„Mi még mindig csak eljátsszuk az írót” – Demeter Szilárd vitairatot írt a szerinte gyenge magyar irodalomról

2021. november 10. – 18:23

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

A Mandineren közölt vitairatban válaszolt az őt ért kritikákra Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Demeter nemrég a Telexnek adott interjút, amelyből megtudhattuk, hogy pszichoszomatikus alapon gyűlöli a színházat, a magyar filmekben nagyon zavarja, hogy színészkednek a színészek, a könnyűzenében csak az olyan, általa magas színvonalúnak tartott alkotókat ismeri el, mint Ferenczi György, a Tankcsapda vagy a Follow the Flow, és retteg attól a világtól, amelyben a Mizu című számot heteroszexuális propaganda miatt fogják betiltani. A főigazgató az interjúban több olyan dolgot mondott, amely az írók és az irodalmi közvélemény felháborodását váltotta ki. Demeter szerint ugyanis kevés a jó magyar író, és ha rajta állna, a magyar irodalom 80 százalékát kukázná. Demeter szavai ellen magyar írók és költők mellett Fürjes Balázs államtitkár is tiltakozott.

Most megjelent vitairatában Demeter a román és a lengyel írók példáját hozza fel, akik a magyarokhoz hasonlóan korábban szervilisen másolták a nyugati mintákat, de mostanra sikeresen elvégezték a maguk revízióját, „át tudták lépni a nyugati árnyékot, van karakterük, hozzáadott értékük a világ számára”.

Demeter szerint ezzel szemben a kortárs magyar irodalom jelentős része mintha-irodalom (amiről egyébként ő maga is elismeri, hogy ez mint minden általánosítás túlzó és igazságtalan megállapítás).

Én lennék a legboldogabb, ha a főigazgatói munkám abból állna, hogy világhírű magyar írók (művészek) lába elé terítem a vörös szőnyeget, és ugyancsak elégedett lennék, ha egy-egy nagyságunk irodalmi emlékezete tízezreket mozdítana meg. Szeretném megélni azt az időszakot, amikor magyar szerzők tucatjait ujjongva olvasom, és annyira jók, hogy alig bírom kivárni a következő remeket.

Demeter szerint „mi még mindig csak eljátsszuk az írót”, majd így folytatja:

A nagybetűs szakma veregeti egymás vállát, díjazzák egymást, és önnön fontosságuktól eltelve nagyívben tesznek az olvasóra.


Ezután azt fejti ki, hogy három éve próbálja jobbá tenni a kortárs magyar irodalom művelésének feltételeit a Térey-ösztöndíjjal, a magyar könyvkultúra számára szerzett plusz pénzekkel, az évi másfél milliárdos folyóirattámogatási programmal, segítik a hangoskönyvkiadást, bővül a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA), megújul a Magyar Elektronikus Könyvtár.

Demeter azt írja: amikor ezt menedzseli, akkor zárójelbe teszi a személyes ízlésvilágát, a támogatásokról nem ő, hanem kuratóriumok döntenek.

Teljesen érdektelen, hogy ki melyik pártra szavaz, ha jó műveket tesz le az asztalra
– mint ahogyan a pártpolitikai elköteleződés sem mentség a teljesítmény hiányára. Mert az állam, a mindenkori kormányzat egy dolgot nem tud megcsinálni: nem tud a nagyrabecsült alkotók helyett remekműveket írni.

Demeter szerint ezek a támogatások azonban nem alanyi jogon járnak, az adófizetői pénzből juttatott bőséges támogatásért cserébe teljesítményt várnak el az íróktól is. Ezt elvileg a nagybetűs szakmának, a szerkesztőknek kellene önszabályozó módon elősegítenie, de szerinte mára elveszett az igényesség.

Amit ma a kulturális elit (túlzó és igazságtalan megállapítás következik) elművel, az képmutatás. Diplomatikusan azt hazudjuk egymás szemébe, hogy persze, amit csinálsz, az jó. Ügyes vagy, hogyne, nagy író, csak azért nem talált meg a világhírnév, mert a világolvasó nem tud magyarul.

Demeter szerint a kultúrbékének vége van, „és nem mi vetettünk véget neki”. Éppen zárójelezik a nyugati kultúrát, „a jóemberkedő értelmiség meg annak hajol alá, hogy mindent bűnösnek nyilvánítanak, amit fehér bőrű ember alkotott”. Szerinte az irodalmi Nobel-díjak világirodalmi szinten sem a teljesítményt értékelik, hanem vélt vagy valós sérelmeket kompenzálnak.

A vitairat azzal zárul hogy „nem kell áttérnünk az új hitre”, „nem kell úgy táncolnunk, ahogyan fütyül az egyre őrültebb nyugati szél”, „a saját tánchoz saját dal szükségeltetik”.