, de bizonytalan kimenetelű? – Alinda ezután példaként a taxisblokádról most készülő filmet említi.
– Lehetőség szerint nem. De senkit nem ítélek el, ha bármit elvállal.
– Miért?
– Egyrészt a pénz miatt. Nekem is volt már, hogy olyan castingra mentem el, amire nem vagyok büszke, nemcsak politikai okokból, hanem más okokból akár. Merthogy nem tudunk megélni, tényleg az van, hogy nem tudunk megélni, főleg ez az alternatív színházi közösség.
– Engem nagyon meglep az, hogy megbocsátó vagy. Mert ti mertétek azt mondani, hogy valamiben nem veszek részt.
– Igen, merni kell azt mondani, hogy ebben nem veszek részt. De én nem ítélhetek el másokat azért, mert részt vesznek.

A marosvásárhelyi születésű, Kortárs Magyar Dráma-díjas színésznő, akit a – mostanra már csak volt – férje, Hajdu Szabolcs alkotótársaként, többek között Macerás ügyek vagy az Ernelláék Farkaséknál című filmből ismerhettünk meg, és aki legutóbb a Toxikóma című filmben szerepelt, később meg is magyarázza, honnan eredeztethető az, hogy nem akar ítélkezni.

Neki ugyanis nagy lecke volt szembesülni azzal a rengeteg ügynöki jelentéssel, ami abban a húsz évben készült, amíg az anyját lehallgatták. „Egyrészt azt is láttam, hogy mennyire más a motivációja bizonyos embereknek, de az is, hogy ki milyen mértékben vállal részt ebben”. Akkor, annak az anyagnak a megismerése során alakult ki benne az érzés: „nekem nincs jogom, hogy ítélkezzem, még azzal sem, aki kifejezetten rosszindulatú volt”.

Amikor Alinda a romániai gyerekkorról kérdezi, és arról, az anyja beszélt-e neki elvekről, tudta-e, hogy egy diktatúrában élnek, többek között elmeséli, hogy bár „egyértelmű volt az ellenállás”, amit az anyjától hallott, de „óvatosan kellett erről beszélni, lehettek problémák”, ilyen probléma volt például egyszer az, hogy bevittek a színházból kellékpénzt, nyomtatott dollárokat, és valaki feljelentette az anyját, hogy a gyerekeknél dollár van, miközben nem lehetett otthon valutát tartani.

A Ceausescu születésnapján és a romániai felszabadulás augusztus 23-i ünnepére rendezett felvonulásokon sem vett részt, az anyja nem engedte, pedig „iszonyatosan szerettem volna részt venni az augusztus 23-i ünnepségeken, mert gyönyörű szép karikákkal kellett volna ilyen mutatványokat csinálni, egyszerre sok gyerek, elképzeltem, hogy az nagyon menő lehet, de anyukám nem engedett”. Az elv mikor esett le? Az, hogy miért nem mehetett el, hogy azért, mert diktatúra van, és nem kell, hogy az ember statiszta legyen a diktatúrában, és egyáltalán, mit érzett a diktatúrából, kérdezi erre Alinda.

– Éreztem nyilván a szegénységet, az éhséget...
– Effektíve az éhséget?
– Persze, hát...
– De miért persze? Én nem tudtam, hogy ez nálad egy valódi élmény, hogy éhes vagy.
– De nagyon is. Tényleg az volt, hogy kis cetlikre adták a kenyeret, ami nagyon rossz volt, dohos. Szóval ehetetlen volt. Amit meg faluról hoztak, például tejfölt, azt hetente egyszer, és anyám nagyon dühös volt, ha mi azt felzabáltuk, mert annak egy hétig ki kellett tartania. Meg porcióra volt az olaj, egy hónapra egy személynek fél liter. (…) Szóval ki voltunk éhezve. Emlékszem, ha kaptunk Magyarországról egy fél kiló fehér kenyeret, hát előttem van, ahogy csipegetve eszegetjük.
(…)
– Mikor esett le, hogy ez egy diktatúra, amihez nem engedett anyukád asszisztálni?
– Nekem csak '89-ben. Akkor nagyon fura volt, hogy [anya] hirtelen beszél erről, és elmondott egy csomó mindent visszamenőleg is. Ő eléggé aktívan részt vett abban az utolsó időszakban, még a decemberi események előtt, Tőkés László meghívta egyszer az ő egyházkerületébe verset mondani. Mi arról se tudtunk, hogy ő odamegy, csak utólag mondta el.

A romániai diktatúra jut eszébe akkor is, amikor az SZFE-ről beszélnek. A színésznő az egyetem közelében lakik, gyakran jár arra, és amit lát, illetve ami az egyetemen most történik, szerinte „annyira korszerűtlen, emlékeztet engem arra az időszakra”.

„Anyámnak mindig is fontos volt, hogy ha nem is hangosan, de mindig meglegyen a véleménye” – mondja arra, hogyan tanult meg viszonyulni a hatalomhoz. Felidézik, amikor 2001-ben, az Uránia megnyitóján a férjével szórólapokat szórtak szét, tiltakozva az állami filmes pénzosztás rendszere ellen, innen egyenes folytatás, hogy aztán a 2010 utáni új filmes pénzosztási rendszerre is nemet mondtak Hajdu Szabolccsal, „és aztán sokáig nem is csináltatok filmeket (...), de bevállaltátok”.
– Egy abszolút jó döntés volt. De ha mást nem ezt teszi, azt nem tudom... ma már nem tudom elítélni. Vannak ennek fokozatai, nagyon késélen táncol ez a dolog.
– Mi történt akkor, miután ezt kimondtátok?
– Ez egy hullámzó dolog, most se jobb. Az NKA egy új alternatív színházi előadás létrehozására ad 500 000 forintot. Az mi? Abból a színészeket nem tudod kifizetni.

Az interjú végén szóba kerül a 2020-as Békeidő című film, és az, hogy számára abból a közéleti témákat vastagon érintő drámából a #metoo a legfontosabb szál. Felidézi, amit annak idején, amikor Sárosdi Lilla kiállt a saját molesztálási üggyel, ő is elmondott: hogy amikor 14 éves volt, őt is molesztáltál.

– Ez még Marosvásárhelyen történt, egy 120 tagú leánykórusnak voltam a tagja, és ott a kórusvezető molesztált... Vagy nem tudom... Egy ilyen...
– Mindannyiótok? Vagy téged?
– Többünket. Aztán amikor ezzel én előjöttem, egyébként nem feltétlenül akartam, mert már nem élt, de a Lillával szolidaritásképpen nyilvánosságra hoztam. Nem bántam meg, de azt gondolom, az ember álljon bele a dolgokba, és vigye végig – de ez végül is az ő ügye volt, csak kiálltam mellette. (...)

Később arról is beszél, hogy ő akkor 14 éves volt, és a kórus a református egyház kórusa volt, ahol az ő anyját jól ismerték. „Édesanyámnak elmeséltem az esetet, nyilván többet nem mentem a kórusra, nem énekeltem tovább, de akkor nyilván semmilyen következménye nem volt.” Nem azért, mert az anyja nem jelezte volna ezt az egyháznak, vagy mert ott mondjuk ne hittek volna neki, csak szerinte az történt, hogy „nem akartak vele foglalkozni”.

Kövess minket Facebookon is!